Az idei félév célversenye az Ultra Trail Hungary 55 km-es (UTH55) távjára esett. És hogy miért? Szerettem a verseny "elődjének" számító Terep50-et, amelyet az évnek mindig ebben a szakában rendeztek, és amelyen korábban már kétszer részt is vettem. Több ismerősömtől is hallottam, hogy az UTH rendesen fel lett turbózva, szuper a szervezés minden tekintetben, csak úgy, mint a korábbi Terep100/50 versenyeken, így nem volt kérdés, hogy erre most menni kell. Tavaly ilyenkor már a várandósságom vége felé jártam, brutális nagy pocakkal a neten nyomon követve izgultam a terepfutókért arra gondolván, hogy egy év múlva talán már én is megint köztük küzdök. 

Felkészülés

Tavaly november óta Barát Gabi edzéstervei és iránymutatása alapján igyekszem a kondimon javítani. Az előírt edzéseket szorgalmasan megcsináltam, a maximális kivitelezésre törekedtem, a jelszó se több, se kevesebb. Néha vegyítettem a futást egy kis erősítéssel (főként törzsizomra koncentrálva), de beficcent egy kis body-art is az elmúlt hónapokban. A nyújtással töltött heti időkeretet is megnyújtottam, amelynek a későbbiekben rengeteg pozitív hatása mutatkozott. Alapvetően átlagosan 60 km körüli heteket csináltam 1500 méteres pozitív szintemelkedéssel, de ez csak egy hozzávetőleges átlagos érték. Januárban eltörtem a lábujjam, így 3 hét kényszerpihenőre lettem kárhoztatva, ez okozott némi törést a felkészülésben, de utána viszonylag gyorsan felvettük újra a fonalat, és ment minden a maga útján. Február közepétől sok volt a terep, előtte főleg szintes aszfalt. A szülés után rajtam maradt 12 kg súlytöbbletből 10 kg-t ledolgoztam, sajnos maradt még 2 kg, ami makacsul ragaszkodik hozzám, de majd velük is jól elbánok. A kiegyensúlyozott, vegyes táplálkozásra törekedtem a felkészülés során, de azért ezen még van mit javítani persze. A vashiányommal pedig még lehetne valamit kezdeni (már rajta vagyok). A regeneráció szempontjából a megfelelő mennyiségű alvás kulcsfontosságú lenne, ebből az elmúlt két hónapban megint többet kaptam, hála annak hogy a kis 10 hónaposom elkezdte átaludni az éjszakákat. Érdekes módon most épp a 2 és fél évesem kel fel óraműpontossággal este 11 és fél 12 körül...

Ahogy közeledett a nagy nap, alapvetően egyre jobb formában éreztem magam. Megcsináltam az előírt hosszúkat, terepen futva, volt két 40 km-es edzésem, az egyik a Vértes Terepmaraton március végén, a másik pedig egy magányos edzőfutás itt a Budai hegyekben. A részidők is jók voltak, érzésre is teljesen rendben-levőknek látszottak. Egyszóval úgy gondoltam, hogy képes lehetek arra, hogy fussak egy jó időt az UTH 55-ön. Egy valamire nem voltam felkészülve...

A verseny 

A verseny előtt közvetlenül egy hétig esett eső. Az igazat megvallva tudtam, hogy nagy lesz a sár, és úgy gondoltam, hogy felkészültem a rám váró legrosszabbra, nagyot koppantam a verseny közben. A Garmin órámról a verseny hetében leszakadt a szíj, a pulzuspántom a verseny előtt 3 héttel megadta magát. A pulzuspánttal nem törődtem, mert óravásárlás előtt állok, és lehet hogy márkát váltok, így úgy voltam vele, hogy a verseny közben az érzéseimre hagyatkozok majd, amit meg is tanultam figyelni a korábbiakban. A futóórámat megragasztották kétkomponensű ragasztóval, de mivel aggódtam, hogy nem fogja bírni a versennyel járó strapát, ezért anyukám kölcsönadta az ő ugyanilyen 310XT-jét, így abban futhattam. 

