A megszokottól eltérően nem egyből a verseny után írom ezt a beszámolót, hanem hagytam kicsit kavarogni a gondolataimat. Mivel könnyen lehet, hogy valaki nem hallott még rólam, így leírok előjáróban pár dolgot a felkészülésről. 

A felkészülés

Tavaly az októberi Budapest maratoni futásom után a kaland ismét terepen folytatódott (ahol azért már azt hiszem egy kicsit otthonosabban mozgok), és megkezdtem a felkészülést a 2017. évi Mátrabérc Trailre, ami az első féléves célversenyem lett volna. A tréning részeként tavaly év végén részt vettem a Budai Trail L távú versenyén, ez év márciusában pedig a Vértes Terepmaratonon "vitézkedtem". Aztán miután a Mátrabérc Trail-t elhalasztották és az új időpont nem volt beilleszthető a családi menetrendbe, a súlypont áttolódott a június eleji Szentedre Trail-re (55 km, 1800 m+), amire egyébként is nevezésem volt. Két héttel a verseny előtt még elmentem a Kaptárkövek Trail rövid távjára, ami a meleg ellenére igazán klasszul sikerült, és szuper élményekkel lettem gazdagabb. Sajnos a felkészülést nehezítette hogy az elmúlt két hónapban a gyerekek megint sokat betegeskedtek, mindemellett 8 órában dolgozni próbáltam, plusz rengeteg egyéb megoldandó probléma szakadt a nyakamba. Stressz-stressz hátán, megspékelve a kialvatlansággal, borítékolható volt a lelki megborulásom: ez a folyamat május elejére hágott tetőfokára, amiből aztán nagy nehezen, óriási tudatossággal kikecmeregtem, és mire eljött a verseny, már újból a maximális 100 mentális forinttal álltam a rajtban. 

Barát Gabriella, az edzőm segített az edzésmunka tervezésében: megint rengeteget kellett sakkoznunk, hogy minél többet beletegyünk a szűk időkeretbe, állandóak voltak az újratervezések, de nagyon igyekeztem mindent jól kivitelezni. A téli hónapokban, és tavasszal is becsületesen, lelkiismeretesen megcsináltam az előírt feladatokat.  A hosszú-futások mindig megvoltak, mindemellett nagyon sok szintet is gyűjtöttem. Ezen túlmenően pedig lépéseket tettem végre annak érdekében, hogy utánajárjak, hogy a sok edzés és a normális táplálkozás ellenére hogy lehet az, hogy mégsem bírok lefogyni a második gyerkőc születése után, aminek immáron lassan 2 éve (pajzsmirigy-alulműködésem van, mint kiderült). Összességében heti 6-8 óra nettó edzésem volt (futás), emellett nettó 1 órát minden héten nyújtottam, plusz ami kevés időm esetleg maradt, azt erősítésre fordítottam. Ha ezt összehoztam, már boldog voltam, a családi életünkbe egész egyszerűen nem fér több bele. 

A verseny hetében az egész család lebetegedett: a két kicsi gyerekem mellett a férjem is, így frankón körbeköhögött az egész banda, én meg be voltam parázva, hogy az én szervezetem is bemondja az unalmast. Csak hogy szemléltessem, hogy mennyire képtelenség a pihenés nálunk: a verseny előtti péntek éjszaka 6-szor kellett felkelnem hol az egyik, hol a másik gyerekhez. Szombatra mosott szar voltam, és alig vártam, hogy megérkezzen a felmentő sereg (anyukámék). 

A verseny

Nálunk az Ultra Trail Hungary és a Szentendre Trail olyan, mint a karácsony: összehozza az egész családot. Mivel a testvérem, Belus Tamás az előbbin, én az utóbbin indultam, apa hozzájuk, anya pedig hozzánk jött segíteni. Illetve tulajdonképpen Tomiék családostul átették székhelyüket Szentendrére, anya pedig nálunk aludt (így a párom tudott engem fuvarozni). A tervek szerint a célban pedig mind a 10-en együtt örömködünk majd vasárnap délután...na de ne szaladjunk előre. 

A cuccomat már péntek este összekészítettem, így nagyon nem kellett görcsölni szombaton: egyedül a tracket felejtettem el feltölteni az órámra, de sebaj, gondoltam, majd így muszáj lesz jobban figyelnem, ami nem is baj. A szombat különösebb izgalom nélkül telt, de azért már néha bizsergett a gyomrom, de inkább az izgatottságtól: alig vártam ezt az egy napos kimenőt. 

