2016. december 11-én, stílusosan a Nemzetközi Hegy Napján került megrendezésre a Nyúlcipőbolt Budai Trail. Aki ismeri a Nyúlcipőbolt sorozat versenyeit, az bizonyára tudja (remélem én is jól tudom), hogy három, különböző hosszúságú távból lehet válogatni: van egy 5 km környéki rövid táv (S), van egy 15 km körüli közepesen hosszú, meg a leghosszabb L táv, a maga huszonpár kilométerével. Ez azért optimális, mert így mindenki megtalálja a neki éppen tetszőt. Mi a tesómmal, Tomival az L távot céloztuk meg. 26.7 km, 822 m pozitív szintemelkedés, és állítólag klasszul futható. Épp kezdtem beleszokni a dolgozó anyuka létbe, így a leharcolt önmagamnak nem is kellett ennél több így december végére, a 822 méter szintemelkedés egyébként is viszonylag baráti ennyi távon. Reggel, még a párom gyorsan rákérdezett, hogy akkor most mennyit is kell itt letolni, eldaráltam neki ezeket az adatokat (legalább ennyit fújtam fejből, ha már a szintrajzot csak egyszer néztem meg még hetekkel ezelőtt), erre ő megkérdezte hogy akkor itt rendes táv nincs is? Igen, ő nem fut. De nagyon jól tudja, hogy félmaratoni körüli távon nem szeretek indulni, igazából a harminc körüli táv se a barátom, valahol a maraton környékén, vagy afelett érzem magamat komfortosan. Egyébként hiányérzet van bennem, és ez komoly. Tutira génhiba. A tesómnak is pont ez a baja, ez egész egyszerűen nem lehet véletlen. :-)

Szóval, előző nap zéró rákészülés volt a versenyre, ment minden a szokott módon, játszás a gyerekekkel, tömérdek házimunka (a másnapom kiesik a futás miatt), annyit azonban megtettem hogy a cuccomat már előző este összekészítettem, hogy ne reggel kelljen kapkodni. Az időjárás-jelentésre rápillantottam, és mivel 8-10 fok körüli, szokatlan meleg időt írtak, ezért meglehetősen hezitáltam, hogy mit is vegyek fel. Erről jut eszembe, megtanítottam a hároméves lányomnak a „nincs egy rongyom se” esszenciális kifejezést, azóta is hibátlanul alkalmazza. Szóval több szettet is kikészítettem, de azt sikerült eldönteni, hogy hosszú nadrágot veszek, viszont a lehető legvékonyabbat. Felül hosszú ujjúban gondolkoztam (kétféle vastagságút készítettem ki), plusz betettem egy pólót is. Végül a rajt előtt a vékony hosszú-ujjút vettem fel, alatta a FAST feliratú pólómmal (hmm, hátha számít), de a rajt előtt 2 perccel levettem, és milyen jól tettem.

Készítem a cuccot

Na de kanyarodjunk vissza az elejére: Tomi elindult Nyíregyházáról, persze valami baleset miatt a tervezettnél bő fél órával később ért csak oda hozzánk, ezért Telkibe is egy kissé késve érkeztünk, de még így is bőven időben. Gyors rajtcsomag-átvételt követően, ellenőriztük a zsákjainkat, megvan-e a kötelező felszerelés, meg az egyéb dolgaink. Én még elvertem egy kis pénzt a Runnabe standnál, aztán gyors pisi, és irány a rajt, mire feleszméltünk már ki is lőttünk.

Irány Telki és íme az elmaradhatatlan szelfi az autóban

Nem nagyon akartam ezt a versenyt túlgondolni, egyszerűen csak futni akartam egy jót, bátran, ügyesen, kraftosan. Három órán belül szerettem volna megfutni a távot, de a titkos időtervem 2:45 volt, 6 percen belüli ezrekkel. Ez olyannyira titkos volt, hogy talán még Gabinak, az edzőmnek se mondtam. Úgy gondoltam, ha ez sikerülni fog, akkor MAXIMÁLISAN elégedett leszek, és grátisz kapok egy erős motiváció-löketet a jövő évre. El is indult a móka, a mezőny kilőtt, de egyből egy 4 km hosszú emelkedővel kellett megküzdenünk. Mentem ahogy éreztem hogy jó (akarom mondani máshogy jó), és kivételesen örültem, hogy nincs rajtam pulzuspánt, így nem volt kísértés, hogy az órámat nézegessem, csak magamra koncentráltam. Az idő pazar volt, a nap sütött, a sporttársak küzdöttek, én boldog voltam. Futni jöttem és most futok, ilyen és ehhez hasonló egyszerű gondolatok kavarogtak bennem. Tomit mellém érve megkérdeztem hogy milyen a pulzusa, neki akkor 170 volt! Ajjajj.

