Ott kezdeném, hogy a testvérem, Belus Tamás hosszas unszolásomnak hála, több éves kihagyást követően újra szerzőtársként fog írni az eredetileg is közös felületünkön, így köszöntse mindenki kitörő örömmel a visszatérését a blogra. Tomi nemcsak kiváló futó, de még írói vénája is van. Nyilván elfogult vagyok az érdemei kapcsán, de most hogy kellő terhet pakoltam rá – mielőtt még összeroppanna az elvárások súlya alatt – vissza is kanyarodok az eredeti témámhoz.

Az elmúlt három hónapban nem sokat írtam, pedig tényleg lett volna miről. Nagyon sokat edzettem, aztán volt egy kisebb boka sérülésem, amitől szabályosan pánikba estem – tekintettel arra, hogy még sosem volt semmilyen sérülésem –, de leginkább a családnak és rengeteg munkának szenteltem minden szabad kapacitásomat. Sokszor úgy érzem, hogy annyira beosztottak a napjaim, hogy nehéz már ebbe az írást is beleszuszakolni, pedig kellene. De aztán egy-egy írás után olyan sok ösztönző és inspiráló üzenetet kapok, hogy mindig új lendületet vesz a dolog. Őszintén remélem, hogy a testvérem akárcsak az edzéseiben, a rendszeres blogolásban is kitartó lesz, talán még kitartóbb is, mint én. A versenynaptárom is teljesen átalakult idén: az első fél éves célversenyem a szívem-csücske-Szentendre-Trail lett volna, de sajnálatos módon egy hete lemondani kényszerültem. Helyette végül a Szeged Maratonra megyek, ami a Rendőr Maraton Európai Bajnokságra az egyik kijelölt válogatóverseny. Így ebben a félévben csak a Vértes Terepmaraton maradt egyedüli terepversenyként, ami edzőversenyként funkcionált volna a Szentendre Trail előtt. De mivel ez utóbbit végül lemondtam, az előbbi létjogosultsága is erősen megkérdőjeleződött. Mivel az edzőm, Barát Gabi tudta, hogy kitörne a parasztgyalázat, ha megpróbálná velem ezt is lemondatni, így végül áldását adta rá.

A bokasérülésemből adódóan a VTM előtt három héttel volt egy óvatosabb edzős hetem, aztán mivel a helyzet nem javult, csak tovább romlott, jött egy teljes hét pihenő, meg egy konzultáció egy ortopéd szakorvossal, röntgennel és ultrahanggal. A vizsgálat eredményeként fény derült a probléma okára: kissé túlterheltem magam. Szerintem nem is az edzések mennyiségével vagy az intenzitással volt a baj, mivel olyan 7-9 órás heteim voltak, hanem az egyéb tényezőkkel (a stresszel, meg a munkával, meg háztartással és még hosszasan sorolhatnám, amihez jött a hideg, meg a sötét). Mivel ráadásul az éppen a szokásos március közepi síelésünk előtt álltunk, kissé be voltam rezelve, hogy milyen kimenetele lesz a dolognak erre a programra, ami szent és sérthetetlen. De úgy tűnt az egy hetes szigorú pihentetés, és Flector-tapaszozás megtette hatását, így őrült módjára síelhettem magam szanaszét a VTM-et megelőző héten. Óvatos futkosások is voltak, már ha bírtam egyáltalán menni, a délutánokra olyan K.O. voltam.

A verseny hetében már csak kisebb, felrázó jellegű edzéseim voltak, és alapvetően felkészültnek éreztem magam a megmérettetésre. Egyedül a bokám maradt meg bennem egy nagy kérdőjelként, hogy vajon fogja-e bírni a 40 km-t, illetve ha igen, nem-e sérülök-e bele ismét a dologba. Ez utóbbit nyilván nem akartam, ezért mindamellett, hogy azt tűztük ki célul, hogy kifutom magam, azt is tudatosítottam magamban, hogy lesérülni nem opció. Tehát a cél az volt, hogy 100 mentális forinttal állok a rajtban, és a verseny során szépen okosan elköltöm (nem pedig elherdálom), hogy a végére semmim ne maradjon.