Nem írok az időjárásról, mindenki tudja milyen meleg volt. Mindenkinek egyformán volt meleg, az edzettlenebbeknek és a rutintalanoknak talán egy picit melegebb. Idén sajnos ez engem is talán egy fokkal jobban megviselt, mivel a futásaim nagy részét este / éjszaka csinálom, ilyenkor érek rá, délelőtt már szinte sosem edzek, napsütésben is alig. De nem rinyálok, ez van, nekem legalább "csak" 55 km-t kell futnom, nem pedig 112-t, mint a tesómnak, el sem tudtam képzelni hogy milyen lehetett a hosszútáv résztvevőinek ez a kánikula egy egész éjszakás és reggeli futás után. Tehát ha nagyon melegem volt, inkább erre gondoltam. 

Annyi, hogy a frissítésemet nagyon megterveztem és törekedtem a pontos kivitelezésre is, és azt hiszem ez a része a dolognak meglehetősen jól sikerült. Végül 1 l űrtartalomnyi kulaccsal indultam útnak, amit minden szakaszon ki is ürítettem (megittam :-)), plusz a frissítőpontokon még kóláztam is. Ez egy szakaszon nem volt elég összesen, de egyébként teljesen működött. Hammer Nutrition termékeket vittem magammal, amik nagyon jól szuperáltak, a gyomrom teljesen ok volt végig, energetikailag is rendben voltam a verseny során. 

A verseny előtti éjszaka nem aludtam valami fényesen, de azért nagyjából sikerült magamat kipihenni, reggel gyors készülődés után pedig irány Szentedre. A párom elkísért felvenni a rajtcsomagot, majd bevetődtem a rajtzónába 10 óra előtt 10 perccel. Egy gyors összefutás Zsófival, az egyik edzőtársammal, fotózkodás, egymás biztatása. A rajtzónában középre álltam, ugyanis nem akartam hogy a gyorslábúak húzzanak magukkal, nem volt ugyanis tanácsos elfutni az elejét, hosszú ez a 55 km. 

Aztán visszaszámlálás és kilőttünk! Gondos időterveket készítettem az egyes szakaszokra, ami a verseny első felében teljesen helytállónak bizonyultak. Az első 25 km-en nagyon visszafogottan akartam haladni, a lejtőket persze azért lendületesebben futottam meg. A verseny első felében inkább befelé figyeltem, előírásszerűen ettem-ittam és csak koncentráltam, teljesen lazán. Az első frissítőpontra az érkezésem a tervek szerint 1:45 körül volt várható, ennél 3 perccel jobban érkeztem meg, de a körülmények között ez teljesen ok volt. Végig figyeltem a pulzusomat (pánt nélkül, érzésből), légzésemet, érzéseimet, és teljesen kontroll alatt tartottam az egészet. Az hogy hányadik helyen állok, egy kicsit sem izgatott: az elsődleges cél a tavalyi 7:30-as időm javítása volt, illetve hogy jól éljem meg az egészet, kiegyensúlyozottan, okosan menjek végig. Egyébként a verseny első szakaszán rengeteget haladtunk tűző napon, mindenféle árnyék nélkül, a fejemet vizeztem, néztem, hogy mások milyen trükköket alkalmaznak, ezekből is sokat lehet tanulni. A fehér sapkámat hol feltettem, hol levettem, attól függően, hogy épp mit éreztem jónak. 