A szüleim voltak olyan jó fejek, hogy eljöttek a hétvégére segíteni, a férjem pedig kimenőt kapott. Így Anyu vigyázott a két pöttömre, Apa pedig engem és a tesómat szupportálta (aki a 115-ös távon indult egyébként). Este mindent bekészítettem a hátizsákomba, leellenőriztem a kötelező felszerelésemet, bekészítettem minden egyebet, amire úgy gondoltam, hogy szükség lehet. Egy rövid átmozgatás után pedig korán ágyba bújtam, és ahhoz képest még egész jól aludtam. Másnap reggel korán érkeztünk Szentendrére, a rajtcsomagfelvétel után egy gyors öltözködés, majd becsekkolás a rajtba. Az eső pedig szemerkélt, az égbolt pedig szomorúan szürke volt, de én arra gondoltam, hogy kaptam egy nap kimenőt otthonról, szóval tök mindegy mi lesz, tulajdonképpen nagyon jól fogom magam érezni. 

Említettem, hogy úgy éreztem kellően felkészültem lelkileg a rám váró extrém körülményekre, és hogy mekkorát koppantam: én ennyi sarat még életemben nem láttam. Az első 5 km rendben volt (aszfaltos-jó minőségű terepes út), de ami utána jött...az SÁR volt csupa nagybetűvel. Nem kicsi, hanem @urva sok és mindenhol. Mindenféle formában: volt a csúszós fajta, az agyagos, ami ráragadt a cipődre, a cuppogós, aztán volt ami a cipődet húzta le a lábadról. És nem lehetett kikerülni. Legalábbis nekem nagyon sok időm azzal ment el, hogy próbáltam kerülgetni, gyorsan számot vetni az adott szituációban, hogy akkor most hogy kéne itt átvergődni. Most már így utólag tudom, hogy menni kellett volna bele egyenesen, ahogy jött, mert ezzel a hülye agyalgatással sok idő elment, szellemileg is lefárasztott az állandó koncentrálósdi. Kellett volna egy bot, meg egy Salomon Speedcross cipő, meg némi sárban-futó-tapasztalat. Egy Speedcrossom még van is itthon, csak egy: még mindig nem futottam benne egy métert sem; kettő: túlzottan szeretem a Hoka cipőimet. De a Challenger-em, amiben most futottam, nem szerepelt valami jól. Bár szerintem egy bizonyos mennyiségű sárnál tulajdonképpen már mindegy is, hogy mi van rajtad. Na de kanyarodjunk vissza a versenyre: a sáros felfelék még elmentek, na de a lejtők voltak azok, amikkel végképp nem tudtam mit kezdeni. Próbáltam az ösvény szélén lecsúszni, de fostam, hogy kitöröm a lábam (a fekvőgipsz luxusa két gyerek mellett nem megengedhető), és ezért gyök-kettővel evickéltem lefelé. Az igazat megvallva ez a küszködés annyira megviselt mind fizikailag, mind pedig lelkileg, hogy 15 km környékén már azt éreztem, mintha legalább 30 km-t futottam volna. Na és itt nyilallt belém valami nagyon rossz érzés, és a célversenyem gyorsan egy túlélő kalandtúrává avanzsált a fejemben. Nem baj, valahogy végigmegyek szintidőn belül, ami 9 óra volt, de egy kis vékonyka hang azért megszólalt bennem, hogy biztos ez?

Lajos-forrás előtt nagy felfordulásba ütköztünk: több futó tanakodott, hogy vajon most merre kell menni tovább. Hamar kiderült, hogy a csoportban van egy szervező-srác, aki felvilágosított mindenkit, hogy térjünk le az eredeti útvonalról, ő azért van itt, hogy eltereljen minket. Na akkor nincs mese, menjünk arra, nem véletlenül történik ez. Ahogy futottam gyorsan leszakadtam az előttem lévőktől, és azért egy kicsit elkezdtem parázni, hogy szalagozás híján vajon meddig kell ezen az úton menni, és mi van ha elkavarok, még egy @urva térkép sincs nálam (hiba!). De hamar egy másik szervező-srácba botlottam, aki ráirányított egy aszfalt útra, és azt a nagyon világos utasítást adta, hogy az útról majd csak akkor kell letérni, ha egy következő szervező ezt mondja. Oké, akkor most jöjjön egy kis aszfalt. Nekem a sár után egész jól esett, bár tudtam, hogy most azért egy kicsit megnyújtjuk az eredeti 55 kilis távot még egy pár kilivel. 

