2017. már 26.

Vértes Terepmaraton 2017 versenybeszámoló

írta: b.fruzsi
Vértes Terepmaraton 2017 versenybeszámoló

Kezdjük ott, hogy utálom ezt az egész óraállítósdit, nekem, akinek kicsi gyerekei vannak, elég kardinális kérdés az alvás, különösen azóta, hogy egyre kevesebb jut belőle. Persze a hozadékát már szeretem, de a Vértes Terepmaraton előtti vekkertekerés nekem elég nagy érvágás. Na de most magamra vessek, hogy nem bírtam aludni, mert a férjem a versenyemre való tekintettel a nappaliban a kanapén vert sátrat, hogy én nyugodtam alhassak egyedül a hálószobában, anélkül, hogy bármelyik porontyhoz fel kellett volna kelnem éjszaka. Nade. Felébredtem régi idő szerint 4.10-kor, és onnantól nem sikerült visszaaludnom egyáltalán, és az így összehozott 5 és fél óra nem volt éppen elegendő. Miután fetrengtem vagy fél órát, az indulásig tartó időt New Girl részek nézésével töltöttem el, legalább volt a napomban valami szórakoztató is. :-)

Tomi és anya fél 8-kor vettek fel: a tesóm a maratoni távon, anya pedig a minimaratonon állt rajthoz, így igazi családi kirándulást hoztunk össze. A kocsiban Tomival átbeszéltük a szintrajzot, most én készültem, ő nem, pedig fordítva szokott lenni. Száron a szokásos rajtcsomagfelvétel, gyors öltözködést követően váltottunk pár szót néhány ismerőssel, aztán pikk-pakk a rajtban találtuk magunkat. Azt le kell szögeznem, hogy a mit-vegyünk-fel-a-versenyre-guru én vagyok a családban, de a családom futótagjai sose hisznek nekem, ezért rendszerint túlöltözik a dolgot, és hűledeznek, hogy csak ennyi ruhában hogy vagyok képes futni. Aztán persze 500 méter után rájönnek az igazságra. Na de Tomi kivételesen most hitt nekem, és a póló alól a rajt előtt levette az aláöltözőt, anya bezzeg még melegebb felsőt vett fel, gondolom csakazértis. :-) 

Igazából a verseny első felét visszafogottabban, a második felét pedig orrvérzősen kellett volna teljesíteni. Illetve az edzői utasítás így szólt: a táv második felétől ne tökölj, hanem daráld be a mezőnyt hányásig. :-) Na ez jól indul. A tavalyi vétéemen sikerült nagyon jól beosztanom az erőmet, és bár kicsúsztam a 4 órából, mégis szinte az év egyik legjobb versenyeként tartottam számon. Idén is valami hasonlót szerettem volna produkálni, de egy-két dolog sajnos közbeszólt. Na de ne szaladjunk előre. 

17455226_1806044719413013_510039615_o.jpg

Tomi, Anya, én, a rajt előtt mosolygósan

Kilőttünk, és szépen nagyon figyelve kezdtem futni: tudtam hogy az első 7 km viszonylag szintes lesz, és nagyon nem akartam elfutni. Egész visszafogottan haladtam, koncentráltam folyamatosan a levegőre, a pulzusra. De már az elején éreztem, hogy valami nagyon nem százas, nem éreztem a lábaimban a megszokott erőt. A negatív gondolatokat gyorsan elhessegettem, és próbáltam csak nagyon magamra figyelni, de addigra már ott duruzsolt bennem alattomosan valami, hogy nem lesz ez így jó. Elég sok folyadékot vittem magammal, ezért nem is terveztem mindenhol megállni. Ez alapvetően tök jó ötlet volt, a cipekedést is gyakoroltam, plusz a szolid lendületemet legalább ez nem törte meg. Tomi az első emelkedő végén ért utol, volt némi pszichológiai hadviselés, majd ott hagyott a "farkasoknak". Érdekes, máskor - már ha éppen bekövetkezik egyáltalán - ez a momentum nem szokott megviselni, de most valahogy érzékenyen érintett. Na mindegy, menni kell, futni jöttem. Alapvetően eseménytelenül telt a verseny, a lefeléket azért megküldtem, próbáltam szépíteni a kevésbé megfutott emelkedőket. Azt hiszem a lejtőzésem elég sokat fejlődött tavaly óta!

