Beszámolót írni a verseny másnapján a legjobb. Az élmények még kellően frissek, de pont elég idő telt már el ahhoz, hogy tisztuljanak az adrenalin okozta torzulások. Na erről már lemaradtam sajnos, de annyi baj legyen, ez a verseny úgyis olyan rövid volt…De ahogy szoktam, visszalépek kettőt hármat, hogy jobban megértsétek miért úgy ment ez most, ahogy…
Barát Gabival, az edzőmmel már tavaly év végén egyeztettünk az idei versenyekről. Én azt kértem, hogy a tavaszi célverseny előtt (ez most is az UTH) a Bükki Hardra, a VTM ultrára és a Mátrabérc Trailre is nevezhessek. A Hardra áldását is adta a főni, de a VTM-en és a Mátrában is csupán a legrövidebb táv fért bele Gabi alapozó-gyorsító-formaidőzítő terveibe. Mivel sokkal jobban bízok Gabi tudásában, mint a saját hirtelen ötleteimben, ezért versenyéhségemet elnyomva a VTM-en a 14,4 km-es minimaratonra neveztem. A Hard idén még a szokásosnál is hardabb volt, a pálya az útvonal rövidítése ellenére is nagyon kemény lett, sok helyen combközépig érő hó, végtelennek tetsző frusztráló csetlés botlás, a Bükk idén tényleg a legdurvább arcát mutatta. És milyen jó is volt ez így. :-) Aki ott volt, ezt biztosan nem fogja elfelejteni. Nagyon vártam ezt a versenyt, tulajdonképpen egész télen erre készültem. Oda is tettem magamat, úgy mentem mintha nem lenne holnap, és bár az utolsó elágazásnál még a hetedik helyen mentem, a saját figyelmetlenségem és a legrövidebb táv pár kint maradt szalagja miatt végül én mégiscsak 65 km-t mentem (Fruzsi: az eltévedés egyfajta Belus sajátosság, hehe). Szerintem életemben nem káromkodtam még akkorát, mint amikor rájöttem, hogy a falu, ahol vagyok nem Felsőtárkány, hanem kibaszottul Noszvaj. Így lett a plusz 40 perc miatt a 7. helyből 12. Akkor és ott persze dühös voltam magamra, de már más szemmel látom ezt is. A munkát elvégeztem, végigküzdöttem becsülettel a versenyt, mindenemet beleraktam abba a futásba, a türelmesen végigkocogott alapozást, a sok végigizzadt konditermi edzést, és az elmúlt közel 10 év minden rutinját. Szükség is volt rá. És az érzés, hogy olyan futók között (és most tényleg közöttük, nem csak utánuk) versenyezhettem, mint…áhh de nem is sorolom. Durva… :-) Ennyit a Hardról, sajnálom, hogy nem írtam róla egy rendes beszámolót, mentségemre sokáig nem voltam ennyire elnéző a dolog miatt magammal. Meg aztán ez tényleg olyan kemény volt a hirtelen jött eszement sok hóval, hogy az embernek nem volt kedve még egyszer végigélnie a dolgot írás közben. 
A következő tavaszi erőpróba három hét múlva jött. Várt a Vértes, amire hagyományosan anyuval és Fruzsival együtt megyünk, igazi családi buli. Soha nem futottam még versenyen 21 km-nél kevesebbet, úgyhogy valahogy nem tudott felizgatni ez a futás túlzottan. Igazából csak pár nappal a verseny előtt kezdett annyira érdekelni dolog, hogy komolyan foglalkozzak vele. Megnéztem a nevezőket is, de Pelsőczi Attin, és a tavalyi győztes Bakonyi Andráson kívül senkinek a neve nem volt ismerős. Nyilván ennek a távnak is megvan a saját mezőnye, pár rövid távú specialistával, de a résztvevők döntő többsége inkább azért választhatta ezt a távot, mert ebben érzi magát komfortosnak. Nagyon jó formában vagyok, sorra döntöm a PB-im távtól függetlenül, és a gyors edzéseim is egész jól sikerülnek mostanában, ezért a 3-6 hely közé vártam magam hozzávetőleg. Még decemberben mentem egy egész jót egy szintesebb zempléni 21k-n, az ottani 4:50-es tempóm volt az egyedüli mankó, amire támaszkodhattam. Ez egy rövidebb táv, a szint is kevesebb, ezért 4.35-4:40-es tempót gondoltam reálisnak, ami nagyjából 1:07-1:08-as idő. Ezzel már biztosan elégedett lettem volna.
Már előző nap fent aludtunk, hogy mégse kelljen 4-kor kelnem (ami az óraátállítás miatt igazából 3, brrrr). Reggel minden flottul ment, teljesen időben érkeztünk meg Szárra, Anita (Szimandl) is velünk jött, úgyhogy útközben repkedtek a sztorik, jó volt a hangulat. Az én rajtom csak 10-kor volt, úgyhogy hozzá is láthattam az önként vállalt fotózós-facebookozós feladatomnak, szépen végigfényképeztem az érkező hosszú távos Gizionokat, repkedtek a szelfik, olyan gyorsan elrohant a hosszúsok rajtjáig az az egy óra…Végre találkoztam Erényi Tomival, Orsiékat mindig egy élmény látni, Krixtike (bocsi Kriszta) már a rajt előtt is el volt varázsolva, meg egyébként is zsongott zúgott a terem a sok izgatott futótól. Klassz volt nagyon. Aztán eljött a rajt, erre meglátom Orsit melegítőben meg edzőcipőben. Mondom b+ mi a franc van, nem fut vagy mi?? Mennék oda, hogy kifaggassam, erre meglátom mellette az Orsit, nem is hittem a szememnek!! Ő és az eddig titkolt ikertesója tényleg mint két tojás. Már számol vissza a szpíker, Fruzsi meg még csak most tolakszik előre, nem lesz ez így jó…És kettő és egy, kilőtt a hosszúak mezőnye, 10 másodperc múlva már csak a hűlt helyük volt a rajtban.