A Vértes Terepmaratonon már harmadik éve hagyományosan családilag veszünk részt, általában anyukám a minimaratonon fut, a tesómmal pedig a maratoni távon szoktunk vitézkedni. Idén a testvérem anyukámmal együtt a 14.5 km-es távon indult, én a Belusokat egyedül képviseltem a 40 km körüli betétszámon. Hosszas latolgatás után sikerült eldönteni, hogy a fagyosnak tűnő reggelen miben induljak útnak, hogy ne kelljen 2 km után leöltözködni. Szerencsére a lehelet vékony kapri nadrág és a nagyon vékony hosszú ujjú aláöltöző teljesen jó választásnak bizonyult. Cipő gyanánt végül a Salomon Speedcross Pro-ra voksoltam, mivel igencsak saras terepet jósoltak a szervezők. Kutyafuttában vettem a helyszínen pár Hammer gélt, amivel már 1,5 éve igencsak szoros a barátságom, a fél literes kulacsomba ment a víz, meg a Hoka zsákba pár sótabletta, és készen is voltam. Rajszámtartóként az Imóka-féle kabala-szent-gumit használtam most is (ami nemcsak a Spartathlon-t, hanem az UTMB-t is megjárta), nem valami esztétikus, de mindig ad egy kis plusz löketet mentálisan.

Idén, Gabinak jó sok tanítványa, így jó sok edzőtársam vett részt valamelyik távon, tehát a Gizionok népes csapata ellepte a Vértest. Ez egyébként egy példaértékű összetartó közösség, ahol teljesen eltérő célokkal bíró, az egészen kezdőtől a haladóig minden szint képviseli magát, és kiválóan támogatja is egymást. Szóval ment a versenyek előtti szokásos pacsizás / élcelődés / fotózkodás, aztán mire észbe kaptam, már lilult is szám a rajtban. Ahogy szétnéztem, riasztóan sok ruha volt mindenkin, rajtam hozzájuk képest meg igen kevés. Na de a kocka el volt vetve. Kaptam egy búcsú ölelést Tomitól, meg Anyutól, aztán már ki is lőttünk.

Hosszútávos Gizionok - Én, Erényi Tamás, Nagy Kriszta, Gerlai Orsolya

A VTM valahogy mindig összefolyik bennem.  A rajt után azt éreztem, hogy nagyon erősen, koncentráltan futok, tényleg klasszul is ment. A fejemben folyamatosan időről időre ott volt a check-list, amin pipálom ki sorban a tételeket, köztük a legfontosabbat: a bokámat. Mivel az is rendben volt, így teljesen megnyugodtam, és nagyon élveztem a futást. Csak a lábam elé néztem: az előző napon megígért sárból egyelőre nem sok volt, mivel éjszaka megfagyott az egész, így pár km aszfalt után végigfagyott keréknyomokban evickéltünk, ami finoman szólva bokafordító volt. Erre a Hoka Challenger csukám jobb lett volna, de hát nehéz előre megjósolni, hogy mi vár ránk aznap reggel.

