A verseny 

Lefelé botladozok a lejtőn a sötétben. Egy napja és egy teljes éjjel úton vagyok, rögeszmésen keresem magamat a francia Alpokban. Az egész napos dehidratáltság miatt a vonásaim elgyötörtek, legalábbis valahogy így képzelem, tükörbe nem néztem már egy ideje. Nemrég hánytam egyet, végre kiokádtam magamból azt, ami nem volt odavaló. Újraindult a rendszer, de a biztonság kedvéért most inkább nem eszek, a maradék tizenpár kilométer megy majd saját zsíron is, nem kockáztatok, örülök, hogy több órás gyomorfájás után most nem fáj semmim. Maximum eléhezek, de azt elviselem, majd lassan megyek. Hirtelen felértékelődött az idén gondosan megnövelt zsírraktár készletem, bárki bármit is mondjon, van ennek előnye is kéremszépen. A hold megvilágítja a sziklákat. Milyen giccsesen szép is lehetne ez a pillanat és az is végétére. Bár nem alakultak úgy az események, mint reméltem, de azért jól van ez így, emelt fővel és rezignált nyugalommal fogadtam el a sorsomat. Nem fogok célba érni a CCC-n 18 óra körüli idővel, lesz ez 21 is vagy még több. Mégis itt vagyok, és ha látna most Fábián tanár úr, a gimis tesitanárom, egyszerűen nem is hinné el! Én, akit ha nem látott, futásról egyből gyaloglásra váltottam, most meg az Alpokban tekergek hátamon egy súlyos hátizsákkal. Barbara Pravi Voilá című száma jut eszembe, hangosan dudorászni kezdem. Voilà, voilà, voilà, voilà qui je suis. Kellett ehhez cirka 18 óra futkosás, de most épp pontosan tudom, ki vagyok.

Szóval álmaim versenyén vagyunk, a CCC-t futjuk épp, te meg én. A fene se tudja, hogy én miért csinálom, te meg gondolom kíváncsi vagy, milyen is ez. Biztos vannak dolgok, amit tudsz vagy feltételezel az terepultrázásról. Ezzel én is így vagyok, de tizeniksz év után is érnek meglepetések, mint például az, hogy igenis le lehet késni egy rajtot.

Fáradtan kelek 2023. szeptember 1-jén, de abban a biztos tudatban, hogy egy pillanatra sem fog megkísérteni ma a feladás nyomasztó érzése. A gyerekeim ma kezdik az új tanévet, én pedig nem vagyok otthon, mivel – mint ahogyan egy rendes magyar családanya is tenné - Courmayeur-ban mászom át épp a kordont 8:53 perckor, hogy a lelkemet kilehelve beálljak a számomra kijelölt rajtzónába. Legalábbis akkor azt hittem. A rajt előtt 7 teljes perccel történt mindez. A szívem dörömböl a mellkasomban. Nem lesz itt idő holmi verseny előtti átszellemülésre, annak átgondolására, hogy mit is várok ettől a naptól. Az utolsó transzferbusszal jöttem, aminek az érkezése a rajtomhoz képest kissé feszesnek bizonyult. A rajt előtti pisilést is kábé valami sportcsarnok mögötti lépcsősornál ejtettem meg, amit végignéztek még páran. Ha kivártam volna a toitoi wc-knél lévő sort, akkor tuti lekésem a rajtom, így is futnom kellett, hogy odaérjek. Nem baj, legalább megvolt a bemelegítés. Átszellemült visszaszámlálás és rajt! Majd a tömeg előttem cirka három sorral megtorpan és megáll. Hirtelen nem értettem mi történik, majd rájöttem, hogy valahogy mégis rossz hullámba álltam, így az eredetileg nekem kiosztott 9 órás rajt helyett valahogy a 9:15-ösbe sikerült bemásznom. Sebaj, nem költöm a mentális forintjaimat, legalább nem fogom elfutni, gondolom optimistán (mivel alacsonyabb utmb indexű futók közé keveredtem), no meg újra megadatik a visszaszámlálás áhított pillanata, amire egyébként különösképpen nem vágytam. Amúgy csak szólok, hogy a 9 órakor rajtoló komoly sporttársakhoz méltó emelkedett hangvételű zene helyett a 9:15-kor rajtoló tömeg sokkal bulisabb felvezetést kapott, szóval egy pillanatig sem bánkódtam pár másodpercnél tovább. Ennél jobb helyen most nem lehetnék, nyugtáztam magamban. És hogy mit várok ettől a naptól: célbaérést biztosan, no meg talán válaszokat a felmerülő kérdéseimre.

9:15-kor aztán végre kilövünk és mindenki úgy nekikezd, mintha csak 10 km-t kellene aznap futnia. Ez mindig felbosszant, de magamat tudatosan visszafogom, minek rohanni, hiszen hol van még a 100. km vége. A rajttól célig eltelt idő aztán valamiféle légüres térbe került, ahol persze történtek dolgok, de nehéz felidézni azok sorrendiségét, vagy hogy pontosan hol és hogyan is történtek. Mindig irigylem azokat, akik tökéletesen tudnak emlékezni, nekem maradnak a homályos foltok, de tiszta érzések. Ami a legérdekesebb volt a CCC-ben, hogy a bő 21 óra alatt egyáltalán nem hallgattam zenét, teljesen átadtam magam az élményeknek, egyáltalán nem volt szükségem zenei aláfestésre, ami szólt, az a lelkemben volt. Csodálatosan elképesztő tájakon vezetett az út, futás közben sokszor csak tátottam a számat, hogy ilyen létezik-e egyáltalán. Az első 50 km ebben a masszív eufóriában ért, nem voltak nehézségek, csak előre tervezett visszafogás, átgondolt frissítés és nagyon sok tudatosság. Aztán – mint ahogyan egy rendes ultrán szokott - kezdtek a dolgok szép lassan elromlani.

