Futás közben azt képzeltem, hogy leheveredek az Erzsébet kilátó felé vezető aszfaltos úton. Ráfekszek a betonra és csinálok egy angyalkát, ami azért is bizarr, mert tavasz lévén hónak nyoma sincs, meglepően kellemes langy meleg időjárás fogadott aznap reggel. A leheveredésem valódi oka az, hogy annyira otthon érzem magam a Budai-hegység ezen részében, ezeken az ösvényeken és elöntött a hála érzése. Mostanában folyton elönt a hála mindenféle dolog miatt. Van ebben egyfajta tudatosság, próbálom kihúzni magamat ebből a lehúzó állapotból, ami az elmúlt időszakban olyan gyakran rám telepszik. Persze a futás nagyon sokat segít, ha nem edzenék sokat, akkor biztosan megzakkannék. Tény, hogy a heti 10-12 óra edzés a temérdek egyéb ...

Az elmúlt hetekben a lehetőségeimhez mérten folytattam az előírt munkát, lavírozva a teljesítő képességem határán. Ez nálam egy egészen keskeny határvonal, amin jó artistához méltó módon megtanultam egyensúlyozni. De ettől függetlenül a szemem a pályán, azaz a lábaim előtt, folyamatosan figyelnem kell, hogy még időben észrevegyem, ha netán átbillennék ezen a kegyelmi-egyensúlyi állapoton, az edzések könnyen kontraproduktívvá válhatnak ugyanis, ha túlhajszolom magam. Az elmúlt pár napban erősen elromlott az alvókám, ami nálam egy pontos jelző arra nézve, hogy valami nem oké. Ilyenkor kicsit visszább veszek, lazítok a gyeplőn, nem baj, például ha tornyosul a vasalnivaló a szekrényben és nem ilyenkor kezdek ...

Január magasan a legjobban lehúzó hónap számomra valamennyi közül. Ettől függetlenül – nem pandémiás időben – ilyenkor elkezd(t)em díszbe öltöztetni a szívemet a szokásos márciusi síelésünk apropója miatt, ami idén is, csak úgy, mint tavaly, elmarad. Zsinórban két év csúszás nélkül. A tavalyit dühösen tudtam csak elengedni, az idei elmaradását már rezignált belenyugvással vettem tudomásul. Főként az az érzés hiányzik, amikor az „Erste fahrt” alkalmával a frissen élezett lécünkkel az elsőket karcoljuk az éjjel tökéletesre kezelt pályán. Az érzés, amikor a megfáradt tagjainknak egy kis pihenőt adva jól esik egy hüttébe betévedni és valami melegen gőzölgőt enni/inni. No meg az egész napos síelésre délután még ...

2019. október 5., Vállus

Liluló szájjal, magamat kukászsákba bugyolálva várom a felmentő sereget, hogy visszajussak valahogyan Cserszegtomajba. Akkor még nem gondoltam, hogy idén nem az ötvenes, hanem a hosszú távot választom, hogy méltó revansot vegyek a Keszhelyi-hegységen, no meg az önbecsülésemen esett csorbán, hogy kiállni kényszerültem a Vadlán 50 km-es versenyéről.

2020. október 3., 6:00, Cserszegtomaj

Sokszor azt érzem egy-egy terepfutó verseny rajtjában ácsorogva, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan is kerültem ide. Tavaly még fogadkoztam, hogy nincs keresnivalóm az igazán hosszabb távok világában (100 km+), de valahogy mégis magától értetődőnek tűnt, hogy benevezek. Ki a fene érti ezt? – ezek a gondolatok jártak a ...

Nagy – Szénás kör beszámoló

Tomival sokat beszélgettünk arról, hogy miért is jó egy instant kör teljesítése. Bevallom őszintén, nekem teljesen új volt ez a műfaj, noha sokan közületek rendszeresen járnak ezekre az előre kreált útvonalakra, én eddig elkerültem őket. Újabban versenyekre sem nagyon jártam (a COVID-19 miatt mostanában nem is voltak) és fogalmam sem volt, hogy mi a pláne egy ilyen kör teljesítésében, illetve helyesebben fogalmazva milyen motivációt adhat ez nekem? Tomi áprilisban és májusban lázasan készült a Nagy Szénás körre (75 km, 2175 m pozitív szintkülönbséggel), több részletben bejárva az útvonalat, nekem is sokat mesélve a terveiről. Alaposan be is vont ezekbe, mivel végül én voltam a csapat egyik tagja, ...

Mostanában sokszor jár az eszemben a Futásról nőknek mottója: „Fuss a saját utadon”. Érdekes, de mégis mintha most sikerült volna megtöltenem ezt a mottót saját tartalommal, így végre tényleg magaménak érzem. Kellett ehhez egy olyan időszak, amikor kényszerből ugyan, de nem tudtam versenyeken indulni. Nem voltak megmérettetések, amik elvették volna a fókuszt a futás / edzés örömétől. Persze mindannyian mások vagyunk, vannak, akiket ezek az események motiválnak igazán, nekem azonban mostanában csak felesleges stressz-forrást jelentettek. Egyfajta kényszert, hogy jól kell szerepelnem, hogy megfeleljek az „elvárásoknak”. De melyek is ezek? Az enyémek? A családomé? A Közösségé? A testvéremé? Az edzőmé? És ha sikerül megfelelnem ...

Ma megszállt valami furcsa nosztalgikus hangulat és feltévedtem a blogra. Ezer éves bejegyzéseket olvasgattam, meg-megmosolyogtam régi dolgokat, néhány már-már elfeledett emléket, aztán eszembe jutott, hogy valahol ezért is kezdtük el Tomival ezt az egész blogolást, hogy legyen maradandó tere ezeknek a futós élményeknek, ahonnan bátran visszakereshetőek majd, akár évek múltán is, és ha másra nem jó, legalább a megmosolygásra igen.

Így kedvet kaptam újra írni, kicsit hírt adni magamról, hogy mivel is telnek mostanában a napjaink. Az évem eddig elég aktívan telik, talán sikerült kicsit rálapátolni az eddigi terhelésre is egy leheletnyit, bár kicsit másféleképpen, mint ahogyan az magától értetődő lenne. A december végi fogműtétemet ...

A múlt hetem nem tervezetten ugyan, de a sorozatterhelésről szólt. Az együttműködésem Gabival, az edzőmmel úgy működik, hogy megküldi a tervet, ami optimális esetben kivitelezésre vár, de a gyakorlatban sokszor ez nehezen megvalósítható úgy, ahogyan ezt közösen elképzeljük. Gabi szintén családanya, így tökéletesen megérti, hogy milyen extra erőfeszítésekkel jár a több fronton történő örökös megfelelés. A gyerekek megszületését követően tudatosan kezdtem el azon dolgozni, hogy a rajtam uralkodó maximalizmusomból engedni tudjak, valamikor megy, valamikor kevésbé. Azokban az időszakokban, amikor elhatalmasodik bennem a belső késztetés, hogy „ márpedig a kiírt edzést, ha törik, ha szakad, végre kell hajtani ”, ilyenkor sokszor ...