2018. ápr 17.

Már csak 7 hét és Szeged maraton

írta: b.fruzsi
Már csak 7 hét és Szeged maraton

A múlt hetem klasszul sikerült, bár nem kicsit volt tömény, ezért nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is megterhelő volt. :-) 

Hétfőre egy laza 12 km várt, benne egy 6 km-es iramjátékos futással. Ez az edzéstípus hivatalosan a kedvencemmé vált idén: 3 km bemelegítés után csak úgy pörögtek a lábaim, a tüdőmet is buzgón köpdöstem kifelé. Nem voltam nagyon motivált, mikor belecsaptam, de aztán iszonyatosan élvezni kezdtem, és végül teljesen kipurcanva értem haza. Egy ilyen intenzív edzés elmaradhatatlan része az alapos nyújtás, így 20 percet még jógáztam, majd elégedetten estem össze. Összességében a 12 km cirka 300 méter szinttel lement 5:25-ös átlaggal, ami azért magamhoz képest igencsak combos, kezdenek szépen lassan beérni a dolgok. A Foo Fighters White limo című számát továbbra sem bírom megfejteni, túl könnyű lenne rákeresni a szövegére a neten, de nem adom fel. 

Kedden egy feladat nélküli normál 10 km várt. Birtokba vettem a sötét utcákat, és míg a Hegyvidék utcáit koptattam a Cliftonommal, zenei kulturálódásom jegyében végighallgattam a Pink Floyd kultikus Echoes című számát (ami majd' 25 perces), így kétszer pont belefért az edzésbe. Közben napsütötte hegyoldalakra képzeltem magam, valahol az Alpokba, ahogy viszonylag könnyed léptekkel futok fel az emelkedőkön. A gyakorlatban a dolgok már kevésbé egyszerűek, a tapasztalat ezt mutatja legalábbis. Olyan ez, mikor filmen azt látod, hogy a főhős mezítláb kocog a tengerparton, szolid, ámde elégedett mosollyal az arcán. Aztán ez a valóságban marhára nem ilyen, mert bazi meleg van, meg olyan pára, hogy fuldokolsz tőle és a dehidratáltságtól támolyogsz már kora reggel. 

A szokásos szerdai pihenőnapomat követően csütörtökön várt az egy napos szabadság, és a megérdemelt hosszú futás. Olyan töménynek bizonyult ugyanis a hétvége, hogy sehova sem tudtam volna belepasszírozni 32 km kocogást, így az egyetlen megoldásnak az bizonyult, ha egy napot kiveszek a mókuskerékből. Reggel család el, én meg gyors összekészülést követően már futottam is le a hegyről a sziget irányába. Pár számot hallgattam csak meg, és kivettem a fülhallgatót, mert valahogy most zavart a zene, helyette a gondolataimba merültem. Hogy van ez, hogy már korán reggel ilyen rohadt meleg van? Na de ezért megy ennyire szarul? Vagy csak ennyire erőtlen vagyok? Nem ettem eleget, biztos ez az oka. Vagy nem ittam eleget, és kicsit dehidratált vagyok. Még jó, hogy elindultam korán, mi lett volna ha később megyek?! De nincs kedvem most ehhez. Csend legyen, ne légy rinya-picsa, kemény csaj vagy, csinálni kell. Ha picsogsz, attól sosem jobb, így is, úgy is meg kell csinálni. Ez a feladat. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, hogy nem körözök a Margitszigeten, hanem kirándulok és kifutok a Római partra, úgyis régen jártam arra. Irány a Népsziget, ami évek óta semmit sem változott, a hajléktalan szálló is áll, kétes alakok továbbra is feltűnnek. Jól esik itt futni, eszembe jut, ahogy Imóval mennyit jártunk erre, és az emlékek - ahogy megrohannak - észrevétlenül megmosolyogtatnak, és újra élvezem, amit csinálok. Az északi vasúti összekötő hídnál belefutok egy forgatásba: a hídon majszolva megeszem a CLIF bar-omat, és közben bámészkodok, hátha látok valami hírest. Aztán egy lány feljön a hídra, és kedvesen megkér, hogy haladjak tovább, amit nem bánok, úgyis mennem kell, mert vár a lángos-szagú, fröccs illatú Római part. Hétköznap van, a part szinte üres, egy középkorú, tilosban járó párocskát szúrok csak ki, akiket annyira a part nem, inkább csak a másik érdekli. Én meg törődök magammal inkább, és egy gyors kulacstöltés után eliramodok visszafelé. Ahogy futnék le a Népszigetre egy srác megállít, hogy erre most nem mehetek át, mert épp forog a jelenet. Jó kislány vagyok, várok, és kifaggatom őket, hogy min dolgoznak: kiderül hogy egy Váltságdíj című francia-kanadai sorozat második évadát forgatják éppen. Nem nézek tévét, így fogalmam sincs, de értelmesen nézek hozzá, mert a srác szerint híres. Akkor biztos így van. Aztán a srác a hobbimról faggat, meg hüledezik, hogy hátizsákkal futok, aztán meg azon, hogy mennyi a napi penzum. Többet beszélgetünk, mint szeretném, aztán már mehetek is végre tovább. Innentől az Erzsébet hídig már repülnek a kilométerek, érdekes mód jobban is esik a futás, gyorsabb is vagyok, mint az elején. 32 km, 5:24-es átlaggal pipa, sajnos a forgatás miatt sok állással, de legalább volt, ami megszakította a napi rutint. 