17548938_10208337374943709_876449418_o.jpg

Azért itt még vigyorogtam

A frissítést előre meghatározott terv szerint csináltam, óránként egy nagy gél, plusz kicsit felvizezett izó folyamatosan. 2 nagy gélt sikerült előírásszerűen - nem nagy kedvvel - elfogyasztanom, de a másodiktól olyan hányingerem volt, hogy majdnem taccsoltam tőle. Na fasza. Alakul ez. Pedig ez a kipróbált, bejáratott gélem, amit már évek óta tolok. Gyors számolás közepette rájöttem, hogy még van hátra cirka 18-20 km, amit kaja nélkül kellene megfutni, nem éppen lehetetlen, de nem is valami szívderítő. Ekkor már elföldelhettem magamban mindenféle időtervet, sőt a belső monológom eljutott egészen odáig, hogy abbahagyom a futást, na nem most, hanem úgy egyébként. Vagyok már olyan rutinos, hogy tudjam, hogy ilyen lehúzó gondoltaim csak a mélypontok során vannak, de a vércukrommal együtt a motivációm is csökkent. Azért izót ittam folyamatosan, az utolsó előtti ponton pedig kólával próbálkoztam, hátha bennem marad. Hál' Istennek nem jött ki se felül, se alul. Az utolsó ponton Csipi már messziről kurjongatott, nem mintha tudná ki vagyok, hanem csak mert jófej. Látom, hogy Brigi áll mellette, aki illusztris egy csaj, egyedül letolta a KÖRT kéremszépen, ha nála dugókázok, talán átjön valami titkos energia belőle, és valahogy kibírom Szárig ájulás nélkül. És így is lett! A faluban még kicsit megtoltam, hátha beérek 4 órán belül, és a csodával határos módon még ez is sikerült. A tavalyi átlagpulzusom 163 volt, az idei 154. Tavaly 5. lettem, idén is. Tavaly jól éreztem magam, idén máshogy volt jó. Na de ez egy ilyen műfaj!

17522527_1806045172746301_1041313975_o.jpg

Célbaberős; azért az arcomra van írva, amit érzek, na!

17475281_1806045326079619_1596063954_o.jpg

Iréntől kapom az érmet, ez a következő versenyemen minusz 10 perc, minimum!!

17521903_1806045512746267_393219747_o.jpg

Családi pózolás, boldogan

17474148_1806045479412937_1922492472_o.jpg

Tomi: ugrál a @&#ĐĐ##đ-om! 

A szervezés így is remek volt, a jelölés egy helyen nem volt talán elégséges: ahogy kiértünk Várgesztesről a maratonisták és az ultrások útja kettéválik. Az ultrás útvonal egyértelműen látszott, el is indultam rajta, de hál' Istennek egy figyelmes sporttárs utánam szólt, hogy nem arra kell mennem. Aztán már egy kis bolyba verődve beazonosítottuk a helyes ösvényt. Egyébként utána kellett futnunk vagy 200 métert hogy újra találjunk szalagot. Ami fura volt, hogy előttem ment még két lány, akikkel előtte egymás látótávolságában futottunk, és ők szintén rossz irányba indultak, és abban a hiszemben voltam, hogy el is futottak rajta, de aztán valahogy mire beértem, már a célban voltak, pedig szerintem nem mentek el mellettem. Vagy lehet igen, és a leeső vércukrom viccelt meg. :-D 

Tomi rám vert egy jó 10 percet, amit kicsit sem bánok, alapvetően ő a gyorsabb futó a családban. Anyu is nagyon szépet ment a minimaratonon, és amitől rettegett, hogy bekövetkezik, nem történt meg: megúszta eltévedés nélkül. 

Most szép gondolatokkal kellene zárnom, de nem jut eszembe semmi frappáns, inkább elteszem magam holnapra: reggel lőgyakorlaton leszek, még jó, hogy a lábam nem kell majd hozzá. :-) Négy hét és Mátrabérctrail. 

Szólj hozzá

verseny terepmaraton vértes terepmaraton