A pilisszentlászlói frissítőpontnál nem sokat időztem, gyors kulacstöltés, ettem egy keveset, és már mentem is tovább (egyébként itt óriási tumultus volt, mikor megérkeztem). Visegrádig az út szuper volt, bár folyamatosan azt néztem, hogy ugyan hol pisilhetnék egyet még Visegrád előtt, anélkül hogy nagyon le kellene térnem az útról, ez utóbbihoz ugyanis egyáltalán nem volt kedvem. Ezen a szakaszon többször is át kellett a patakon gázolni. Először még azon ügyeskedtem, hogy hogyan is kerülhetném el azt, hogy vizes legyen a cipőm (muuuuhhhhaaahhhha), aztán szembesültem vele, hogy ezzel súlyos percek is eltelhetnek, szóval egy idő után zutty bele cipőstől, ahogy azt kell. És mindezt megismételve aznap vagy tizenötször. :-) Egyébként vicces volt nézni, ahogy a turisták ugyanezen kínlódtak, bár azért azt megértem, hogy nekik a vizes cipő egész nap lézengve nem lett volna valami komfortos. 

A visegrádi pont gyorsan eljött, ahogy vele egy mélypont is gyalogolván a Fellegvárba. Ez a szakasz Pap rétig nekem nagyon nem feküdt, jöttek apró mikro-görcsök a vádlimba, toltam rá gyorsan a magnézium ampullát, és arra gondoltam, hogy ajjjajjj, hogy lesz ebből 57 kili ma. Visegrádtól folyamatosan egy bandával haladtam, egymást előzgettük, kinek mi ment jobban (felfelék, lefelék, sáros részek). És nagyon vártam már a Pap réti pontot....

A Pap réti pontnak kiemelt bekezdés jár kéremszépen. A frissítőpontot csak egy dagonyás részen keresztül-vergődve lehetett megközelíteni, de már messziről hallatszott a kolompolás, lelkes szurkolás. Ahogy le tudták olvasni a nevemet a rajtszámról, ment a "Fruzsina, húúúúúú, de jól jössz!!!!", mindezt olyan átéléssel, hogy csak kábán vigyorogtam (persze tudtam, hogy nem is jövök jól). Egy szervező srác egyből a szárnyai alá vett, kivette gyorsan a kulacsomat a zsákból, teletöltötte gyorsan, míg ettem, aztán a poharamat is kihalászta, közben folyamatosan lelkesített. Szóval azt hiszem engem ők ott nagyon megtunningoltak, és szerintem fogalmuk sem volt róla, hogy ez nekem mennyire jól esett, és hogy mennyit dobott az akkori lelkiállapotomon. Ezután annyira felvillanyozódva indultam megint útnak, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy már ezért a pontért megérte ide eljönni. :-D Szóval nagyon nagy köszi az egész Pap réti pontnak, @urva jól tették a dolgukat! :-D 

Pap réttől én folyamatosan vigyorogtam, elkezdtem magam jól érezni, elővettem a zenémet is, és elkezdtem jobban menni. Innentől tulajdonképpen egészen sok embert sikerült leelőzni a végégig. A mások által sokat emlegetett Vörös-kőt már nagyon vártam, és az utolsó emelkedő (Nyerges-hegy) sem volt már annyira fájdalmas. A lefelé futás a végén pedig egészen extatikusra sikerült. Meglepő módon a sarazásba is egész jól belejöttem a végére. Az utolsó pontnál (Skanzen) nagyon vidám voltam, még mondták is a csajok, hogy "Nagyon jól nézel ki", válaszoltam, hogy "Jól is érzem magam csajok". Szóval irány, uzsgyi Szentendre! Itt már bömböltettem a zenét a fülembe, jöttek az 5.10-es km-ek a végén, és arra gondoltam, hogy én ennyit még soha nem futottam, ennyi szinttel meg pláne nem. És hogy végső soron én nagyon ügyes vagyok, és bazi büszke is magamra. Noha a célomat tulajdonképpen nem sikerült elérnem (teljesen kifutni magam jó erőbeosztással, Gabi légyszi ne tolj le nagyon), de azért részt vettem egy "Hogyan fussunk sárban" workshop-on. Aztán meg arra gondoltam, amit az egyik barátom mondott, hogy meglátom, hogy ez egy különleges élmény lesz...Hát az volt. :-D Szentendrére érve pedig a járókelők az összes beérkezőt nagyon-de nagyon megtapsolták, ami külön vagányul jó érzés volt. 

Egyébként 7:29:11 lett a vége, a lányok között a 13. helyen végeztem, ami itt jelen esetben a mezőny felső negyede volt. Egyszóval jó volt ez szülés utáni kámbeknek, elfáradtam. A cipőt a lábamról persze úgy vakartam le, a lábkörmeimről pedig inkább ne is beszéljünk. Jövőre ugyanitt. :-D