Egy anarchista oldal fórumán kérdezte az egyik rajongó, hogy hogyan kell felvenni a harcot a rohamrendőrökkel. A válasz ez volt: a rohamrendőrökkel NE VEGYÜK FEL A HARCOT. Valahogy így érzek a címben jelzett témával kapcsolatban is. Azaz, hogy nem érdemes azon filózni, hogy jeges felületen hogyan kell jól futni. Egyszerűen ne fussunk ilyen szarokon. Na.

Azért csak le írom, mi vezetett ehhez az egyébként nagyon praktikus is igencsak megszívlelendő felismeréshez. Az egész egy mókussal kezdődött…

Illetve kettővel, de a képen csak az egyikük látszik. Vöri a neve (mert vörös; a másik meg Bari – na vajon miért??) Szóval reggel hétkor a kávémat kevergetve és a mai hosszúfutás útvonalán merengve vettem észre a mókit, ahogy fel-le szaladgált a diófán, élvezve a napsütést. A megkergült rágcsáló féktelen jókedvét látva rám is átragadt a legyőzhetetlenség érzése, és bár voltak a Zemplén belső részeinek útviszonyaival kapcsolatban fenntartásaim, mégis egy ambiciózus – 30 km-es terepfutásra vállalkoztam, aminek az útvonalát nem részletezem pontosan. Hogy miért, azt később megértitek.

Szóval a reggeli/pihi/nyújtás/melegítés szokásos sorrendje után 9:22-kor indultam Erdőbényéről (156 m)  a közeli Honvéd üdülő felé, amit az Erdőbényét a 37-es főúttal összekötő nemrég újra aszfaltozott útból nyíló gyönyörű fekvésű magán műúton lehet megközelíteni. Nagyon szeretem ezt az utat, mert ha a túl sok eső, vagy a hó miatt nem tudok az erdei utakon futni, akkor jó szolgálatot tesz ez a 2,5 km-es aszfaltcsík a zéró forgalommal és a 135 méteres szintemelkedéssel. Ráadásul a srácok az üdülőnél (kiskatonáknak tűnnek) havazáskor egy frankó traktorral rendszeresen tisztítják az utat, úgyhogy itt a legnagyobb hóban is tiszta aszfaltot remélhetünk. Szuper volt az idő, igaz a szél elég erősen fújt, és ami a legfontosabb – alig volt hó vagy jég a környéken.

A Honvédségi-út

Tehát az utam erre vezetett tovább, majd a műútról a térképeken még helikopter leszállónak jelölt rész felé vezető földútra fordultam (2,9km 0:17 165m).  A Várhegyre felkapaszkodva (nincs vár rajta, ennek utána kellene néznem) itt lehet átvágni az úttal északról párhuzamos Csorgó-völgybe, amin egy 300 m szintemelkedéses, normál esetben még kerékpárral is jól járható erdészeti út vezet a Bogdán-tető fennsíkjához.

Csakhogy még nincs normál eset.  A hegyekben egyébként is jellemző, hogy egymástól néhány 10 méterre lévő területek hőmérséklete vagy útviszonyai markánsan különböznek.  Ez fokozottan igaz a kora tavaszi időszakra, amikor az utakon a száraztól a sároson át az olvadó kásás hó vagy akár a tükörjég váltja egymást. Ha legalább a földút eleje jeges lett volna… De nem. Az első km egész normális volt, habár a nemrég itt végzett fakitermelés homokos-forgácsos nyomai felszívták az olvadó hólét és egy süppedő-sáros izével akadályozták a jó ritmusú futást. Ha tudom, hogy ez lesz a legjobb talaj, amin ma futni fogok, nyilván inkább elzúzok párszor az üdülőig meg vissza. Kicsit később viszont jött a jég.  A víz lefolyik az útra, az úton pedig a gravitációnak engedelmeskedve lecsorog a völgy felé. Azaz lecsorogna, mert ugyebár a Csorgó-völgyben nem jár télen a hókotró vagy a sózókocsi! Meg senki sem, úgyhogy a hó, ami eredetileg jó fél méter lehetett itt, a nagyjából vízszintes úton lassabban olvad, mint máshol. Na erre jön a lecsorgó víz, és kész is a vizes-kásás trutyi, amihez már csak egy kis esti fagy kell (perszem még simán fagy este a hegyekben, pláne az északi vagy az árnyékos részeken) és máris kész a koripálya. Ez minden futó halálos ellensége. Ha ezt látod, hagyd abba a futást, és kerüld ki, fordulj vissza, vagy marhára óvatosan csoszogj át rajta. Eleinte abban reménykedtem, hogy feljebb a nyíltabb részeken nem lesz ennyire rossz a helyzet, később meg már nem akartam visszafordulni, mert ezen a szaron lefelé még veszélyesebb, mint felfelé.

