A Bükk Hegyi Maraton óta nem adtam hírt magamról, ennek az egyszerű indoka az, hogy minimális időm sem volt, amit a blogra fordíthattam volna. Pedig tudtam volna bőven miről beszámolni, csak sem energiám és sem pedig kedvem nem volt a klaviatúrával bíbelődni, most kissé zanzásítva ugyan, de igyekszem pótolni a lemaradást.

A júniusom összességében klasszul telt, végre eljutottam egy versenyre, ami jól is sikerült, bár az eseményt megelőző héten már éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Gabival, az edzőmmel megbeszéltük, hogy elmegyünk a falig, aztán a maraton után lesz egy extra pihenős hetem, amire kaptam 3 x 6 km-t (!). Amikor a tervvel először riadtan szembesültem, azt gondoltam, hogy Gabi ki akar nyírni ezzel a kevés futással, az idegrendszerem ugyanis kínosan rosszul viseli az ilyen fajta edzésmegvonást, de végül a jól megfutott verseny után tényleg pazarul esett egy laza hetet tolni. Minden energiámat próbáltam a regenerációra összpontosítani, volt is mit kipihenni. A hónap végére azért besikerült egy erősebb hét, így a júniust – az extrán pihenős hetemmel is – 257 km-rel zártam, összesen pedig 33 órát logoltam az edzésnaplómba, amivel teljes mértékben elégedett voltam. A hónap legjobb futása – a bükki maratonon kívül – egyértelműen a nyíregyházi bandával Tokajban eltöltött pár óra volt. Benkő Gabival, Antal Csabival, meg Tomival közösen edzettünk egyet, bár tulajdonképpen Gabival együtt kocogtunk egy beszélgetőset főleg a piros jelzésen mászva. A 21 km-be simán beletoltam majd 1200 méter szintet, a délelőtt végére megvilágosodtam, hogy mitől ennyire kemény a nyíregyházi (Gizion) szekció. Nem mellesleg a Gabi aurájában eltöltött idő alaposan ellátott lelki munícióval, kitárgyaltuk az élet nagy dolgait, nevettünk nagyokat, bár a futás végére megállapítottuk, hogy nem igazán vagyunk jók együtt. Ő felfelé könnyedén tolja, én meg lefelé szökellnék inkább, így kölcsönösen visszahúztuk egymást, de sebaj, legalább tovább tartott az élmény.

Tokaji bandázás (balról Antal Csabi, én, Belus Tomi, Benkő Gabi)

A júliust már jobban megtoltam, a maga 305 megfutott km-ével az idei év eddigi harmadik legaktívabb hónapja lett. A hosszúknál sokszor éreztem azt, hogy csak zóna alját bírom megfogni, hiába keltem korán, valahogy a párás meleg így is sokszor kifogott rajtam. Minduntalan szembesültem vele, hogy kifejezetten nem szeretek nyáron futni. A legmelegebb edzésem a Skyrunning VB-ről épp hogy hazaeső bátyámmal megkocogott tizenpár kilométer volt, amit délután négykor, 36 fokban abszolváltunk, mégis fülig érő szájjal, hogy újra együtt lóghatunk. 

Tomival feszítős

Júliusban volt egy 27, meg egy 30 km-es hosszúfutásom, a laza futások monotóniáját megtörte a számos feladatos edzés (váltogató, fartlek, dombra sprintek, lejtős gyakorlások), így sosem unatkoztam. Júliusban négy napot Lentiben, egy hetet pedig Badacsonytomajban töltöttünk. Ez utóbbi volt nyilván a legklasszabb, imádok a Badacsonyra fel-le futkosni, sok új útvonalat fedeztem fel a környéken, pedig nem vagyunk már ismeretlenek a Balaton ezen részén. Bár a Straván láttam, hogy Vincze Zsófi is épp a „szomszédban” edz, sosem botlottunk egymásba, egy-egy órával folyton elkerültük egymást. :-) Júliusban a legjobb sorozat 9 nap alatt 136 km volt, egy pihenőnap közbeiktatásával. Időközben betöltöttem a negyvenet, viszonylag fájdalommentes korcsoport-váltás volt. Azóta buzgón keresek jó (a mai viszonylatban már szinte értelmezhetetlen) B oldalas számokat, aztán rájöttem, hogy sok ilyen van, csak kicsit kitartóbban kell őket hallgatni. A Pearl Jam Bugs című számával tettem az imént egy újabb kísérletet, hogy hátha, de mégsem.

Az ehhez hasonló panorámáért érdemes korán kelni

Happy40

A Gyógytornászdás funkcionális tréningeket hetente gyűrtem, emellett azonban már nem maradt energia extra erősítésre, de a hengerezések, nyújtások fix alapját képezték a felkészülésnek. Júliusban körvonalazódni látszott, hogy milyen versenyekre is menjek még az októberi terep százas (Vadlán) előtt. Szakítottam a korábban minduntalan szajkózott elvemmel, miszerint nyáron nem versenyzek, ennek két oka van. Egyrészről támogatom a versenyszervezőt, így a szabad hétvégéimen kutya kötelességem versenyre menni (akár csak edzés jelleggel). Másrészről fogalmam sincs, hogy hogy alakul a szeptembert követő időszak, muszáj addig elmenni versenyekre, már csak az érzés kedvéért is, míg van lehetőség azokat megtartani, minél több élménnyel kell feltöltekezni, mielőtt esetleg újra beüt a krach. Mivel nincs sok szabad hétvégém, konkrétan csak kettő, ezért azok időpontja eléggé leredukálta a szóba jöhető lehetőségeket: végül az augusztus 1-jei Vértes Trail-re és az augusztus 15-ei Suhanj!6-ra esett a választásom. A Suhanj!6 kapja a nagyobb hangsúlyt, amit egyszer már futottam 2017-ben (64 km-t sikerült akkor letolni 6 óra alatt), az előtte két héttel lévő Vértes Trail (30 km, 800 m+) pusztán tempófutás céljául szolgált. Mindig érdekes élmény terepfutóként az aszfaltra tévedni, egyszerűen úgy érzem, hogy szükségem van időről-időre ezekre a monotonitást megtörő (néha szürreális) élményekre, pedig rendszerint nagyon idegen elemnek érzem magam egy-egy ilyen rendezvény rajtjában álldogálva. A Vértes Trail pedig annyira jó élmény volt, hogy megérdemel egy külön bejegyzést, szóval „stay tuned” barátaim. Folyt. köv., Fruzsi