Koncentrálós

Aztán valahol 25 km után jött a gebasz: éreztem hogy pisilnem kell. Ezzel önmagában nincs baj, sőt, gondoltam, ez jó is valahol, mert ezek szerint eleget iszok. Az is a jó a terepfutásban, hogy az ember bárhol könnyíthet magán, és nem kell ilyen dolgok miatt se feszengni. Szóval egy alkalmas kanyarban gyorsan le is guggoltam, és hát pisilés közben éreztem némi fájdalmat. Na @assza meg - gondoltam magamban. Egy évtizede nem voltam felfázva, ez pedig határozottan olyan érzés volt. Teljes zavarral húztam magamra vissza - hozzáteszem a csurom vizes - cuccaimat, és hirtelen azt se tudtam hogy most mi legyen. Gyógyszer nincs nálam, futás közben nem is szoktam bevenni semmit. Na mindegy, haladjunk, és futni kezdtem, de sokszor határozottan hasított belém az a jellemző fájdalom, és voltak szakaszok, amikor folyamatosan éreztem. Inni próbáltam, hátha segít, aztán pár km után megint pisilni, és megint szar volt. Na jellemező, ekkora lúzerséget, hogy 30 fokban fázok fel...Egy ponton aztán határozott kétségbeesés lett úrrá rajtam, hogy most akkor mi legyen, hogy futok így még 25 km-t. De haladtam tovább, elköltöttem pár mentális forintot a készletből, de minden méterrel közelebb kerültem a célhoz. Aztán jött a Pap-réti pont, ahol Cser Zsófinak egy kicsit kipanaszkodtam magam, de mindemellett nagyon örültem, hogy hírt kaptam Tomiról: jó erőben itt járt kb. fél órája. Ittam egy kis kólát, és nem túl nagy lelkesedéssel mentem tovább. Ekkor vettem elő a zene-lejátszómat (igen, azt!), hogy húzzon ki most a csávából, mert nagy gondban vagyok. Jöttek sorban a jobbnál jobb számok, és a figyelmem elterelődött kissé, újra kezdtem élvezni a futást. Szép lassan észrevétlenül megint naposabb és melegebb helyeken jártunk, a cucc is szárazabbá vált rajtam, és a fájdalom, mint amit elfújtak, egyszeriben eltűnt. Egyszercsak észrevettem, hogy már nincs. Na fasza, mondom, ezzel sem kell most tovább foglalkoznom, majd a célban ráérek törődni vele. 

Érzem hogy megtáltosodok ismét, jó érzések kerítenek hatalmába, futok, mosolygok, bár fáradok, mindenkivel beszélgetni akarok, de sok a mogorva ember körülöttem. Ez nekem olyan furcsa. Lejtőzünk egy szakaszon, és közvetlenül előttem elesik előttem egy lány. @assza meg! Megállok, nézzük a térdét, meg hogy esetleg mi sérült meg rajta. Csak a vádlijába állt be a görcs mondja. Nincs nálam magnézium, csak egy sótablettát tudok adni, bár ő győzköd, hogy nincs rá szükség, én erőltetem. Meg akarok győződni róla, hogy fel bír állni, ő meg bizonygatja, hogy tuti fel fog, csak a görcs múljon el. Kérdezem, hogy van-e enni, innivalója, de neki van mindene. Végül kérlel, hogy menjek nyugodtan, ő rendben lesz teljesen. Kicsit kelletlenül hagyom ott, de végül megyek tovább. Újra felveszem a ritmust, élvezek lefelé száguldani, visz a lendület. Mosolygok azon, hogy tavaly itt határozottan korcsolyáztam a sárban. 

