Tavaly eldöntöttem, hogy a páros Ultrabalatonra való felkészülés jegyében edzésnek remek alkalom lenne részt venni a 2014. május 10-én megrendezésre került UltrAspire T 50 elnevezésű terepfutóversenyen. A T50-en két éve már futottam, és mivel akkor is felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb, ez idén is a nevezésre sarkallt. Izabel, a kislányunk már nyolc és fél hónapos, így könnyűszerrel otthon hagyhattam a férjemre és az anyósomra akár egy egész napra is. A március végén megrendezésre került debreceni Rotary maraton óta végre volt alkalmam terepen is edzeni, bár korántsem olyan sokat, mint amennyi kellene ahhoz, hogy az ember tisztességesen fusson meg egy ilyen versenyt. De hát ez van, kisgyermekes anyaként egyébként sincs olyan sok időm edzeni, mint szeretném, ez az időszak pedig most nem is az időeredmények hajszolásáról szól, hanem az újra formába hozásról. 

A verseny előtti éjszakát végre alvással tölthettem, mivel az anyósom és a férjem átvállalták az éjszakai ügyeletet. Még ha egy métert sem futottam volna másnap, ezért már megérte nevezni a versenyre! :-) Persze hónapokig tartó kialvatlanságot nem lehet egy éjszaka alatt kipihenni, de azért valamelyest frissen ébredtem az ébresztőóra csörgésére. A gyors reggelikészítés, kávézás után Mirkó kocsival vitt ki engem és egy másik futótársamat a célba, Pesthidegkútra (tudniillik a rajcsomagok felmarkolása után a szervezők két nagy busszal szállították át a versenyzőket a Pilisszentlászlón lévő rajthoz).

Két éve ezen a versenyen 6:50 percet futottam, bár akkor a Terep 100 első szakasza volt az Ötvenes útvonala, tavaly és idén is viszont már a 100-as táv második felét kellett megfutniuk az ötvenest teljesítőknek. Azt tudni kell, hogy az Ultrabalatoni párom időközben sajnos lesérült, így sajnos a Balaton-kört idén hanyagolnunk kell, ezért az edzőversenynek betervezett T50-es immáron - az utolsó pillanatban - valamiféle célversennyé avanzsált. Ezért úgy voltam vele, hogy megpróbálom a távot okosan, nem belehalósan megfutni: a cél az volt, hogy sikerüljön jobban a verseny, mint két éve, és mindezek mellett ne sérüljek le (mert nincs időm felpolcolt lábbal még egy napot sem heverészni). Nincs sok tapasztalatom a terepversenyeket illetően, ötvenest is csak egyszer futottam, így meglehetősen óvatosan indítottam. A rajtot követően folyamatosan mondogattam magamban, hogy íííízzzi-íííííziii, mert messze van a vége. Az első szűk 10 kilométeren lefelé ereszkedtünk mintegy háromszáz métert, a futás pedig nagyon jól esett. Egy srác kamerázott, mondtam is neki, hogy áááácsi, hátulról nemá', mert még nem vagyok teljesen olyan, mint szülés előtt. Egy régen látott ismerősbe is belefutottam, Tündével így kellemes fecsegéssel ütöttük el az időt Visegrádig. Az első tizes pipa, már csak negyven kilométer a végéig, az pedig kevesebb, mint egy maratoni táv, mi az nekünk! Gyors frissítést követően, mivel már úgy éreztem, hogy egy kicsit bemelegedtem, egy lehelletnyit váltottam a tempón. A következő mintegy 10 km-en felfelé vezetett az út: 100 méterről 550 méterig emelkedett az útvonal. Ahol kellett, ott tempósan gyalogoltam, ahol lehetett ott futottam. Óránként betoltam egy  fél tubus gélt, fél óránként ittam egy kis vízzel felhigított izotóniás italt. Az idő eközben szépen kimelegedett, de mindemellett a szél élénken fújdogált, így remek időben haladtunk előre. 

A következő frissítőpont a rajnál lévő Pilisszentlászlónál volt, 2 óra 47 perc futás után meg is érkeztem nagy vigyorral az arcomon, meglepően jól éreztem magam ugyanis. Óvatosan konstatáltam is magamban, hogy nahát-nahát, milyen klasszul megy ez, de azért továbbra is fostam az alattomosan érkező kalapácsos embertől...Egy gyors depózás után mentem szépen tovább, és mivel a verseny egészen idáig némiképpen magányosan telt, és nekem nagyon dumálhatnékom volt, mindig ráfutottam valakire, hogy szórakoztassuk egymást, mert úgy gyorsabban telik az idő és jobban fogynak a kilométerek. A 37. kilométernél lévő Csobánkáig még meg kellett mászni egy szép kis hegyet, de valahogy viszonylag könnyedén ment ez is. Szépen frissítgettem útközben, szigorúan néztem az órámat, hogy mikor. Egy kicsit hányingerem volt a géltől, meg az izótól, de ezt leszámítva, minden remekül ment. 

Csobánkán megint egy gyors depózás következett, majd nekieredtem a táv utolsó szakaszának. Itt még két hegy volt hátra, aztán már a cél következett. Azért itt már az ereszkedések nem estek jól a térdeimnek, a lejtő sok helyen pedig elég technikásnak bizonyult, de a felfelékkel nem volt különösebb problémám. Egyre sűrűbben gondoltam viszont arra a hideg sörre, amit Mirkó ígért nekem hozni a célba. Valahol a vége előtt 3 kilivel találkoztam egy bringás fiúval, aki felvilágosított, hogy milyen kevés is van már csak hátra, így a végén még alaposan összekaptam magam (volt egy 5:18-as kilim is). A célba mosolygósan, minden különösebb probléma nélkül értem be. Így utólag látom, hogy a megfelelő tapasztalatok hiánya miatt egy kicsit túlóvatoskodtam az első felét, azt a részét egy picit lehetett volna jobban tolni. A lányok között a 6. helyet sikerült megszerezni a 6:27:04-es időeredményemmel, amivel a jelenlegi edzettségem és körülményeim mellett maximálisan elégedett vagyok. A részeredményeket böngészve láttam csak, hogy az utolsó 13 kilire jobbat futottam mint a 4. és az 5. helyezett, ami nem azt mutatja hogy milyen fasza vagyok, hanem azt, hogy még milyen sok kraft maradt bennem. :-) 

Jó úton a cél felé

Happy ending

Egy büszke finisher

A szervezés megint kitűnő volt, a staff kedves-aranyos-segítőkész, az útvonal klasszul jelölve, csak egy helyen néztem el majdnem az utat, de ez az én hibámnak tudható be. A frissítés jól ment, a Hoka cipőm nagyon jól szuperált. Ezúton is szeretnék gratulálni a valamennyi táv összes résztvevőjének, különösen azoknak, akik szintidőn túl futottak be nehézségeik ellenére! 

A konklúzió az pedig az lenne, hogy egy természetben töltött vigyorgós nap után megint rájöttem, hogy terepfutni a legklasszabb! Mi lenne, ha még edzeni is tudnék!? :-) A boldog kislányom pedig a nap végén visszakapta az ő még boldogabb anyukáját. :-)