Aztán kb. 10 km után kapom az infót az egyik crew-tól, hogy harmadik vagyok. Ez jó, nem szállok el tőle, csak nyugtázom, hogy eddig oké. Fejben összeszedett vagyok, koncentrált, főleg a lefeléken figyelek, mert mostanában őrült módjára tudok downhillezni, és egy ismeretlen terepen azért nem árt némi óvatosság. Pár sráccal futok egy bolyban, rongyolunk lefelé, aztán egyszer csak érzem, hogy valami nem oké, fura női megérzés volt. Egyből csekkolom, hogy van-e szalag, futunk lefelé, várok-várok, de nincs, várok-várok, és még mindig nincs. Ekkor kiáltok előre a többieknek, hogy tuti jó helyen járunk-e. Bizonytalanul megállunk, nyomkodom az órámat, gyorsan behozom a navigációt, és tisztán látszik rajta, hogy lejöttünk az előírt útvonalról. Basszameg. Megyek, mint a birka, mások után, ahelyett hogy figyelnék, nem csak a lábam elé, hanem nézném azokat a fránya szalagokat a fákon. Csanya versenyén csak az igazán bénák (értsd jól: figyelmetlenek) tévednek el, mivel az útvonal úgy fel van díszítve, mint egy rohadt karácsonyfa. Dühös leszek, hogy hogyan szúrhatom el ezt így a 11. km-nél, el sem hiszem, teljesen jellemző. Próbálok gondolkozni, hogy vajon milyen hosszan kavartunk el, de nyilván az adott pillanatban nem tudom. Persze egy jó kis lejtőn futottunk le, így most meredeken mászhatunk is fel. Nem telik bele hosszú időbe, ismét a pályán vagyunk, de míg korábban alig voltunk páran az útvonalon, itt már kész tömeg van. A peloton magába olvasztott. A düh és a csalódottság felváltva kergetőzött bennem percekig, pedig higgadtság kellene most, elő kellene venni az okos helyzet-elemző képességet, hogy mi lehet a jó taktika, de csúnyán felsülök. Nem tudok gondolkozni, nyomom neki, mert nem akarok csalódni magamban. Tudom, hogy meg tudnám csinálni, vagy meg tudtam volna csinálni, nem látom a különbséget, és nem is akarom elengedni. Előzöm sorban az embereket, küzdök. Az első frissítőponton meg sem állok, pedig nincs sok vizem, teljesen kattant vagyok, tudom is, de nem igazán érdekel, dühös önpusztításban zajlanak ezek a percek. Beletelik pár kilométerbe, mire újra tudok normálisan gondolkozni és próbálom értékelni a helyzetet. Semmi gond, nyugtatom magamat, jöjjenek a pozitív gondolatok, meg a mantrák. Megy-a-jobb-megy-a-bal. Hegy-vagyok. És így tovább. A következő lépésként be kell osztani a maradék vizemet, hogy elég legyen a következő pontig. Aztán számba kell venni, hogy mikor jön a következő adag gél, majd jöhet a check-list ellenőrzés: arra jövök rá, hogy fizikailag nagyjából oké vagyok, de mentálisan nyilván már közel sem száz százalékos. Fél táv környékén jön egy nagyobb holtpont: akár ki is állhatnék. Aztán kábé kiröhögöm magam: ha vért hányok is, végig megyek – vicsorgok magamnak – a csalódottságommal pedig megküzdök út közben. Aztán utolérek egy lányt, és mikor mellé érek, ránézek, mondom is hogy, nini Bóla Lia. Nagyon megörülök neki, mert személyesen még sosem találkoztam vele, pedig mikor még nagyon régen elkezdtem a terepfutást, az eredménylistákat nézegetve a neve mindig ott figyelt valahol. Amolyan első élvonalas terepfutó, akire mindig úgy tekintettem, hogy hűha, bár tudnék úgy menni, mint ő. Szóval megtisztelve érzem magam, és kicsit beszélgetünk is, aztán persze mondom neki egy idő után hogy inkább ne, mert noha se neki, se nekem nem célverseny, ma megígértem magamnak hogy nem fogok beszélgetni. Na jó, nem sokat fogok beszélgetni. Aztán elválunk, egy kicsit én megyek elől, aztán a Várgesztesi ponton elhagy, és elrobog a harmadik hely felé. Dobó Katin látom a ponton, hogy valahogy nincs egyben, Pánczél Viki viszont nagyon összeszedett, és látszólag erősen és fitten robog el az ultra távos irányba. Magamat már kicsit sem érzem nagyon okénak, de tudom, hogy egy nagy meredek emelkedő után, már csak lefelé kell futni, és újra Száron leszek. Az odáig vezető úton pedig meglesz a lelki nyugalmam is. A várgesztesi pontot követő meredek emelkedőn a trükk az, hogy nem szabad felfelé nézni, mert a végét úgy érzed, hogy soha nem jön el. Így is teszek, bár izomzatilag kezdek készen lenni: hát igen, kellett nekem hülyére síelni magamat a múlt héten (de nyilván kellett J). Szóval érzem a combjaimat, de a meredek emelkedőt követő lejtősebb részen elégedetten cuppanok bele végre a sárba. Ó jesz, ezt vártam, de jól esik. És már vigyorgok is, nagyon élvezem, és a gondolataim visszakanyarodnak ahhoz, hogy miért is szeretem ezt csinálni: a játék öröméért, a természettel való egybeolvadásért, most éppen az évszakok megéléséért. Még ez a tél végi természet is szép, jó hallgatni, ahogy a cuppog a sár, és amikor egyszer csak bokáig merülök, akkor azt is nagyon tudom élvezni - végre. Na de hogy szeretnék ezt a gyerekeim! De a flow most azért messziről elkerül, viszont azért kiegyenesednek bennem a dolgok szépen lassan, és a végéig becsülettel „küzdök”, noha nem annyira odatevősem azért. A bokám elfáradt, bár nem „fáj”, de azért már felesleges erőltetni is. A végén kibontom a hajam, jó érzés, ahogy lobog. Szárra érve vegyesek az érzéseim, de alapvetően pozitívan és büszkén érek be, ma is tettem valamit magamért, ebből is tanulok, fejlődök, ez is beépül.