Az első négy km-en gyűjtöttünk 250 m szintet viszonylag könnyedén. Ezután olyan 3 km hosszan lejtő következett, amin végre elereszthettem a lábaimat (míg sokan felfelé elmentek mellettem, lefelé vissza is előztem őket). Érdekes, hogy az elmúlt egy évben nagyon sokat fejlődött a lejtőzésem, és egyre bátrabb is vagyok, sőt, kifejezetten élvezem a száguldást lefelé. Bár edzéseken nyilván nem futom meg ezeket maxra, mert akkor állandóan szétverném magam, de egy évben 4-5 alkalommal ennek bele kell férnie. Sajnos a Hoka Challenger cipőm a végét járja, le kellett volna már cserélnem, de nem kaptam itthon a méretemben, így kénytelen vagyok a régit nyűni, ami már érzékelhetően kevésbé csillapít, mint fénykorában. Az első frissítőponton ittam egy kis izót, és már mentem is tovább. Adódott némi gyomorproblémám a verseny első harmadában, próbáltam rendesen inni (vizet, izót előírásszerűen), de valahogy nehezen ment, de muszáj volt erőltetni kicsit, mivel a szokatlan meleg miatt könnyebben dehidratálódtam. A Sponser gélem is rendkívül nehezen csúszott le, el is döntöttem, hogy ízt kell hogy váltsak, mert ez az epres-banános már egyre inkább nem fasza.

A rövid lejtő után jött a második hupli, a legmagasabb hegyünk a verseny során. Annyit tudtam megjegyezni a szintrajzból, hogy amikor az órám 10 km-t mutat kábé, fenn leszünk a második hegy tetején, és addigra megtesszük az összes szint (822 m) java részét, kábé 550 m-t. A maradék 17 km-re már csak 300 méter jut, tehát a verseny ezen szakasza gyorsan-futhatónak ígérkezett. A Nagy-Szénásra érve fantasztikus panoráma fogadott, el is tátottam a számat, az emelkedőre már szinte csak felgyalogoltam, és közben igyekeztem magamba szívni ezt a csodát, ami körülvett. Azt hiszem ennyinek bele kellett férnie. Ezután veretés lefelé Nagykovácsiba, itt a frissítőponton már kólát ittam (kólát inni lelkifurdalás nélkül csak terepversenyen lehet, mindenki próbálja ki, aki még nem tette, az éves kólaadagomat a versenyeken iszom), feltöltekeztem izóval, és már neki is vágtam a következő emelkedőnek, jött a harmadik mászás.

Ez volt a legmagasabb pont 

Tomi nem sokkal jött mögöttem (itt még...)

