Hideggel, esővel és széllel rémisztgettek bennünket húsvétra a meteorológusok, ehhez képest egész jó időben indultam vasárnapi zempléni hosszú futásomra. Persze a szél tényleg fújt, és a nyílt részeken a hűvös légáramok dermesztően hatottak, de alapvetően kellemes körülmények között vállalkoztam a kitűzött combos 30 km-es terepfutásra kedvenc hegységem déli részén. A másik szerencsés körülményt az ideális talajviszonyok jelentették, hiszen a jég és a hó már a hűvösebb északi mélyedésekben is elolvadt, sőt az egész évben nedves-pocsolyás részeken kívül gyakorlatilag szárazak már az utak. Úgyhogy terepre fel sporttársak! Most tényleg minden adott a jó terep-hosszúkra!

Indulás

A Vivicittán a hideg szélben olyan jól bejött a hosszú ujjú technikai + póló együttes, hogy erre a futásra is emellett döntöttem (de az 5 fok miatt most inkább hosszú-nadrágban) hátizsákomban csak a legszükségesebbekkel (fél liter víz, csoki, keksz, 1000 Ft, gyufa, bicska, zsebkendők, térkép). Az útvonalat, mint mindig, most is átbeszéltem Lizával. Mióta láttam a 128 óra című filmet James Francoval, ezt sosem mulasztom el. Akármennyire jól ismerem a hegyeket és bármennyire óvatos is vagyok, csak egy rossz mozdulat és ott fekszek valami szakadékban betört fejjel vagy kifordult térddel, térerő nélkül... Szóval jó az, ha valaki tudja merre császkálsz az erdőben. A rossz minőségű képekért elnézéseteket kérem, de egy nagyon régi Pannonos telefont vittem magammal csak, egyrészt mert azt nem sajnálom, másrészt mert a Pannonnak van a legjobb lefedettsége a Zemplén déli részén a hegyek között...

A mai kört már régóta tervezem lefutni, mivel az egyes szakaszain már futottam korábban, de így egyben még sosem teljesítettem. A déli Zemplén szinte minden szép részét érinti a pálya, ezért én Déli Körnek neveztem el. (a frankó Garminos cuccot alul DK-nak köszönhetem. Ha Gergő nem mondja el, valószínűleg sosem tudom meg, hogy az én órám is tud ilyet :-) )

Szokásomtól eltérően most nem délelőtt, hanem csak délután háromkor indultam útnak, hátha így többet sikerül ledolgozni a töménytelen mennyiségű húsvéti 3S-ből (sonka, sárga túró, sütemény). Hagytam is 4 órát az ebéd és a start között, de még így is éreztem az első kiliken, hogy ez a menü bizony nem barátja a hosszútáv futónak.

14.54-kor indultam Erdőbényéről (0 km, 146m) és a műúton a 37-es főút felé vettem az irányt, majd hamarosan balra fordultam a Honvédségi-útra, amelyről jobbra fordulva (15:05, 1,96 km, 135m) megkezdtem a már számtalanszor megfutott Csorgó-völgyi emelkedőt. Ez a földút, mint egyébként szinte a teljes útvonal, egész normális minőségű. Én nem különösebben szeretek nehéz terepen futni (leszámítva a Magas-Tátra csúcsfutásait, de az más. Nagyon más...), inkább a szintemelkedést és a szép tájakat keresem. A Csorgó-völgy kaptatója két durvább részen kívül kellemesen és egyenletesen kanyarog a meredek hegyoldalban. 300 méter szintemelkedéssel és 6 km-rel feljebb egyre enyhül az emelkedő és a lassan kisimuló tájon kibukkanunk a fák közül a Bogdán-tető közelében. Az elágazásnál (15:46, 7,86 km, 457m) délnek fordultam (jobbra) a Mád felé vezető útra.

Balra egyébként a Kígyós-kút-völgy és a Brónok-völgy felé fordulhattam volna a déli Zemplén középső része felé. Ha valamelyikőtök errefelé szeretne futni, de nem akar 20-30 km-t megtenni, akkor forduljon jobbra és a Brónok-völgyön át fusson vissza Bényére. Így a táv 15km és ebben is van kb 400 szint. A Brónok amúgy nagyon szép, igazi vadon...

A Mádi-út első része meredek lejtő egy a fakitermelők teherautóitól gödrös földúton, és ha nem vigyázunk, könnyen elvéthetjük a nemsokára jobbra felfelé vezető elágazást. Szóval érdemes itt észnél lenni, mert a lejtőn meginduló lábakkal a gyönyörű tájon simán lehet 4 perc körüli kiliket futni, és mire észbe kap az ember, 3-4 km-et is megtesz Mád felé. És bizony ez a 3-4 km aztán visszafelé az emelkedőn nem esne jól :-)

Szóval pár percre a T elágazástól jobb oldalt egy kis kőbánya lesz, ami után jobbra lesz egy leágazás a Mád felé vezető úton (15:51, 8,63 km, 394m). A Pipiske (496m) és a Hollós-tető (529m) oldalában gyertyánok között vezet az út tovább északnyugat felé. Néhol kissé emelkedik, máshol kissé lejt, de végig nagyon jó minőségű. A Hollós-oldalnál pedig feltárul előttünk az első szép kilátás. Mádig és a Nagy-Kopaszig még párás időben is szépen ellátni itt (kedvező viszonyok között még a Bükkig is). 

Kilátás a Hollós-oldalnál

A Billeges felé az út hátralévő részén nagyon sok fát kitermeltek, de szerencsére nem tarvágással, csak szép szálerdőt csináltak a sűrűbb részeken. A kivágott fák kilométereken át katonás rendben álltak sorfalat nekem és kellemes illatuk az egész tájat belengte.

 Nézőim is akadtak...

