Rendszerint a gép előtt ülök a nevezés megnyitásának napján és az elsők között kattintom le a gondosan előre kiválasztott – a felkészültségemnek és aktuális ízlésemnek megfelelő – távot. Idén a négy korábban is meglévő verseny (Ultra-Trail Hungary – 111 km, Szentlászló Trail – 84 km, Szentedre Trail – 54 km, Visegrád Trail – 30 km) mellett két új táv (Twin Peaks Trail – 22 km, Vertical 500 – 2 km) is felkerült az étlapra, a programot tovább színesítő, gyerekeknek szóló kids-trail mellett. Tavaly sikeresen teljesítettem a 111 km-es leghosszabb távot: a hegyek megettek, kiköptek, elpusztultam, újjászülettem, mindeközben elképesztő csodákat éltem meg. Talán azt gondoltam, hogy egyszerűen ezt nincs hova fokozni, emiatt idén nem terveztem versenyezni az eseménynek otthont adó, a magyar Chamonix-ként aposztrofált Szentendrén. Maximum eljövök önkénteskedni, mint 2018-ban – gondoltam magamban. Aztán egy március végi délelőtt rám tört a határozott hiányérzet (helló FOMO), a hogy-is-gondolhattam-mindezt-komolyan kínzó érzése. Olyan nincs, hogy idén nem íródik meg az UTH történetem: izgatott rajtban állás, küzdelem magammal és az elemekkel, felváltva széles mosolygás-vicsorgás, csippantás a pontokon, a fejem sistergése, miközben a hideg vizet öntik a fejemre, eufória a patakparton, befutás, célsör. Miután mindez egy pillanat tört része alatt átsuhant az agyamon, már nyúltam is a telefonomért, hogy Csanyától, a verseny szervezőjétől kissé megkésve kunyeráljak magamnak egy nevezést. Jöhet bármi, ami nem túl hosszú, legyen mondjuk egy Szentedre trail!

Januárban tudtam meg, hogy besorsoltak a 2023. szeptember 1-ji CCC-re, az UTMB 100 km-es kistesójára, így a futó fókusz egész évben ezen az egy versenyen van, ennek megfelelően kapom az edzőmtől, Barát Gabriellától a kivitelezésre váró edzésterveket. A Szentendre trail jó alkalomnak tűnt gyakorolni: a botozást, a frissítést, az optimális erőbeosztást, a mentális toppon maradást. A felkészülés nem volt épp zökkenőmentes, noha edzettem, amennyit bírtam, de éreztem, hogy a motivációm mégis kissé ereszt. Sokat töprengtem, hogy mi lehet az oka ennek, de aztán rájöttem, hogy végtére is teljesen normális, hogy nem a hobbi-futáson keresztül történő önmegvalósításom a legfontosabb most az életemben, hanem a gyermekeinkkel kapcsolatos mindennemű teendő, a nekik való segítségnyújtás, az edzésekre/versenyekre való hurcolásuk, ülni mellettük minden nap, miközben zongoráznak és még hosszan sorolhatnám. Emellett jutott idő persze magamra is, bár inkább úgy mondanám, hogy „csináltam”, és az összes értékes percét a futásnak szenteltem.

Az idei UTH-ban kétségkívül a legszuperebb dolog az volt, hogy a családom apraja-nagyja, tehát a párom és a két gyermekünk együttesen vállalta, hogy három ponton is a segítségemre lesznek. Ez nagy bulinak ígérkezett mindannyiunknak, a kicsik lelkesen tervezgették, hogy ki milyen munkafázisban fog részt venni. A legkisebbet (7 éves) az anyukája hideg vízzel történő leöntése izgatta a leginkább, a nagyobb (9 éves) fókusza pedig a kalóriabevitelre irányult, ő a kólaivásban és csokievésben szeretett volna aktívabb részt vállalni. Mirkóval előző este átbeszéltük a frissítés főbb sarokpontjait, az előzetesen elkészített időterv és a verseny honlapján lévő térképes navigáció használatával megbeszéltük, hogy mikor-hol találkozunk, hogy egy minél gyorsabb, csupán színben különböző Salomon zsákcserével utamra is engedjenek majd. A fókuszt a hűtésemre helyeztük, mivel a verseny napján meglehetősen meleg idő ígérkezett, és hiába futottam azon a héten többször is kora délután, az akklimatizáció folyamata nem volt éppen előrehaladott.

Reggel a HÉV-en zötykölődve ábrándos tekintettel latolgattam, hogy vajon mi vár rám aznap. Szeretem ezt a különös érzését a várakozásnak, hagytam is, hogy eluralkodjon rajtam. Közben a telefonom aksiját a hosszútávon indulók élő eredménylistájának frissítésével merítgettem, nyomon követve, ahogy a testvérem, Belus Tomi halad előre. Már nem a várakozásra koncentrálok, hanem arra, hogy őt toljam előre, mintha csak legalább is képes lennék rá itt, Pomáz környékén. Sokszor nem is magam miatt aggódok, hanem érte, hogy sikerüljön neki minden úgy, ahogy eltervezte (ő szokott tervezni ugyanis) és a verseny közben egy-egy emelkedőre mászva kissé ügyetlenül még a telefonom is elő szoktam halászni, csak hogy megnézzem, hogy áll éppen. Huh, 5. helyen fut. Most már elteszem a telefont, mert a működőképes mobil a kötelező felszerelés része, ha lemerül, kizárnak érte.

