Egy júniusi vasárnap délelőtt, a pozitív covid tesztem szorongatva, sírva tárcsázom a barátnőm számát és közlöm vele az adott helyzetben elképzelhető legrosszabb hírt: nem tudom este elkísérni arra a bécsi koncertre, amit mindketten cirka három éve várunk. A barátnőm már elindult Nyíregyházáról, az autós kihangosítón keresztül utasít, hogy csináljak már még egy tesztet, mert ezt egészen egyszerűen képtelen most elhinni. A párom elrohan az ügyeletes gyógyszertárba, én pedig tűkön ülve várom, hogy mikor ér haza, közben meg próbálom magamat összeszedni, a nyálteszthez már csendben gyűjtögetem a mintát a számban. A 9 éves kislányom módszere ez, a tevékenység megnyugtat, gondolataim kicsit elterelődnek, mintha csak meditálnék. Mikor nyílik az ajtó, rávetem magam az új tesztre, de mielőtt már látnám az eredményt, a lelkem mélyén tudom, hogy pénzkidobás, mert ez is pozitív lesz, csakúgy, mint az első, érzem a zsigereimben ugyanis, hogy valami nem stimmel. A barátnőm a vonal túlsó végén még mindig tagadásban van, győzködni próbál, hogy neki mindegy, menjek így is, ennek a lehetősége részemről nyilván kizárt. A koncertet lemondva csendben hazafelé irányítom, végül a helyemre beugrik a párja és legalább ők jól érzik magukat aznap este, mindeközben én már lázasan fekszem otthon.

Tovább is van, katt ide.