Kiürült a versenyközpont

Lassan lustán elindultak dolgukra az otthagyott barátok, családtagok, és a két rövid táv mezőnye. Igyekszem nem úgy érezni magam, mint aki kimarad valami iszonyat jó buliból, de nem nagyon sikerült. Furcsa érzés ez, ott lenne a helyem Fruzsival, Orsival, meg a többiekkel. Sőt, az elején kellene lennem annak ez elszánt kis csapatnak a kanyarban, ott valahol a zöld mecsekes mezek között. Aztán befordultak a sarkon, elhalkultak a hajrák, a szpíker sem mond semmit, lassan készülnöm kellene. Bent a csarnokban megint beindul a pezsgés, megjön Piroska és Kati, Balázzsal is összefutottunk már. Anita közben már crew-s pólóban az asztal mögött pakolja a csomagokat, elég volt egy pillanatra elbambulnia és Bobek máris munkára fogta. :-). Balázzsal készülődünk, anyu is valahol a közelben szöszmötöl, gépiesen csinálom a dolgokat, tűzöm a rajtszámot, tépelődök a ruhán, látszólag minden oké, de valahogy mégsem tudok felpörögni. Már 9:40 amikor végre elindulok melegíteni, nem állok jól ,basszus még nincs vizem, wc-re is jó lenne menni, le kell vennem egy réteget mert melegem van. Nem, inkább vissza veszem, de ahhh nem kell az. Marad a hosszú nadrág, a vékony aláöltözet és a póló. Vigyek gélt? Minek?? 15 km-re pfffff. De várjál edzésre is szoktam. Na jó, veszek egy Hammert a standnál, de közben már a hangos mondogatja hogy egy perc a rajtig. Rohanok ki, pont úgy tolakszom előre, mint Fruzsi egy órája, indítom az órát, persze a rohadt GPS-eket megint nem látja a nyomorult. És egy…indul a csapat, a GPS-ek bekaphatják, kilövök az elejével. A melegítés teljesen rendben volt, simán elindulok 4 percen belüli tempóval, előttem vagy 15-20 futó. A kanyar utáni kis emelkedő máris megfogja az elől lévők felét, mire átérünk a főúton, már csak 6-7 ember van előttem. Hogy ezek közül ki melyik távon van? Fogalmam sincs. Büki Ádámról tudom, hogy ő a félmaratonon fut, de a másik 5 srác?? Aztán felismerem a Bakonyi Andrist, na ő minis, próbálom felvenni a tempóját, de lassan húz el tőlem. Tovább nem gyorsíthatok, így is 4 perces a tempó és kicsit emelkedik is az út. Martyin Lászlót viszont megfogom. Ő lesz majd a harmadik, de itt én erre egy forintot sem tennék. Úgy fújtat, mint aki menten belegyalogol a futásba, lazán ellépek mellette, és egyúttal el is temetem magamban a srácot. Hát…ezt csúnyán benéztem, csak 2 percet kap majd tőlem, és végig nagyon szépen jött. Elől Attila és Ádám már alig látszik, mögötte egy akkora darab srác, mint egy hegyomlás. Persze túlzok, de Ádámhoz képest Lukácsi Levente tényleg egy óriásnak hat, ehhez képest meglepően lazán és nagyon komoly tempóban tapad az elsőre. Én viszont lassan felérek a Bakonyi Andrisra, kezdődik az emelkedő, na most jött el az én időm. Nem csináltam komoly stratégiát. Egyrészt mert tényleg nem vagyok ehhez elég otthonos ezen a távon, másrészt meg Gabi is megmondta, az elejét keményen, az emelkedőt maxon, a lejtőn meg mehet üveghangig. Na, szóval jöhet a max, száll is el a pulzus de leszarom, ez a 4 km az ÉN VERSENYEM, lefelé nincs az az isten, hogy ez a két nálam alacsonyabb srác úgy menjen, mint én a hosszú lábaimmal.

