A Szentendre trail utáni héten a regenerációé volt a főszerep, az edzéstervemben mindösszesen négy edzés figyelt, ebből hármat meg is csináltam, a hosszabb hétvégi 16 km sajnos mindenféle programtorlódás miatt szégyenszemre elsikkadt. Izabel lányommal az akrobatikus rock & roll diákolimpián jártunk (a kisformációjukkal a korcsoportjukban a 7.-ek lettek), aztán másnap még az I. Nemzetközi Move Dance Contest-en is voltunk, ahol a „Star girls” csapattal a dobogó 3. fokára állhattak, az Aloha nagyformációjuk viszont kiérdemelte az aranyat. Így kontyokat gyártottam, levegőtlen lelátókon ücsörögtem és nagyon szurkoltam, hogy minden kislányka aznap a legjobbját tudja nyújtani, hogy mosolygós gyerekekként zárják a napjukat. A hajfánkos konty-készítés a Garmin órám szerint mindig komoly stresszfaktor: hogy csináljam meg úgy, hogy tuti ne essen szét egy órán keresztüli pattogás közben sem. Akkor pedig különösen stresszes, ha nem a saját gyerekemet fodrászolom. Gyereknapon színházba mentünk, az Örkényben néztük A sötétben látó tündért, szóval a sport mellett volt egy kis kultúrprogram is, ezzel pedig sok-sok együtt töltött minőségi idő.

Ezt követően viszont beütött a krach: először Izabel lett beteg, aztán én, majd a kicsi került sorra. Múlt héten így is kipréseltem magamból négy futást, némi erősítéssel egybe kötve, de a hétvégére kiírt hosszú megint elmaradt. Reziliencia, reziliencia, mindig ezt mantrázom magamban ezekben a helyzetekben. A lelki állóképesség, amit a gyerekek születése után bőszen fejlesztgettem magamban. Az a tapasztalatom, hogyha gyerekeid vannak, az előre tervezett dolgok csak a legritkább esetben működnek (pedig ha valaki, én aztán imádok terveket gyártani), mindig van tehát az A terv helyett minimum egy B, de előfordul az is, hogy egy C és egy D tervvel is előrukkolok. Na de mivel futni nem igazán tudtam, máshogy foglalkoztam a versennyel. Kezdtem azzal, hogy letöltöttem a verseny trackjét az órámra, soha ennyire korán. Sőt, ha ismernétek, akkor tudnátok, hogy mennyire rohadtul lazán csinálom ezeket a dolgokat, a nizzai 100-asom előtt a verseny előtti este kaptam észbe, hogy talán útvonal is kellene a Garminomra. Na de most komoly és elhivatott futó leszek, aki komolyan és elhivatottan készül. Legalábbis ettől a héttől biztosan! A térképet is buzgón tanulmányoztam: szóval potom 168,6 km-ről van szó, 6590 méter pozitív szintemelkedéssel, el kell futni Labinból Umagba. Mirkóval leegyeztettem, a frissítésemet szíves-örömest vállalja, Anyuék meg a gyerekfelügyeletet, ezután gyorsan már szállást is foglaltam a versenyközpontnak és a célnak otthont adó Umagban négy éjszakára. Igaz ugyan, hogy nevezni még nem lehet, de június elején az is megnyílik, az elektronikus naptáramba be van vésve az időpont. Imádom azokat a futókat, akik a teljesítéseikről filmet készítenek, a youtube tele van az ultratávú versenyekről szóló ilyen formátumú beszámolókkal, amatőr futásokkal. Így noha pályát bejárni nem jutok el Horvátországba, van még 43 hetem, hogy megnézzem az összes 100 Miles of Istria videót, ami csak a neten elérhető. Most hogy újra teljes elánnal edzek, már csak azt kellene kitalálnom, hogy hogy fogom az erősítéseket belepasszírozni az életembe, mert be kell látnom, hogy a sikerhez most ez is kelleni fog.

Rövidhírek:

• leigazoltam az Extrem Trail Hungary sportegyesületbe, hurrá!
• megyek a Garmin WTF Szentendre versenyre, ki jön még?
• az új lakásunkban 9 hónap után van egész alakos tükrünk, fuckyeah (oké, nem volt prioritás)
• ha nem jött volna le a fentiekből, nagyon motivált vagyok

Folyt. köv., Fruzsi