(08. 30. csütörtök., hajnal 01.30) (110 km, valahol Bellevue és Les Houches között) Megálltam a sötétben és vártam. Pár perce már csak pislákolt a fejlámpám, csak egy halvány foltban világította meg a ködöt és az egyre ritkuló kilégzéseimet, aztán már azt sem. Igazából nem bántam, hogy meg kell állnom, mert az izmaim kezdtek már nem engedelmeskedni a parancsoknak. Abban az állapotban voltam, amikor megy még a futás, de a fáradtság miatt már a legkisebb gond is kizökkent. Sőt, titkon már várod is azokat a bajokat, hogy kizökkenhess. Szóval álltam a sötétben és vártam, hogy valaki utolérjen. Egy okos, fókuszált rutinos futó, akinek nem merült le a fejlámpája az Alpok közepén, éjszaka, a ködben, két órával a cél előtt. Vagy ha le is merült, akkor megtalálta a tartalék aksit. Vagy mondjuk nem eleve lemerült elemekkel rakta el a tartalék fejlámpát („úgysem fog kelleni, hiszen van tartalék aksi…”)De akkor miért érzem magam ilyen jól? Miért nem fojtogat a mit keresek én itt érzés? Miért nem haragszom magamra, amiért nem találom azt a rohadt aksit, miért nem őrjít meg az idegesség, hogy épp az időt vesztegetem? De mindegy is. Pár srácot megelőztem fel Bellevue-re, jönniük kell hamarosan. Átfut a fejemen, hogy lefekszem addig egy percre, jól esne kinyújtani a lábaimat, persze anélkül, hogy tartania kellene engem, de nem teszem. Túl fáradt vagyok, hogy majd feltápászkodjak. Elképzelem, hogy majd órákig csak fekszem ott, és vigyorgok az elhaladó futókra. Furcsa érzés. Tudod, hogy egy városnyi ember van itt most veled valahol a hegyek között, de épp most mégis sehol egy lélek. Napoknak tűnik, de néhány órája volt csak, amikor ezrekkel együtt tolongtam a rajtban, és aztán futók hosszú sora kígyózott az úton, ameddig a szem ellátott.

(08. 27. hétfő, 14.00) (Courmayor, a Mont Blanc alagút bejárata) Kocsik, ameddig a szem ellát, tucatnyi sorban araszolnak bágyadtan a Mont Blanc alagút szája felé. Oldalra nézve meglepődök, hogy a szomszéd sorban egy idős bácsi vezeti a mellettem lévő autót. Végül is ő lehet, hogy nem az UTMB-re megy, de ez a sok autó…mi másért mennének most Chamonix-be? Az alagút bejáratánál az Info táblákon a verseny résztvevőit köszönti a felirat. Messze elől látom, ahogy egy autót behajt a sötét bejáraton, a hegy túloldala felé. Kicsit lúdbőrözök.

(08.29. szerda, reggel 06.00) (Chamonix, a Mont Blanc alagút bejárata) Behajtunk az alagútba. Apáék pár perce tettek fel a buszra Les Houches-ban, ami lassan zúgva halad a verseny rajtja felé. Mellettem a francia Julian, halkan beszélgetünk, a buszon mindenki csendes, de nem a félelem vagy a megszeppentség, inkább az áhítat csendje ez. Először indulsz? Én is. Végigmegy Julian is, 31 órát küzd majd, de megcsinálja, nem lep meg, mert elég elszántnak tűnt. Amikor ő ért be Chamonix-be, valamikor másnap kora délután, szinte fodrozódott a tömeg minden célba érő körül, úgy őrjöngött a szpíker mintha Jim Walmsley jött volna meg valami eszement pályacsúccsal. Julian akár azt is hihette, és miért ne hitte volna, hogy mind miatta jött ki ez a sok ember. Amikor én értem be az üres városba, az ottfelejtett kordonok között, hajnal 2.59-kor, olyan volt Chamonix, mint egy filmforgatás félig kész díszlete. Az a pár ember viszont, aki kint volt a célban, tényleg miattam, miattunk volt ott. Szerencsés vagyok, hogy megoszthattam ez pillanatot a szüleimmel (Meg Petivel, kösz Peti! A pálinkát pláne J ). Jobb is, hogy nem a tömegben értem célba. Még emlékezetesebb, még intimebb volt így együtt, a csendben, az üres városban.

(08.27. hétfő 13.30.) (Chamonix belvárosa) A négyezres csúcsok és a Mont Blanc hófehér gleccsere alatt ott terpeszkedik ez a város tele emberrel. Nem tudom milyen Chamonix máskor, de most bármerre nézek, mindenhol vékony arcélű, szilaj férfiak és nők, 10x-es UTMB teljesítőnek néz ki mind. Kicsinek és ügyefogyottnak érzem magam, ahogy sétálok a város utcáin. Ha tombol benned a túlzott önbizalom, csak gyere el Chamonix-ba.