"Kezd maxon és fokozd" (forrás: Terepfutás.hu)

Szóval teljes gáz, taposok, szívom fújom a levegőt. Perceken belül megvan az András, ellépek mellette, ő átszól biztatóan, hogy most már én vagyok a második, elől a piros pólós srác a félmaratonon van. Na mondom akkor kapjuk össze magunkat mert mi vagyunk a dobogó. Ő mond valamit arról, hogy ésszel kell itt menni, mert most jön a szar rész. Több sem kellett, ha lehet ilyet, akkor még rátettem egy lapáttal, és elkezdtem lassan leszakítani magamról. Pár perc múlva visszanéztem egy pillára, kábé 150 m előnyöm volt már az emelkedőn, szóval végülis egy bő perc. Viszont meglepődve láttam, hogy az általam lesajnált Martyin Laci kezd felérni Andrásra. Nekem közben már a torkomban dobogott a szívem, egy pár másodpercre bele is gyalogoltam egy részen. Lehet, hogy túltoltam? Mindegy már, ott elől látszik is a két táv elágazása, onnan már szinte csak lefelé megyünk majd. Gyors csippantás, mondják, hogy negyedik vagy, nem tudtam, hogy ez poén, még ki is javítottam őket. Ééééés most irány lefelé. Kezdeném a csapatást, de teljesen beálltak a combjaim, mi lesz ebből basszus? De aztán egy fél perc kábé és újra dolgozni kezdtek a futóművek, elengedtem bátran a súlyom. Itt kezdtem bosszankodni a cipőválasztás miatt. Nem úgy volt, hogy sár lesz???? Nem kellett volna ide a Speedcross, a Hokában benne maradt egy bő perc de az is lehet, hogy több. 1-2 km és kint is voltunk az erdészeti aszfalton, ott kellett volna csak igazán a Hoka! Nem látszottak már a srácok mögöttem, a frissítőponton hátra is pillantottam csippantás után, de sehol senki. Attila már egy másik dimenzióban kábé, őt nem lehet befogni, de már csak 5 km, ezt letolom izomból, ha már mára csak ennyi a távom. Az aszfalt nem esett jól, utána a rövid erdős részen szinte örültem annak a kicsit sárnak, amit a mezőny az odaúton csinált. Legalább dolgozik kicsit a Speedcross. Mariann adja az infót, hogy Attila előttem kábé 7 percre, húú mondom, akkor lehet bejövök 1:05 alá, ez azért csikolt kicsit, úgyhogy visszatettem négyesbe és gázt! Lefelé a faluban már jött a vigyor, mint mostanában mindig (kivéve a Hardon, ott kurvára nem vigyorogtam). Előttem már ott kígyózott az út szélén a rengeteg autó, még két kanyar, és már ott a csarnok! Attila jön szemből, már levezet a lelkem. Nyújtja a kezét, laza pacsi, célegyenes. Éljenez a crew, valaki kolompol, beesek a célba, egy csippantás és ennyi volt. 1:04.27. második hely. Valljuk be , ezért jöttem én ma ide. Megvárom a harmadikat, és a László az! Beszélünk pár szót, basszus mondom azt hittem elpusztulsz úgy fújtattál! Én így szoktam, mondja ő. Bent a csarnokban csak pár ember, nézek körbe kurva büszkén. Készülnek rólam a képek, persze Csanya bele trollkodik, de ennek most még örülök is. Elmesélem neki, hogy mennyire megragadt bennem, hogy tavaly Koltai Dani azt mondta, hogy régóta szeretett volna felállni Csanya dobogójára. Hát én is.:-)