30739170_10157492111067178_1482853182819270656_n.jpg

Váltságdíj

Pénteken nem volt időm futni, így szombatra csúsztattam át a laza, regeneráló jellegű 5 km kocogásomat, utána ment 30 perc jóga, csak mert megérdemlem. 

Egyetlen edzésem maradt vasárnapra: 12 km-ben 10 x 500 méter résztáv, közte 1 perc pihenő. Ettől kicsit megilletődtem azért, na! Ami kiszúrás volt kicsit, hogy sajnos csak reggel 7-től volt lehetőségem megcsinálni ezt a futást, és hát a kísérlet már eleve több sebből vérzett: reggelente elvétve futok csak, ilyen intenzíven meg szinte soha. De sebaj, megerőszakolásra fel! Mivel a futás után még boltba is kellett mennem, ezért kocsival felmentem a Hegyhát utcába, hogy ne kelljen répákkal, meg egy doboz tejföllel a kezemben hazafutnom. Szóval kocsit letesz, 100 mentális forintot előkeres, és körülményeskedés nélkül belekezd. Hmm, egész jól esik. Nézegetem a tempómat az órán, és már-már elégedettség tölt el. 3 km bemelegítés: 5:17, 5:17, 5:05. A Hegyhát utca enyhén hullámos azért, de a környéken még ez a legsíkabb utca, így bevállalom résztávokra is, bár a küzdelem egyes irányonként nem kiegyenlített: odafelé kicsit észrevéthetetlenül emelkedik, visszafelé meg kicsit lejt. A részidők is ennek megfelelően alakulnak, de minden második egymással összehasonlítható. Elindítom a Rage against the machine-tól a Wake up-ot, és belecsapok az első 500-ba. A szívem kalapál, a combjaim kedvesen zsibbadnak, elönti a testemet a melegség, bár 150 méter után már az órámat kémlelem, hogy akkor mennyi is van még az első körből. Megvan az első, nyomom a gombot, indul az 1 perc pihenő, ami szinte elröppen, és már jön is a második. A harmadik után már meghalni látszok, hiába üvölti a fülemben Zach hogy, Wake up, valahogy nem jut el a mondanivaló az agyamig. A negyediknél már győzködöm magam, hogy elég lesz ebből hat is. De arra kellene valami indok is: ja, igen, az hogy puhány vagyok, egy béna szar. Na az márpedig nem vagyok, ha vért hányok, akkor is letolom. Így hát kockáztatva elpusztulásomat a Hegyhát utcában, viszonylag fegyelmezetten lenyomtam mind a tízet. Utána gyorsan megveregettem a vállaimat, és egy gyors levezetés után a bolt felé vettem az irányt, hogy időben hazaérjek a répákkal a gulyásba. Otthon mindenki boldog. 

30738867_10157492110042178_8184553373622599680_n.jpg

Az 500-ak számokban: 2:08, 2:00, 2:08, 1:58, 2:11, 2:01, 2:15, 2:02, 2:13, 2:02

A múlt hét számokban : 69 km, jógával együtt cirka 7 óra edzésidő, 1170 méter pozitív szintkülönbség, átlagtempó 5:24. 

Folytatjuk, ;-) 

Hegy-vagyok, Fruzsi

Szólj hozzá