És akkor – immáron öt órányi futás után – megszólalt a fülemben Chopin e-moll keringője, Arthur Rubinstein előadásában. Elmosolyodtam, nem először aznap, de talán a legőszintébben. Minden összeállt egy tökéletes egésszé erre a röpke 15 percre, amikor ripítelve ismételtem ezt a három perces remekművet. Tökéletes zenei aláfestés a Pap-rét utáni saras ereszkedéshez. A Szentendre trailen vagyok épp, határozottan nem az én napom a mai, de küzdök. Itt és most táncolva ugrándozok le a csúszós szerpentines ösvényen, előzgetve a sporttársakat, akik előzékenyen húzódnak félre az utamból. Esküszöm, ezért a negyed óráért minden kínlódás megérte. A lépteim súlytalanok, fürgék, a sár ellenére mégis stabilak. Rohadtul megállíthatatlannak érzem magam. Az érzést gyorsan dédelgetni kezdem, mert már tudom, hogy nem tart sokáig, de csak egy pillanat tört részéig gondolok arra, mi lesz, ha ez elmúlik. Ez már az enyém, ezt már senki sem veszi el tőlem, élvezem hát, amíg tart.

A versenyre zötyögve a HÉV-en megszólított egy srác, Csapó Gábor. Viszonylag könnyű kiszúrni azt, aki a Salomon Ultra-Trail Hungary-ra jön: tetőtől talpig terepfutó cucc, ilyen-olyan finisher póló, bot a kézben, elszánt vagy rémült tekintet, ki milyen passzban van épp. Gáborral végig beszélgetjük az utat random terepes élményeinkről. Össze-vissza csapongunk, egyébként mintha ismernénk egymást. Csak 23 éves, simán a gyerekem lehetne, ha akkor szülöm meg, amikor engem anyukám. „Légyszi, ne mondd meg melyik évben születtél, biztos kétezervalahányban. Tudom, de nem akarom hallani” – méltatlankodom. Ez elgondolkoztat és rájövök, hogy ennyire nem csapott még pofán a gondolat, hogy öregszem a futásban is, hogy – lassan – idősnek számítok a mezőnyben a fiatalok mellett. De tetszik a dolog, hogy kicsit istápolom ezt a fiút, együtt ballagunk el a rajtközpontig, majd búcsút intünk egymásnak sok szerencsét kívánva.

A rajtban az edzőm, Barát Gabi és a Gizionok izgatott ölelése vár, aztán kilövünk, a Szentedre trailen én már negyedjére. Eredetileg a leghosszabb, 111 km-es távra neveztem tavaly novemberben, de nem álltam ott a felkészülésben, hogy magabiztosan nekivágtam volna egy százasnak. Felmerült bennem a távmódosítás ötlete, de szemernyi motivációt sem éreztem a Szentendre trailhez. Láttam már sárban, optimális körülmények között, kánikulában, esős időben, kábé mindenhogy. Ezt már kimaxoltam. Aztán magamba nézve megállapítottam, hogy ha kihagyom, biztosan bánni fogom. Evés közben jön meg az étvágy, tartja a mondás. Eszembe jutott, hogy 2016-ban hogyan futottam a szülés után egy évvel először Szentendrén, megküzdve az iszonyatos sártengerrel. Aztán pedig az, hogy Táp Dettivel 2017-ben a Nyergesre felérve hogyan üvöltöztünk örömünkben. A tavalyi évből meg az egyik legtökéletesebb befutókép, amit lőttek rólam, ahogy a gyerekekkel nyargalok a cél felé. Kell nekem ez a Szentendre trail, igen, negyedjére is kell.

Befutó 2016-ban

Befutó 2017-ben

Befutó 2023-ban

Ugyanakkor elindulván éreztem, hogy ez határozottan nem lesz egy egyszerű menet. Nem is amiatt, mert az előző két nap alaposan fel lett locsolva a pálya. A lábaim nem mozogtak könnyedén, lassúnak és ólmosnak éreztem magam a verseny első harmadában, ennek megfelelő volt a haladásom is. Semmi gond, a frissítési tervemnek megfelelően szigorúan ettem-ittam, és vártam, hogy a nap kirúgja magát. De leginkább azt, hogy a családommal találkozzak Pilisszentlászlón. A velük való összefutás gondolata felvillanyozott, pár percig a gondjaikra bíztam magam, aztán haladtam tovább Visegrád irányába.

A fiúk frissítenek, Zuz fotóz

A lényeg szépen végigmenni, teljesen mindegy az időeredmény, a helyezés, gyakorolni kell, ez is tapasztalatszerzés. Egy cseh lányt leelőzve megdicsértem a haját, aztán egy fiúval azt beszéltem ki, hogy milyen rohadt idegesítő, amikor egy ultraverseny után leállítod az órát és a Garminod azt írja ki, hogy az edzésed „eredménytelen”. „Válts Suuntora” – röhög a sporttárs, felvillantva a kézenfekvő megoldást a problémámra. Valójában szeretem a Garminom, imádom a climb pro képernyőt, mindig így versenyzek, hogy azt vizslatom, hogy mennyi van hátra az épp aktuális emelkedőből. És egyébként is éjjel-nappal rajtam van, komoly érzelmi szálak kötnek hozzá, meg amúgy korábban a tesóm, (Belus) Tomi órája volt, ezt hordva talán ragad rám ezáltal az ő futókájából valami, legalább egy nüansznyi. Visegrád felé haladva fokozatosan megnyíltam hát a környezetem felé és az antiszoc Fruzsit elraktam. Mindenkihez volt pár jó szavam, hajráztam, bátorítottam, önkénteseknek köszöngettem, gyerekekkel pacsiztam, az ösvényt elvéteni készülő futók után kiabáltam, átadtam magam mindannak, ami maga a Szentedre trail. Visegrádon újra találkoztam Mirkóval és a leszármazóinkkal, profin tették a dolgukat. Zuz a fényképes dokumentálást végezte, kisMirkó az előre elkészített tervem alapján olvasta fel az aktuális tennivalók listáját, az apjuk pedig már kiöntötte, betöltötte, kézembe adta, kiszedte, berakosgatta, leöntött, aztán útnak indított. Azért azon igazán jót derültem, hogy amikor puszit adtam volna a kicsinek, masszívan visszahőkölt. Igen, az anyja elég koszos volt. Na jó, akkor ezt inkább ne is erőltessük.  