Csanya trollkodik :-) 

Közben érkeznek a Gizionok. Jön Balázs, Piroska, Kati magzatpózban a padon, anyu, Kocsis Gabi barátom, telik meg szépen a termem. Eszünk iszunk, sztorizunk, és várjuk (!) az eredményhirdetést. Nem szoktam én ezt meg, remélem nem is fogom soha, maradjon mindig ilyen klassz érzés, amikor bemondják a nevemet.

A minimaraton férfi dobogósai

De lassan jönnek a hosszúsok. Fruzsit várom először, kint szobrozunk anyuval 3:40-től (márhogy versenyidő szerint) Emő már bent van egy ideje, jön Gyebnár Évi (ezt tudtuk) majd sokáig senki. Nézem az egyenest, befordul egy lány, Lia az, ez azért nem lep meg. Jó formában van, Fruzsit akár meg is verheti, szóval oké még. De már 4:02, én bőven 4 órán belül tippeltem Fru-t. Lia után sorban jönnek a lányok. 4-5-6, aztán Juditot már megkérdezem, Fruzsiról tudsz valamit. Elkavart valahol, de itt jön mindjárt. Érkezik is pár perc múlva, lobog utána az a rengeteg haja. Nem vigyorog, de nem is szomorú, meséli hogy beletett egy jó adagot még a pályába aztán meg próbált javítani. Ez van, nem esik össze, ez az én fasza erős húgom. Igazi Sarah Connor. Kriszta és Orsi is megjön hamar, megint együtt a csapat, csak Erényi Tomi küzd még kint a pályán valahol. Lemegy a maraton eredményhirdetése, úgyhogy lassan búcsúzunk, tényleg lassan, mert valakivel újra és újra megállunk még pár szót váltani.

We are family (forrás Terepfutás.hu)

Az autóban aztán onnan folytatjuk, ahol reggel abbahagytuk, bár talán kicsit fáradtabban. Upsz álljunk meg. Anitának ott maradt a célban a mellénye. Majd meg lesz, mondanám máskor, de ez egy UTMB Finisher mellény, még engem is melegített a célban egy pár percig, úgyhogy forduló. Legalább váltunk még pár szót Dömével, megcsodáljuk a gyerekeket megint, és aztán indulás haza. Szép volt, jó volt, rövid volt, jó hogy ezt így és pont így csináltam. Nemsokára Muzsla, 7 hét és UTH, cirka 150 nap és TDS. Micsoda év lesz ez…A végére talán nekem is meglesz az a mellény. :-)