(08. 29. szerda 10.30.) (18,7 km, fel a Col Chavannes-re) Önbizalom már sehol. Görcsöl a combom pedig szinte még csak most indultunk. Görcsöl és még van 5500 méter szint! Meg 100 km. Miért nem bottal indultam? Mégis mire számítottam? Picsába. Bot kellett volna. Puskát kellett volna hozni ehhez a melóhoz bazdmeg… De fent a csúcson majd visszaveszek, muszáj lesz, mert ez még annyira az eleje. Speró és Oli is azt szajkózta, hogy Bourg Saint-Maurice-ig félgőzzel kell menni, én meg szétcsapom magam az elején. Egyszer érjek fel, onnantól visszaveszek…(nem vettem – a szerk.)

(08. 30. csütörtök 01:32.) (110 km, valahol Bellevue és Les Houches között) Mostmár biztos jön valaki, addig egyek? Vagy sétálok és világítok a mobilommal. Nem jó, nemsokára lemerül a telefon, még a végén kizárnak emiatt, na azt nem, valaki úgyis jön mindjárt. De hol a picsában van a tartalék aksi??? Pedig pontosan tudom, hogy hová raktam, itt volt elől, ebben a kis cipzáras zsebben, cipzár van rajta, ki sem eshetett, de valahogy elnyelte a zsák, vagy nemtudom…

(08.28. kedd 18.30) (Saint-Gervais, château de la Comtesse) Az ágyakon katonás rendben, bezacskózva várja az összes cuccom, hogy beszuszakoljam valahogy a zsákba. Nnna. Ide teszem az elemet, ebbe a cipzáras zsebbe. A tartalék kaja megy alulra. Még egy felesleges dolog, csak cipelni fogom végig, ott az a rengeteg cucc a pontokon meg apáék is frissítenek, kétszer is, inkább kiveszem belőle ezt a két nagy szeletet, csak a helyet foglalják…

(08.29. szerda 20.50) (88. km, Col du Joly) Végre megint futható a terep, szinte hasítja a párás levegőt a lámpám fénye. Meglátom a nagy Joly-i pontot lent, magam előtt a völgyben, és mostmár tényleg örülök neki. Már egy órája látni lehetett, de eszembe jutott Speró intelme, amit pár hete adott a könyvkötészetben tartott egyszemélyes TDS workshopján: Ha meglátod Joly-t még ne örülj, hiába van közel. Elkanyarodik mindjárt az út, bevisz messze a szomszédos hegyoldalba, szóval jobb, ha észre sem veszed. Anyuékat viszont rögtön észreveszem, a pont előtt állnak, a kordonok mögött. Itt nem fogadhatok el tőlük segítséget, de így is jól esik, hogy ide is eljöttek, meg is lepődöm egy picit.

(08.29. szerda 22.03) (96 km, Contamines előtt) Ez nem jó hír. Elteszem a telefont és átgondolom, hogy mit csinálok most. Apáék nem érnek oda időben Contamines-be a pontra, megszívatta őket a google maps, szóval a náluk lévő cuccamira nem számíthatok. Marad a vizes zokni, az átázott aláöltözet, és az elfogyott géleket sem tudom pótolni. De semmi baj. Contamines egy nagy pont, mosdóval, meleg étellel, és a zsákomban még mindig ott van alul a tartalék kaja. Néhány a kedvenc géljeimből, és hoppá, itt a két nagy szelet is, jó hogy végül nem raktam ki tegnap a zsákból. Ez elég is lesz a célig…Amikor beérek a pontra, üldögél bent pár srác, akikhez a család időben odaért, és most riadt tekintettel faggatják őket, hogy jól vannak-e, és a kócos koszos fejüket simogatják. Én viszont mehetek tovább, remélem anyuék nem idegeskednek a dolog miatt, én sem teszem. Lehet, hogy még ez is jobb volt így J

(08.29. szerda 14.24. (51,1 km, Bourg Saint-Maurice). Apa előveszi a checklistát. Gélek? Betettem. Só? Még van bőven. Ebbe isot tegyek? Nem akarsz átöltözni? Ezt edd meg addig…Ügyes nagyon, nem drámázik, megnyugtat, ahogy a dolgát végzi. Anyu eljön még velem párszáz métert a pont után. Petivel együtt hüledezik, amikor a szervező utánam szalad az otthagyott személyimmel, meghallgatják a sirámaim, amiért bot nélkül indultam. Ááá ezt rakd el anyu. Elég lesz egy liter víz, csak 10k a következő vizes pont.