Aztán Táp Detti mellé vetődök, és onnantól kezdve kerülgetjük egymást, főleg ő elől, én koslatok utána, dumálunk miközben mászunk a Vörös-kőre, aztán mikor a Nyerges-hegyre is felérünk megkérdezi hogy üvölthet-e. Mondom ja, ő ordít, én is kurjongatok, jó érzés, hogy már csak lefelé kell menni ezután. A helyezés továbbra sem izgat, kicsit motiválatlanná válok, kicsit unom, be akarok végre érni, meg akarom ölelni a kicsi gyerekeket, aki a célban várnak, hogy most először végre együtt futhassunk be. Nézem az órát: mintha még csippana is egyet 50 km-nél, jó érzés látni, hogy milyen sokat futottam. Lefelé futva már nagyon fájnak a combjaim (az a fránya lejtőzés), enni-inni nincs kedvem, hol van már az a @urva Skanzeni pont? Kólát akarok, melegem van megint. Unom, utálom. Csak még egy kanyar, csak még egy kanyar, hol van már? Detti megy, hagyom is menni, jobb állapotban lévőnek látszik, meg egyébként sem izgat hogy 6. leszek vagy 7. Aztán jön a Skanzeni a pont, ahol azzal fogadnak hogy hideg vízzel leöntik a fejem, baszki mekkora flash, legnagyobb wellness. A frissítőponton egy HIDEG KÓLÁT kapok, de olyan hideget, amiről még ábrándozni sem merészeltem, JÉG úszik a tetején. Ekkor egyszerre két lánynak és egy srácnak is szerelmet vallok. Ők röhögnek, ki tudja mi mindent álltak ki ezen az utolsó ponton, a cél előtt cirka 6-7 km-rel. Egy lány lelkesen közli, hogy a tesóm itt járt 3-4 perce, még utolérhetem. Ezen fellelkesülök, heves vágyat érzek, hogy Tomival lehessek, az én nagy és erős bátyámmal, majd ő lelket önt belém, vagy én belé, attól függ, ki van fosabbul. Aztán a műúton látom, hogy ott fordul be az út végén, "nyargalok" utána, és kiabálok teli torokból hogy Tooooooommmiiiiii! Tomi hátrafordul és megáll, látom a fején, hogy vigyorog. Top 10-es nagy találkozás, belevésődik az emlékezetembe. Aztán mondja, hogy menjek nyugodtan, ő csak bedöcög. Csalódott vagyok kissé, mert jó lenne vele együtt befutni, de való igaz, hogy azért bennem biztos több a kraft még. Szóval otthagyom "a farkasoknak", és irány Szentedre. Kanyargok az utcákon össze-vissza, nézem az órámat, hogy hol van már a vége. A patakpart egy örökkévalóság, eluralkodik bennem a hiszti. És ekkor megállok. Megállok durcizni. A cél előtt 1 km-rel. Agyrém. Komolyan nem vagyok normális, néha azt érzem. Aztán csak az segít rajtam, hogy tudom, hogy a gyerekek várnak, meg akarom ölelni őket - még akkor is ha a lányom egyből utána azt mondja majd hogy Anya, büdös vagy -, Mirkó kezében ott lesz a hideg söröm, amit a célba rendeltem - és 2 perc álldogálás, duzzogás után újra elindulok. És csak futok, és futok, és kanyargok, aztán egyszeriben ismerősek megint az utcák, jézusom, ez itt már tényleg a vége: határtalan boldogság.

A macskaköveket koptatva a cél felé (fotó László Valéria)

A cél felé meglátom a kicsiket, integetek, ők vigyorognak, megfogják a kezemet és együtt szaladunk be a célba. Hideg vizes törülközőt kapok a nyakamba egyből, hűűű de jó ez! A család elégedetten gratulál, leadom a drótot, hogy Tomi is érkezik nemsokára, mivel találkoztam vele, tök jól néz ki. Tomi befutója után már nem sokáig maradtunk, bár jó lett volna vegyülni, de a négy gyerek (az ő két csemetéjük, meg a mieink - felforgatták az egész környéket, szóval inkább hazafelé vettük az irányt. 

A befutó után a majd' kétévessel, meg a majd' négyévessel

Tomi az övéivel

Uhh, hidegvízes törülköző! :-D 

Összességében nagyon elégedett vagyok: a hivatalos időm 6:50:52 lett, a nők között pedig 7. helyen végeztem. Mindemellett a lelkesedésem is töretlen, csak a felfázásom vár még kikezelésre. Ez a verseny nekem nagy szerelem, na, még akkor is, ha vannak pontok, mikor azt érzem, hogy mi a túrót keresek én itt tulajdonképpen...

A verseny szervezése szerintem most is nagyon ötös volt: a frissítőpontokon az önkéntesek fantasztikusak voltak, a Visegrádig ponton egy lány még a napszemüvegemet is megtörölgette. Szóval le a kalappal, én hibát nem találtam. A jelölés is nagyon jó volt: egy helyen annyira be voltam bambulva, hogy tuti nem láttam volna a letérőt, de a földre még pici pöttyöket is felfújtak, amit szemet szúrt, és a tekintetemet észrevétlenül felvezették a fán lévő szalagra: egyszerűen imádom az ilyen megoldásokat! Le is hidaltam tőle rendesen, látszott hogy totál hozzáértő végezte a jelölést (itt biztos). 

Érdekes de a hátizsákot klasszul elbírtam idén, szerintem sokat erősödött a hátam és a vállam, viszont hasizmom továbbra sincs valami sok. Van még mit javítani! 

Köszönettel tartozom a családomnak a határtalan támogatásukért, és Gabinak a felkészítésért. Most pedig 1 hét lazulás, és #roadtolemkotrail.