A rajtban megszáll valami ködösség, hemzseg a tömeg az ismerősöktől, mégis kissé testen kívüli élményem van. De ettől függetlenül érzem, hogy jó itt lenni, a helyemen vagyok újra, erre van most szükségem, hogy álljak a tűző napon a rajtra várva. A Gizionos csapattársamat, Enikőt előretolom, gyorslábúként nem kellene hátra állnia. A Garminon elindítom a navigációt és a képernyőt a ClimbPro-ra váltom. Pár éve a tesóm javaslatára mindig így versenyzek: nem is a távot/a pulzust nézem (ez utóbbit egyébként is érzem), hanem a hátralévő emelkedők számát, illetve az azokon történő előrehaladásom. Így pontosan tudom, mikor kell elővennem a botokat, milyen hosszan, mennyi szintet kell másznom, illetve hogy mikor kell újra szabaddá tennem a kezeimet egy emelkedőre felérvén.

A Pilisszentlászlóig tartó első szakasz kissé nyögvenyelősen telt, nem éreztem magam valami komfortosan, melegem volt, tele voltam bizonytalansággal, de sikerült elhessegetnem az ez-nem-az-én-napom-érzést. Az első frissítőponton végre megláttam a családomat és ez hihetetlenül nagyot tolt rajtam mentálisan (28. nőként csekkoltam be a pontra). Mirkó rohamtempóban ugrált körbe, közben Izabel mosolyogva egy telefonnal fotózott, megörökítvén a frissítés őszintén nagyszerű pillanatait, kis Mirkó pedig lelkesen kérdezgette, hogy „jól vagy, anya?”, miközben fürgén adogatta a jégdarabokat a zacskóból az apukájának. Csináltam gépiesen a dolgomat, és csak mosolyogtam, hogy mennyire szuperek ők így együtt, rossz lesz őket most itt hagyni. Indulás előtt mindenkinek kiosztok egy izzadt puszit és robogok is tovább. A hűtés nagyon jól sikerült, a Visegrádig tartó gyorsabb, főleg lejtős szakasz így igazi mosolygós/koncentrálós – de még mindig masszívan takarékos – joy-ride volt.

A településre érve ismét egy nagyot depózok gyors zsákcserével egybekötve, majd nekiveselkedek a következő, a verseny talán legnehezebb szakaszának. Érdekes, hogy a tavalyi UTH-ról szinte nulla emlékem van innen. 2022-ben pedig még melegebb is volt, mint most. A fülemben bömböl a Whiplash, még dudorászok is az emelkedőn mászva, szolídan előzgetve mosolygok a hátrahagyottakra, azon tanakodván, hogy vajon ők is érzik-e, amit én most, hogy ez bizony adja. Veti a fényt. Jön a Pap-rét (25. hely), a Hétvályús forrás (17. hely) és a Skanzen (16. hely) gyors egymásutánban, eseménytelen gyönyörűséggel. Az útvonalban lévő utolsó két nagyobb emelkedőt, a „két tüskét” inkább megittam volna, mint hogy megmásszam, szép csendesen elfogytam rajtuk. A Skanzen előtt Zitával lefelé nyargalva kicsit elkavartunk, de a navigációnak hála villámgyorsan korrigáltunk. A single tracken lefelé vágtázva kurjongattam, hogy vár a hideg Heinekenem a célban.

Borjúfőnél

A Skanzennél ismét a családnál depózok, lerúgom a Hoka Speedgoatom, átkapom a Cliftont, közben megkérdezem végre, hogy mi van Tomival. Mikor megtudom, hogy harmadik lett, a gyerekek jelenlétével mit sem törődve káromkodni kezdek, annyira örülök a sikerének. Mirkó jeges vízzel önt le, miközben kacagva kiabálok, hogy még soha nem volt ilyen jó, a gyerekeim és a körülöttünk állók az őszinte kirohanásomon jót derülnek. A kicsi Mirkó meg mintha valami általa vezetett tudományos projekt alanya lennék, a kis kutató nézésével folyton interjúvol, hogy „Anya, ez most nagyon jó? Mennyire jó?”. Az órám képernyőjét a még hátralévő távra váltom és a szívem innen már viszonylag egyszerűen behúz a célba. A Bükkös-patak partján egyre többen tapsolnak és mikor Szentedre központjába érek, kezdek elérzékenyülni a rengeteg szurkolótól. Az UTH-s történetem idén is megírta önmagát. Itt vagyok újra, ma is tettem valamit magamért. A szemeimmel a gyerekeket kutatom, gyors egymásutánban beállnak mellém, a már-már szokásos kis sorunkba rendeződünk és egymás kezét szorongatva nyargalunk a célkapu irányába. Egy ponton Izabellel egymásra nevetünk, kis Mirkó koncentrálva fut, ő nem néz rám, fejét egyenesen tartja. Ez a pillanat belém vésődik. A célban, miközben megölelem a gyerekeket az első gondolatom az, hogy mégis hogy gondolhattam, hogy idén nem jövök az UTH-ra? Jövőre nem tervezek jönni, hanem biztosan fogok. Kezeket fel, aki hasonlóan érez!

A bevésődött pillanat