(08.29. szerda 15.15.) (55,2 km, kicsivel Bourg Saint-Maurice után) Elfogyott a vizem, lefőtt a kávé, nem tudom mi lesz. Iszonyat meleg van, és egy kitett déli hegyoldalon araszolunk felfelé. Az előbb egy kedves francia srác kancsókban hideg vizet tett ki a háza elé egy asztalra. Kicsit furán nézett rám, amikor nem a kulacsot töltöttem, hanem egyenesen a kancsóból ittam. Örüljön, hogy nem öntöttem a fejemre. Bár akkor azt hiszem, meglincselnek a mögöttem vízért sorban állók. Megyek tovább. Rohadt meleg van, Tutira meg fogok főni…

(08.29. szerda 18.57.) (80 km, La Gittaz) Fázom. Muszáj belefutni kicsit az emelkedőbe mert megfagyok, pedig csalós ez a dózer, meredekebb mint első ránézésre tűnik, nem könnyű rávenni magam most a futásra. Nem is sikerül, inkább cuppogok tovább a bokáig érő vízben, de legalább már nem a jég esik csak az eső. Az előbb volt egy pont mellette fűtött sátor, olyan, amiben a feladók várják a csodát. A srác a ponton a szakadó jégben és az orkán erejű szélben komoly arccal kérdezett engem és a frissen szerzett spanyol haveromat, hogy kiszállunk, vagy tovább megyünk? Körülettem acsargott a természet, de a vízálló nadrágomban, a viharkabátban és sok rétegnyi űrruha mögé bújva nem is tűnt olyan rossznak a helyzet, csak a lábujjaim nyaldosták a hegyről lezúduló víz hullámai, de sebaj. Contamines-ben majd átveszem a zoknit. Kicsit még feljebb húztam a cipzárt és a szemembe a kapusznyit. Gyere Jose, my old friend, menjünk tovább.

(01.24 szerda 15.30.) (Budapest belvárosa) Ez a kabát túl drága. Nem azért, nagyon jó, sőt iszonyat jó, és a reklámjában hurrikánban fut benne egy srác és láthatóan még élvezi is, de ez nagyon sok pénz. Bár úgyis itt a nyeremény utalványom, ha azt levonjuk belőle már nem olyan vészes. Csak jó lenne egy ilyen kabát. Igazából szükséges is. Sőt kell. Megveszem…

(08.29. szerda 20.12.) (83 km, Col Du Joly előtt) A naplemente fájdalmasan szép volt. Megálltam és körbenéztem, hátha van még valaki a nyergen, akivel összenézhetünk, hogy láttál e már ilyen szépet életedben haver? Elől feltűnik Joly, de még nem örülök. Futok, csúszok a sárban, kacagok, élek, nem küzdök, repülök. Úgy érzem magam, mint a gyerekek a játszótéren, ha – micsoda diadal – még egy kicsit maradhatnak, és hirtelen az összes játékkal, az összes pajtással egyszerre akarnak játszani. Csak élvezem… Ezért érdemes…

(08.30. csütörtök 00.25.) (105,5 km, le a Col de Tricotról) Fáj. A térdem nem, vagy csak nem érzem, mert a combjaim úgy elégtek, hogy minden lefelé megtett lépés gyötrelem. Két srác szökell el mellettem, felfelé még az életükért küzdöttek, most beszélgetve, vidáman lejtőznek, érzik már, hogy közel a vége. Én nem érzem. Van még majdnem 20 km és én már alig bírok lejtőzni. De nem baj, síkon talán majd jobb lesz.

(08.29. szerda 23.27.) (103,5 km, fel a Col de Tricotra) Meglátom a fejlámpák felfelé kígyózó füzéreit és megálltam. Persze nagyon szép volt, de bennem meghűlt a vér, olyan egyenesen haladtak fel, az ég felé. Csak 600 méter szint, mantráztam magamnak mikor nekiindultam. Menni kell. Kellenek a fénypontok a mögöttem lévőknek is.

(08.30. csütörtök 02.15.) (117 km, Les Houches és Chamonix között).Igazából nem fájt már semmi, vagy nem úgy, mint amikor megsérülsz vagy ilyesmi. Ez csak amolyan sejtszintű kimerültség, amivel lehetne még futni, ha van miért küzdeni. De most már nincs, hiába már csak 6-7 km van hátra, megbeszéljük Claudioval, hogy már nem akarjuk törni magunkat. Emlékeztek, amikor a sötétben vártam a mögöttem jövőre? Ő futott arra, alig vártam pár percet és jött Claudio. Is everything alright? Persze, csak a fényed kellene, ha nem bánod. J  Les Houches után aztán már csak baktattunk együtt, elégedetten. Nézem az órám. Nálad mennyi van még Claudio? Kb 5 km. Te figyelj, ha megnyomnánk, még bejöhetnénk 19 órán belül! Áhh én már bemegyek így, jó lesz az. Kezet fogunk. Köszi a fényed tesó, találkozunk a célban. Na, akkor futás. És futottam…

(az a tartalék aksi ott volt végig abban a cipzáras zsebben)