Hamarosan elértem a Billeges mellett lévő fontos kereszteződést, amit én csak Körforgalomnak hívok (16:29, 14,87 km, 436m) aminek jellegzetes alakja a térképeken is jól látszik. Itt találkozik a piros és a piros kör jelzés valamint a Tállya felé vezető erdészeti út. A könnyebb tájékozódást egy középen lévő útjelző oszlop is segíti. Én az északnyugat felé vezető piros jelzést választottam (egy sorompó zárja el a forgalomtól), amely egy kellemetlen emelkedővel kezdődik. Néhány száz méter múlva a piros jelzés leválik a mi széles földutunkról, de mi ne térjünk le róla (hacsak nem Tállya felé szándékszunk továbbhaladni), hanem maradjunk rajta. Az innentől zölddel jelölt úton érjük a Csonkást, az egyik legszebb futóutat az egész hegységben. Széles, kellemes úton, jól belátható erdőben vezet itt az út, az egyetlen problémát az erős szembeszél jelentette csak. Nemsokára elértem egy nagy tisztáshoz, ahol a zöld jelzés jobbra folytatódik, de mi maradjunk továbbra is a széles-jó úton, amely végül úgyis ugyanoda visz majd minket. A Csonkás után a Molyvás hosszan elnyúló hátát megkerülve, sűrű sarjerdőben ereszkedik utunk egészen a Dalosok-kútjáig (17:18, 21,65 km, 315m). Közben megcsodálhatjuk a Boldogkővárat és a Hernád völgyét (tiszta időben pedig az Érchegység vagy akár a Magas-Tátra csúcsait).

A Magoska a Galambász-ároktól

A Dalosok-kútja szintén fontos kereszteződés és frissítő-pihenő hely. Sajnos a forrás még mindig nagyon gyéren csordogál, de most víznek amúgy sem voltam híján. Az esőházhoz leérve balra az aszfalt úton a Hideg-völgy, balra fel a hegyre a Boszorkány-dellő, jobbra fel az aszfaltúton a tállyai Hideg-kút érhető el. Én innen már hazafelé vettem az irányt és megkezdtem a nap utolsó emelkedőjét a Hideg-kút felé. A töredezett aszfalt úton nehéz kaptató után érhetjük el a Hideg-kút körül álló házakat. (17:30, 23,58 km, 389m). Ekkorra azért már fáradtam, úgyhogy még a lovaknál sem álltam meg haverkodni, plusz a vadászháznál lévő részeg társaság beszólásai sem biztattak hosszabb időtöltésre. Azért előnyei is vannak a sok futásnak. A visszaszólásom után láthatóan lett volna kedvük utánam jönni, csak erejük meg levegőjük nem volt hozzá... hihi.

A piros jelzésre fordulva kezdtem meg utam utolsó szakaszát. A jelzés eleinte könnyen járható szép széles úton halad, majd nemsokára a Faragványos tövében (17:39, 24,73 km, 452m) balra tér le egy göröngyös, szűk ösvényre. A fordulót még jelzi is egy piros nyíl, de a balra fordulás után 10 méterre lévő jobb kanyart már nem! Szóval balra aztán rögtön jobbra. Nagy kerülőt spórolunk meg ezzel (bár a kilátás a Faragványosról azért megér egy kis kitérőt...)

Tehát balra és rögtön jobbra...

Ha megúsztuk a gödrös részt bokaficam nélkül, pár perc múlva a Csipkés-sírjánál leszünk (fura, de sehol nem találom, hogy miért, kiről kapta a nevét. Egy komolyabb említését találtam csak: egy tállyai monográfiában mint őskori lelőhelyre hivatkoznak rá). A vadregényes Deák-kút völgy (továbbra is a piros jelzésen) mindig nagyon nedves-saras, de a mostani szárazság még ezt az egyébként nehezen futható útvonalat is komfortosabbá tette. Ebben a völgyben látok a leggyakrabban állatokat, ezúttal két magányos őzet, és egy hármas őzcsapatot láttam itt + korábban két nagyon szép őzbikát (a Molyvásnál, ez volt a hatodik alkalom, hogy szarvasbikát sikerült megfigyelnem, az egyik kifejezetten nagy volt) és még korábban egy őzsuta párost még a Pipiskénél. Ilyen sok állatot egy futás alatt még sosem láttam! Nem tudom, minek volt ez köszönhető, mert amúgy inkább a reggeli és kora esti futásokkor nagyobb erre az esély. Talán mert a húsvét miatt nem volt az elmúlt napokban fakitermelés... (Mirkó ha olvasod és van ötleted, kommentbe írd meg az okát plz)

A Csipkés-sírja

Mielőtt a piros jelzés eléri Erdőbényét, én a fenyves után balra fel kanyarodó sáros földúton le szoktam kanyarodni róla, mert az út vége egy porta kertjén halad át (!) két hatalmas kaukázusi kutya között. Nem harapnak állítólag (a gazda ezt mondja mindig) de engem nem igazán nyugtatott meg, ezért inkább a fent említett módon a patak partja helyett a Becsk déli oldalánál vezető földúton szoktam megtenni az utolsó 500 métert. 

Fáradtan, de a cél teljesítésétől fellelkesülve érkeztem vissza Erdőbényére (18:20, 31,18 km, 146m), ráadásul a nálam 25 km után rendszeresen jelentkező összeomlás ismét elmaradt. Ez igen biztató a Terep Ötvenre és a Bükk Hegyi Maratonra nézve, bár a futás végén nem igazán tudtam elképzelni, hogy még 20 km-et lefussak plusz 1000 szintemelkedéssel. Na mindegy, addig még van egy hónapom, és azért alakul a dolog. Meg ha már húsvét, legalább zölderdőben jártam...