Halihé-halihó-azt-hiszik-hogy-kiscsikó

A célban Tomi és Anya egyből megölelnek, fel is töltődök azonnal a szeretetüktől. Aztán belapátolom a tökéletes gulyást, közben elmesélem kalandjaimat. Aztán mikor Tomit elküldöm kóláért, megkérdezem Anyát, hogy Tomi hogy szerepelt, akkor derült ki, hogy második lett! És még csak nem is ezzel kezdte, sőt még csak nem is mondta! Kár, hogy nem láttam őt végre Csanya-dobogón feszíteni, de így most beteszek róla egy képet, hogy lássátok, mennyire büszke vagyok az én hiper-ügyes bátyámra, aki rengeteget dolgozott az elmúlt szűk évben ezért az eredményért.

Balról az én nagy tesóm

Na és az anyukám? Alig volt 60-as vagy korábbi születésű a mezőnyében, és még utána is érkeztek be bőven. Na jó, és még csak el sem fáradt. Bosszantó tud ez lenni: de legalább látjátok, hogy (részben) honnan vannak ezek a terepfutó gének.

Verseny utáni boldog pillanat - Anyukám és Orsi két oldalról 

Aztán mesélhetnék arról milyen klassz volt sokat együtt lógni Szimandl Anitával, akit szintén nagyra becsülök, és akivel még sosem volt alkalmam ennyit dumálni. És milyen szuper volt beszélgetni Paál Emőkével, akinek elképesztő egy aurája van. És ne feledkezzek meg a szuper-ügyes Gizonkákra, akik mind hasítottak a hegyen és emellett még élvezni is tudták, ami nem utolsó szempont. 

A szervezésről még nem ejtettem szót, de csupa szépet és jót tudok írni róla, nagybetűkkel, mert a Csanya-féle versenyeken egyszerűen nem lehet fogást találni. És az az alma, Csanya, az honnan volt? Én még életemben nem ettem ilyen finom almát! :-) Nagy szívecske a krúnak! 

Hálásan köszönöm Gabinak, az edzőmnek a felkészítést, akinek nem csak az számít, hogy hány wattot adtam le éppen, hanem elfogadja hogy vannak más szempontjaim is. :-) 

A terepfutó cipőm pedig egy kicsit szögre akasztom, mivel most főként aszfaltos kalandok várnak majd. De attól még maradok,

Hegy-vagyok-Fruzsi

Update : az esti zuhanyzásnál a két és fél, és a négy és fél évesem nagy érdeklődéssel szemlélte a vérhólyagomat. A nagyobb gyerkőc, Zizi egyből kiabált az apukájának, hogy "Ajjjajjj, Apa, úgy látom, hogy Anyának nehéz napja volt." A kicsi közben a vérhólyag szót próbálja egymás után kimondani, nem sok sikerrel. Aztán a nagy komoly képpel hozzá teszi, hogy "Anya, szerintem kölesgolyót kellene enned, az szerintem jó a vérhólyagra". #gyerekszáj #azótaissírvaröhögünk