Restellem, hogy nagyon régen nem írtam. Ennek tulajdonképpen az a legfőbb oka, hogy ez egy futóblog és én mostanában egyáltalán nem futok. Így csak arról tudok írni, hogy milyen nehéz egy futónak nem futni.

Tavaly decemberben történt, hogy egy lájtos tempójú kocogás közben a gyomrom háborogni kezdett. Szinte a semmiből jött, és nem sokon múlt, hogy Róka Rudi csatlakozott hozzám a rakpart budai oldalán. Mi tagadás, furcsállottam a dolgot, bár azt azért elárulhatom, hogy a nászút óta szorgalmasan dolgoztunk családunk gyarapításán, és itt elsősorban annak létszámára gondolok. Abban nem is reménykedtünk, hogy a projekt ilyen gyorsan sikeresnek bizonyul. Sokat gondolkoztam korábban, hogy mi lesz majd ha áldott állapotban leszek: bújtam a kismamák sportolásáról szóló cikkeket, a különböző nőgyógyász véleményeket, hogy mit lehet, mit nem. A futással kapcsolatban meglehetősen megoszlottak az álláspontok, így gondoltam, hogy ha a kezemben van az a bizonyos pozitív teszt, majd kifaggatom a témáról a választott orvosomat. Titkon reménykedtem benne, hogy a dokim majd a kocogást „engedélyezők” táborába tartozik majd, de sajnos nem így lett. Futómúlt ide vagy oda, az indok tulajdonképpen az volt, hogy a rázkódó mozgásnak megvan a veszélye arra, hogy elvetélhetek, ami az én esetemben nem biztos, hogy megtörténik, de a kockázat sajnos adott. Így kénytelen voltam szögre akasztani a futócipőmet, ami nem is volt olyan egyszerű, bár sosem gondoltam hogy az lesz.

És hogy milyen nem futni? Eleinte két naponta bőgtem esténként, bár szerintem a hormonjaim is tréfát űztek velem. Az egyik pillanatban még remekül voltam, aztán hirtelen eszembe jutott hogy már nem futottam x hete, és ettől azonnal tragikussá vált a helyzetem. Szegény férjem kétnaponta hallgatta végig azt a bizonyos nem-futásról szóló monológot, amit általában megfejeltem azzal, hogy mellesleg kövér is vagyok, és hogy egyébként sincs egy rongyom se, amit felvehetnék (ami így ebben a formában nem igazán fedi a valóságot). Ezek a kirohanások alkalmanként olyan negyed óráig tartottak, majd általában hüppögve elindultam úszni – ezt a dokim szerint szigorú higéniás előírások betartása mellett ugyanis űzhetem. Azért úszni nem olyan, mint futni, bár tény, hogy egyszer, ha ironmanre vetemednék, még jól jöhet. :-)

Szóval mostanában futópálya helyett uszodába járok. A múltkor egy kedves fiatalember a szomszédos sávban ismerkedési célzattal le is szólított, hogy elnézést, de nem bírja megállni, hogy ne mondja meg hogy milyen csinosnak talál és hogy ugyan mióta járok ide, mert még nem látott itt. „Hát csak mióta terhes vagyok” – világosítottam fel eddigi nem-találkozásunk okáról. Azóta is várom, hogy megint elsüthessem ezt a szöveget.:-)

A lényeg, hogy idén nekem csak a lelkes szurkolás marad, na meg a szülés. Emlékszem a futóblogon „Egy szülés hány félmaraton?” címmel Winkler tollából született egy nagyon jó poszt arról, hogy milyen futóversenyhez hasonlítható a szülés? Remélem, hogy nekem egy félmaratoni egyéni csúcs lesz! :-)