Újra az éjszakában vagyunk, látom a leheletemet, hideg van, mégis rövidnadrágban vagyok. Egyszer átvettem ugyan a verseny felénél, mégis koszosnak és nyirkosnak érzem magam. A sapka mégsem kell, inkább elteszem. Beér egy srác, nem is veszem észre először, hogy mobillal világít. Angolul nekikezd, hogy sajnos lemerült a lámpája, meg a kötelező tartalék is, így sajnos a telefonjával világít, kér, hogy segítsek rajta. Nem hezitálok sokat, odaadom a tartalék lámpámat, abban még van kakaó, de nem bízom benne annyira, hogy hagyjam lemaradni/hagyjam magam leelőzetni általa, így úgy tűnik, az utunk most együtt visz, legalábbis a következő frissítőpontig biztosan. Mi lesz így az útkeresésemmel? Nem, baj, beszélgessünk hát, most nem leszek antiszoc. Egyébként fantasztikus, hogy ezeken az ultra versenyeken, hogy megnyílnak az emberek, máris egy csomó mindent tudok erről a fiúról. Mondjuk azt, hogy Brüsszelben lakik, a Flagey környékén szokott futni, az ablaka a kedvenc brüsszeli sörözőmre néz, a Cafe Belgára.

A cél előtti utolsó frissítőpontot egész nap nagyon vártam. Mindemellett, hogy a belga fiútól itt fogok búcsút venni, kaptam egy fontos küldetést, nevezetesen, hogy a frissítőpont webkamerája előtt – tehát az élő közvetítés során – el kell, hogy járjam a kisfiam „győzelmi táncát”. A kicsi Mirkó akárhányszor nyer társasban / kártyában vagy bármi másban kizárólag rá jellemző tánclépeseket tesz, ezt hívjuk mi otthon az ő győzelmi táncának. Érthető módon nagyon vártam már a flegere-i pontot és nem bíztam a véletlenre a dolgot. Először segítséget kértem a frissítőpont személyzetétől, hogy hol is van az a bizonyos webkamera, mert ezt itt és most nem szúrhatom el. Akkor és ott megvilágosodtam, tulajdonképpen ezért jöttem. A srác még meg is refiz egy lámpával, hogy biztosan jól látszódjak. És akkor őszintén nevetve rákezdtem, nem tartott tovább pár másodpercnél, de mintha kívülről láttam volna magam egy lassított felvételen. Ott volt az anya, aki táncolt a kisfiának, a határokat/korlátokat nem ismerő magabiztos nő, de a bohóckodó kislány is. Igen, ez vagyok én, mindegyikük egyszerre. 

A sötét éjszakában valahol a 90. megtett km környékén megszólal a telefonom. Beletelik vagy tíz másodpercbe, mire rájövök, hogy mi zenél. „Mégis ki az isten hív ilyenkor?” – mormolom fennhangom némi felháborodással. Épp az útkeresésem kellős közepén tartok, erre valaki meri ezt megzargatni. A szemeimet forgatva, hangosan hajjogva megállok a single track közepén, hogy előhalásszam a telefonom, hátha mégis fontos, talán Apáékkal történt valami. A telefonom a zsákom mélyén fóliába csomagolva várja, hogy megtalálják. A kezembe veszem, majd megrökönyödve látom, hogy ez bizony az ébresztőórám, amit előző nap beállítottam. 5 óra 20 perc. Éppen 24 óra telt el azóta. Hangosan felröhögök, aztán kinyomom a telefont. Mennyire lehettem beszűkülve, ha még az ébresztőórámat sem tudtam megkülönböztetni a telefonom csengőhangjától.

Az utolsó lejtőn a sötétben botorkálva megindult a lábam előre, mire felocsúdtam, csúnyán hátraestem két szikla közé. Meredten néztem az eget és riadtan vártam a fájdalmat. Tudom, hogy ilyenkor dolgozik az adrenalin, ami elnyomja azt, de mégsem történt semmi. Lassan megmozdítottam magam, egy srác mellém ért és felsegített. Jól vagy? – kérdezi őszinte aggodalommal a hangjában. Hihetetlen, de valamilyen csoda folytán úgy érzem nem ütöttem meg semmimet, kicsit fájlaltam csupán a karom. Amikor a fejlámpám fénye a futóbotjaimra irányult, sokkolva láttam, hogy az imádott Leki botjaimnak annyi. Az esés következtében alám került ugyanis az egyik, felfogta az ütés nagy részét, ennek következtében pedig nem általott kettétörni.

Végül főhősnőnk kénytelen volt bot nélkül megtenni az utolsó igen technikás lejtőt, fáradtan, elgyötörten, mégis sokat nevetve saját ügyetlenségén. Amiért jött, azt megkapta: eljárta a győzelmi táncot és végül célba ért. És hogy mi a tanulság? Az, hogy ha ő képes volt, akkor bárki, tényleg te is, hidd el! Ugye Tanár Úr?

Köszönöm szépen a testvéremnek és szüleimnek, hogy végig kísértek (és frissítettek) ezen az úton, tényleg csodálatos és egyedülálló, hogy mindig támaszkodhatok rájuk. Hálás vagyok az edzőmnek, Barát Gabinak, hogy hisz bennem, akkor is, amikor én épp nem, nem utolsósorban pedig páromnak és családomnak, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

Folyt. köv.,

Hegy vagyok, Fruzsi