A versenynek erre a szakaszára nem igazán emlékszem, teltek a kilométerek, egyre melegebb lett, pedig már a baseball sapkámat is levettem, ezt követően  már nem volt mit ledobni magamról. Másokhoz képest szerintem én még egész jól öltöztem, voltak akik sokkal rosszabbul jártak, láttam futókat thermo-felsőben, sállal a nyakukban, meleg, kötött sapkával a fejükön. Izzadtak is rendesen. A harmadik emelkedő után jött egy szuper lejtős szakasz. Sajnos egy részen sikerült elkavarni, mivel ész nélkül nyargaltam egy lány után (tanulópénz megfizetve), és nem figyeltem a jobbos elágazót, ami persze úgy ki volt szalagozva, mint egy karácsonyfa. No komment. Persze utánunk még eljöttek páran, de hál’ Istennek hamar rájöttünk a bakira, és egy 180 fokos fordulat után cirka 100 méter visszafutást (valójában persze felfelé-futást) követően megtaláltuk a helyes utat. Az utolsó frissítőponton illusztris banda várt minket, jött egy gyors depózás, majd irány az utolsó szakasz. Itt még várt ránk egy dózer-utas emelkedő, 200 méter szinttel, ami bizton állíthatom, hogy magasan a leglélekölőbb része volt a versenynek (and the winner is….). Valaki kocogott, valaki már feladta és gyalogolt, és a legtöbben ez utóbbit csinálták. A versenynek ezen utolsó szakasza közös volt mindhárom táv résztvevőinek, így ismét sokan lettünk, és mivel egyre többen kezdtek gyalogolni, egyre inkább vonzóvá vált a dolog számomra is. Egy kicsit belegyalogoltam, egy kicsit kocogtam, és így tovább. És néztem a végeláthatatlan emelkedőt, néztem a horizontot, hogy mikor látok végre a távolban futni is valakit, mert ott lesz az emelkedő vége. Azt vártam, mint gyerekként a Mikulást.Ekkor figyeltem fel egy hosszú fonott hajú lányra, aki felkocogott ezen az emelkedőn. Bakker, de kemény. Egészen közel maradtam hozzá, kocogtam, gyalogoltam, de ő folyamatosan, megállás nélkül ment fel rajta. Amikor már láttam hogy vége az emelkedőnek, felkocogtam rá, és kiderült, hogy azonos távon vagyunk mindketten. Azt hiszem idősebb volt nálam egy kicsit, mondtam is neki hogy milyen ügyes, hogy így feljött ezen (főleg mert nem sok futót láttam ezen felkocogni, én sem bírtam, megjegyezni szeretném). Aztán szépen megindultunk együtt lefelé, illetve beálltam mögé, és az utolsó szakaszt együtt verettük le. Éreztem volna magamban még erőt egy kicsit jobban tolni, de csúnya dolog lesprintelni valakit a végén (ezt tessék megjegyezni), meg egyébként sem számít, hogy valaki 10. vagy 11. helyezett, az a pár másodperc meg végképp nem. És pikk-pakk a célban voltunk, annyira de annyira klassz érzés volt, szinte nevettem örömömben, pláne mikor ránéztem az órámra: bejöttem 2:45 alatt. Gratuláltam Tündének, aztán még három másik sporttársnak akikkel lelkesen kerülgettük-előzgettük egymást az utolsó szakaszokon. Mindenki mosolygott, dolgozott bennünk a sok endorfin. Tomira nem kellett sokat várni, jött is pár perc múlva, bár ő nem volt annyira jó állapotban. Ezután összefutottunk Valival és Ákossal, akik szintén Gizion-tanítványok. Majd a tornateremben ott volt még Balázs is, aki a kulcscsonttörése miatt kénytelen volt lemondani a versenyzésről (bár azért már elkezdett görgőzni, annyira nem bír magával). A rögtönzött találkozó és élménybeszámoló után, benyomtuk a fantasztikus gulyáslevest (már ezért megérte), és az eredményhirdetést követően sok-sok élménnyel feltöltődve hazaindultunk.

Jó úton a cél felé

Csak a magam nevében beszélhetek ugyan, de nekem ez a verseny most valahogy sokat adott. Pedig látszólag nem volt benne semmi különleges, talán csak a maga egyszerűségében pont erre az élményre volt szükségem. Nem volt túlgondolás, feszülés, nem volt tétje. A futást szinte végig élveztem, egy-két problémát leszámítva különösebb nehézségbe nem ütköztem, egyszerűen szerettem és kész. A szervezés ezúttal is szuper, hibával nem találkoztam. Csanya, egy közös van benned és a Big Fishben, egyszerűen nem tudok bennetek csalódni. #csanyaforpresident

Egyébként a hivatalos időm 2:44:41  lett, az igen erősnek mondható női mezőny kiváló 11. helyét foglaltam el ezáltal, de ez a 11. hely nagyon is szimpi most. J Végülis a harmadik helyezett is csak tizenpár percet vert rám, ami végülis annyira nem rossz eredmény tőlem, sőt, tulajdonképpen nagyon is jó. Pláne hogy a kisfiam is még csak most lesz másfél éves, sikerült magam eléggé összeszedni fizikailag, innentől már csak előre visz az utam.  Ami abszolút hab a tortán: nem tudtam még terepversenyen 6 perces átlagon belül futni, soha az életben, most ez is összejött. Ez nyilván persze táv, szintemelkedés és terepfüggő dolog is, de mindenesetre abszolút bizakodásra késztet.

Ezúton is gratulálok minden lelkes, bármilyen távon indult sporttársnak, szervezőnek, szurkolónak. És magamnak, hogy megvettem ezt a sapit, bár a párom szerint úgy nézek ki benne, mint egy csitri...Asszem ez végülis jó. :-D 

 #wannabearunnabe

Alapozás on! #roadtomatraberctrail