Bezárkóztam az utóbbi időkben, de most már nagyon kikívánkoznék. Jót tenne, úgy érzem. Az esetek nagy részében fogalmam sincs, hogy mi a gond velem. Mindenki érzi ezt a káoszt, ami körülvesz minket, vagy csak engem roppantott meg? Az utóbbi időkben rájöttem, hogy kizárólag az egyszerű, egybites dolgok segítenek. Csendben lenni, egy könyvbe belefeledkezni, munka közben Chopin-t hallgatni, a természetet járni, este összebújni a gyerekekkel és beleszagolni az arcukba, ott ahol a haj vonala kezdődik. Értékes tartalmakat fogyasztani. A fejlődésre koncentrálni. Pár hónapja hazamentem Nyíregyházára, vonattal, mint régen annyiszor, egyetemista koromban. Amint kisétáltam a váróteremből, a szabad levegőre érve határozott szorítást éreztem a gyomrom tájékán, és megrohant sok-sok elcseszett, kapaszkodó nélküli év emléke. Van az úgy, hogy azt hiszed, jobb ezeket mélyen magadba zárva előretekinteni, de a tagadás tulajdonképpen csak ideig-óráig működik, aztán a kártyavár halk neszezéssel összedől. Majd eldöntöttem, hogy ezt a sok szart, ami nyomaszt, kiírom magamból, mert akkor talán kevésbé fogom magam elcseszettül érezni. Ránézésre olyan szép életem van, és tényleg, csak hát belül nem mindig így élem meg, de most már merek nem rendben lenni és ezt felvállalni adott esetben. Profi vagyok az érzések elnyomásában, ha szakma lenne, biztosan betegre keresném magam. Azonban most már próbálok nem így tenni, hátha ki tudok evickélni ebből a gödörből, amit magamnak ástam hosszú évtizedek fáradságos munkájával. Szóval van az úgy, hogy egy hosszú futás során elkalandoznak a gondolataim, újra átélek eseményeket, amelyeket kemény csaj révén egy legyintéssel magam mögött hagytam hosszú évekkel ezelőtt, most pedig futás közben néha percekig bőgök, így próbálom lehozni a lemaradást. Ha sírva láttok a Budaiban, akkor ez azért van, ha meg mosolyogni, az meg azért, mert már jól kibőgtem magam és frankón meg vagyok könnyebbülve. De persze vannak jobb napjaim is, amikor minden rendben-lévőnek érzek, ilyenkor a szívem tele lesz hálával és megnyugvással. Talán csak elfáradtam.

Volt két 100-as nevezésem idén: az első az Ultra Trail Hungary 111 km-es távja májusban, a másik pedig a Vadlán Ultra Terep 108 km-es betétszáma októberben. Másfél hónapja látszott, hogy a testem nem áll készen, hogy 100-ast fusson, így az UTH leghosszabb távja helyett leneveztem az 54 km-es Szentendre trailre, de a Vadlán 108 km töretlenül virít a naptáramban. Egyszerűen nem éreztem magamban a kellő motivációt, hogy teljes erőbedobással, maximális mentális bevonódás mellett készüljek, de azért igyekeztem. Tavaly szeptember elsején futottam utoljára százast (CCC by UTMB), utána következett egy regenerációs időszak, majd épp mikor már újra elkezdtem volna edzeni, lebetegedtem, aztán egy hónap múlva ismét. Így a november-december ennek jegyében telt, amit január elején megfejeltem egy nem éppen tervezett fogműtéttel. Az újrakezdés nehezen ment, pedig pár alkalommal keresztülmentem már ezen a folyamaton, de közel 43 évesen már máshogy működnek a dolgok, mint a harmincas éveimben. Meglehetősen kínosan éltem meg, hogy nem olyan ütemben jövök vissza, mint ahogyan (felettébb irreálisan, LOL) elképzeltem. De elfogadtam és töretlenül csinálom, mert 15 éve imádom ezt a sportot az aktuális teljesítményemtől függetlenül.

Szóval ne érezzétek magatokat extrán szarul, ha fosul vagytok amiatt, hogy a mások csupa rózsaszínnek tűnő élete és fullra megtolt, ámde könnyűként aposztrofált edzései vesznek titeket körül a közösségi médiában. Nem csak nektek szar, alkalomadtán másoknak is, maximum ők nem rakják ki a kirakatba. No meg tök oké nem futni xxx sebességgel, xxx távon, xxx szinttel. És felettébb káros, hogy influencerek többsége kizárólag a mosolygós, mindig-minden-fasza, szétfilterezett képeket teszi ki. Próbálom ezeket jól és helyén kezelni, ha épp mégis olyan passzban vagyok, hogy tovább rongálnám a mentális egészségemet.

Na de térjünk a lényegre! Akartam egy olyan célt a közeljövőben, ami kellően nagy ahhoz, hogy a frász is rám törjön, ha csak rágondolok. Pár hete tehát kinyomtattam egy verseny szintrajzát, remélhetőleg az első 100 mérföldesemet (168 km). A versenyig még 46 hét van. A tervek szerint kéthetente olvashattok a 100 miles of Istria-ra való felkészülésemről (benne Vadlán Ultra Terep), válogatok majd traumatikus élményeimből egy nagy csokorral, de ha valami jó történik, azt sem hallgatom el. Ha kíváncsi vagy erre az útra, amire lépni készülök, akkor kövess és tarts velem. Első poszt jövő hét csütörtökön.

Folyt. köv., Fruzsi