Ha mégis rákényszerülünk, hogy ilyen részeken keljünk át, legalább ezt a pár dolgot tartsuk be:

1. A talp a talaj síkjával merőleges érkezzen, mert a síkos keréknyomok oldalán pl azonnal lecsúszik a gumitalp (ficam, szalag, stb)
2. Keressünk bármit, amin megkapaszkodhat a talp. A tiszta részeket ha lehet, de jobb híján a kövek, a hólánc barázdálta részek, vagy a keréknyomok közti szűzhó is megteszi.
3. Ha elindult a láb valamerre, inkább engedd a tested is utána, mert egy esés nem nagy ügy – de egy térszalag szakadás pl már igen. Ráadásul a csúszások többségét az egész test sokkal könnyebben kontrollálja, mint ha kapkodva szeretnénk egy rossz irányba csúszó lábat irányba visszarántani.
4. Próbáljunk nem bokáig merülni a vízben, mert az átázott cipő és zokni hosszú távon nagyon kellemetlen tud lenni (lásd a futás végét J).
5. Ha csak itt-ott síkos az út, az még veszélyesebb, mintha az egész az lenne.  Ilyenkor viszonylag könnyen ki lehet kerülni a rossz részeket és ezért sokkal nagyobb tempóban kezdünk közlekedni, ami nagyon veszélyes! Tépsz a téli erdőben, magabiztosan szökellsz egyik tiszta sávból a másikba aztán paff. Tessék a dolgot komolyan venni, különösen a hegyekben, ahol térerő sincs. Amúgy ma háromszor estem (pedig nem sűrűn szoktam) és olyan rohadt frusztráló volt az egész futok-téblábolok-esek-kelek-futok bénázás, hogy… na mindegy.
6. Jégen esni futás közben nem olyan, mint földön vagy sárban. A jégen esni olyan mintha hideg betonon esnél. Ráadásul ez nem egy műjégpálya, ahol csak megütöd magad picit és aztán a csúszás elveszi az esés lendületét. Itt csupa girbe-gurba felület van, szóval csak óvatosan.

A Csorgó-völgy végén (7,9km 1:00 454m – ezt amúgy 40 perc alatt simán megcsinálom) már megszólalt a fejemben az újratervezés riasztás, így a legrövidebb úton – a Kígyós-kút völgyön át közelítettem meg a Hideg-kúti vadászházat (12,36km 1:34 482m). Igazából csak itt tudtam elkezdeni rendesen és egyenletesen futni –az eddig bénázás csak 7:30-as, sőt helyenként 8:40-es kilométereket hozott. Abban bíztam, hogy a Hideg-kút és a Hidegpataki-erdészház közötti töredezett aszfaltút jobb állapotban lesz, mint az eddig földutak. És tényleg! Persze ez a rész sem volt makulátlan, de már a legalább futást jelentő 6 perces km-el tudtam haladni.

Lovak a Hideg-kúti vadászháznál

Elhaladtam a Dalosok-kútja mellett is (15,4km 1:50 300m) amiből most csak csordogált a víz (isteni finom amúgy – szeretem útba ejteni ezt a forrást, hiszen így nyáron nem kell túl sok vízzel indulnom) Ez is egy fontos elágazás a futáskonál. Jobbra fel a Bánya-déllő remek minőségű földútja kanyarog Erdőbénye felé, míg balra fel a Csonkás és a zöld jelzés csodás kilátást ígérő útja halad. Az aszfaltút folytatását jelentő és meredek hegyoldalak között kanyargó vadregényes Hideg-völgyön hamarosan elértem a Hidegpataki-erdészházat és a mellett elhaladó műutat (19km 2:11 177m).

A Dalosok-kútja

A Hidegpataki-erdészház

Ekkora már a jobb talpam belső élén éles fájdalom jelezte, hogy az alaposan átázott cipő és zokni kezdi kidörzsölni a bőrt.  Végül még 2 km múlva, az Erdész-forrásnál (20.8km 2:22 218m) álltam meg, hogy megnézzem a lábam. A seb nem volt túl vészes, de még legalább 7 km lett volna Bénye. Meghoztam a döntést – inkább itt fejezem be a napot, minthogy ki kelljen hagyni egy csúnya véres feltörés miatt. Hívtam hát a segélyvonalat (Liza) aki 15 perc múlva meg is érkezett értem.

Összességében – ez nem volt futás. Inkább egy gyors-túrának értékelem, ahol a hóval és jéggel is meg kellett harcolnom, szóval alapvetően nem bánkódom. És persze a hegyek, mint mindig – csodaszépek.  Egészségünkre…