Visegádon

A Visegrád utáni szakaszon Vizi-Simon Csillába botlottam. Futás közben kedélyesen elbeszélgetve tárgyaltuk ki az „anyás dolgainkat”, jókat röhögtünk életünk párhuzamain. Hálás vagyok neki ezekért a kilométerekért, mert a Visegrádtól Pap-rétig tartó szakasz soha nem tartozott a kedvenceim közé, de így észrevétlenül illant el. A Pap-réti pont viszont mindig maga a megváltás, az újjászületés, a feltámadás. A lelkes önkéntesek által feltuningoltan nyomtam be a fülembe a zenémet és próbáltam másik fokozatra kapcsolni. 34 km-rel és több mint 1000 szinttel a lábakban ez nem éppen egyszerű feladat, de valahogy aztán mindig működik.

A cél előtti utolsó ponton még összefutok a családdal, ahol a kicsi a szememre veti, hogy a frissítési tervemben van egy csúnya szó. Ultrás agyam kiüresedett ködén keresztül firtatom, hogy ugyan mi lehet az, aztán rájövök, hogy a célba „két új lábat és egy kurvahideg Heinekent” kértem. Hát igen, megesik ez, a kicsi joggal reklamált.

Skanzen

Skanzen után megindulok és erős érzésekkel futok Szentedre felé. Voltam már ennél gyorsabb, de talán még soha nem éreztem ezt az eltökéltséget, mint akkor. Elfutok egy „bácsi” mellett. Ránézésre és mozgásra idős, de arca mosolygós, szinte ránctalan. Lelassítok mellette, megérintem a vállát és egymás szemébe nézünk. „Ez aztán valami, hajrá!” – mondom neki őszintén lenyűgözve. A legidősebb versenyzővel futottam össze, a 72 éves pozsonyi Okruhlica Lubomir-ral. A rajtszáma kék volt, tehát 84 km-t gyűrt le hajnali kettes rajttal. A városba érve határozottan meghatódom és végső hajrába kezdek. A cél előtt a kordonoknál megpillantom a kicsiket, akik már-már rutinosan fogják meg az anyjuk kezét, hogy az utolsó pár tíz métert együtt tegyük meg. Zuzzal ilyenkor mindig egymásra nézünk. Látom a büszkeséget a szemében, ő meg a végtelen szeretetet az enyémben. Lopva a kicsi Mirkóra pillantok: ő szokásához híven a feladatra koncentrál.

Befutó 2024-ben

A célban Tomi, a tesóm a karjaiba zár, jól esik az ölelése, kicsit bele is feledkezek. Negyedik lett a hosszú távon. Nagyon izgultam érte, drukkoltam neki, a versenyen folyton róla kérdezgettem a körülöttem lévőket. Örülök neki, hogy a szemében elégedettséget látok, hozzám képest pedig felettébb tiszta és illatos.

Belus tesók

Apropó tisztaság, azt inkább nem ecsetelem, hogyan is zuhanyoztam le mindenféle szükséges kellék nélkül, kölcsön-tusfürdővel (köszi Kinga), a zsír új finisher pólómba törülközve. De legalább a váltás ruhám nem maradt otthon, így volt mibe átöltözni. A frissítés tökéletesen sikerült, minden megettem, amit terveztem. A menü a 7 óra 17 perces kalandra: 8 sós Allrys (paradicsomos és kurkumás felváltva), 2 kulacs tailwind, 1 Maurten 320 drink mix a legnehezebb szakaszon, 1 normál Maurten drink mix, emellett Pap-réten ettem paradicsomot és egy mini szalámis kenyeret. A cipőm Hoka Speedgoat volt, abból is a wide, mert azt szeretem, emellett bottal futottam, ami néha ezen a saras terepen a lefeléken is jól jött. A helyezésem pedig a 30. a 109 rajthoz álló női versenyzőből, ennyit a számokról.

Este az ágyban fekve visszakúszott a fülembe az e-moll keringő dallama és arra gondoltam, hogy vannak ezek a hepehupák, de valahogy mégis jó úton járok.

Folyt. köv. két hét múlva, Fruzsi

A korábbi Szentendre trail beszámolóimat itt megtaláljátok.

2016: https://kmkovek.blog.hu/2016/05/16/ultra_trail_hungary_55_versenybeszamolo

2017: https://kmkovek.blog.hu/2017/06/07/nalunk_az_uth_olyan_mint_a_karacsony_osszehozza_a_csaladot

2023: https://kmkovek.blog.hu/2023/06/05/hogy_is_gondolhattam_komolyan_hogy_iden_nem_megyek_az_uth-ra

A Chopin e-moll keringő pedig itt:

https://www.youtube.com/watch?v=AauGBCVDMn0