DNF. Did not finish.

Hetek óta szeretnék írni egy bejegyzést, legyen az bármilyen rövid is. A késlekedésem oka, hogy baromi nehezen szánom rá magam, hogy klaviatúrát ragadjak, de most Michael Kiwanuka Love & Hate című száma határozottan megihletett (ne keressetek összefüggést, mert tutira nem találnátok), így talán most végre megtörik a jég és végre születik egy poszt általam is ezen a blogon.

Ez az év eddig nem volt jó, ezt akartam írni először, de ez így ebben a formában nem teljesen helytálló. Csak hogy némi magyarázatot adjak az elkapkodott értékítéletemnek, az idei esztendő tele volt nem jól sikerült / sérülés miatt feladott vagy pedig olyan versennyel, amire betegség miatt el sem mentem. Ugyanakkor sok mindent megtanultam magamról, átértékeltem rengeteg dolgot és döntésre jutottam néhány sarkalatos kérdésben, tehát a mérleg valahol kiegyenlítődik a negatív és a pozitív között.

Csak hogy adjak egy példát: tavaly eldöntöttem, hogy 2019-ben végre futok egy 100 km feletti távot. Lelkiismeretesen készültem, időt és energiát beletéve, tényleg iszonyatosan akartam. Minden egyes nap küzdöttem a logisztikával, soha nem lógattam a lábam, hisz van egy családon, benne két kicsi gyerekkel, meg van egy teljes munkaidős állásom, ahol szintén helyt kell állnom, nap, mint nap. És van egy háztartás, amit vezetni kell, mindenféle extra, egyéb teendőkkel, feladatokkal. Közben dolgozik bennem az igény a kulturális töltekezésre, hogy néha eljussak színházba, kéthavonta valahogyan elolvassak egy könyvet, netán a néhány barátnőmmel – ha más nem messengeren – tartsam a kapcsolatot. Így hogy lehet ultrára készülni, vetődik fel benned jogosan a kérdés. Sehogy, ez az őszinte válaszom. Én próbáltam, és aki ismer, az tudja, hogy szívós vagyok, nagy a munkabírásom, de ez alatt a súly alatt csúfosan összeroppantam. A gond az, hogy ha még bele is tudtam passzírozni a mókuskerékbe az edzéseket (ezzel a résszel nem volt baj), de a pihenésre NULLA idő maradt. Amikor a nullát leírom, akkor tényleg ezt is értem alatta. Lehet, hogy az életem más területeit hanyagabbul menedzseltem volna, akkor máshogy alakul ez a felkészülési időszak, de aki ismer, az azt is tudja, hogy erre képtelen vagyok. Mert nem fogom elhanyagolni a gyerekeimet. Mert nem fogom elhanyagolni a munkámat sem. Számomra fontos a helytállás, kiegyensúlyozottan az élet minden területén. Na és kulturális töltekezés? Szeretek több lábon állni, sosem voltam az a teljes mértékben „beszűkült” futó, hogy csak az edzésekben gondolkozzam és állandóan a futáson pörgessem az agyam. Egész évben egy bokasérüléssel küszködtem, most már látom, hogy a túlhajszolt életmódomnak volt köszönhető. Egészen pontosan annak, hogy nem jutott időm a regenerációra: a pihentető, elegendő mennyiségű alvásra, a hengerezésre, a nyújtásra. Amikor Szentlászlónál kiszállni kényszerültem az Ultra Trail Hungary-n hetveniksz kilométer lefutása után, anyukám és apukám előtt sírtam. Akik ismertek, tudjátok, hogy nem úgy sírtam, hogy ti is lássátok, hanem akkor, amikor senki sem lát, mert megalázó volt ez a kudarc. Igen, akkor annak éltem meg. És emlékszem, hogy az UTH másnapján, mikor kinyitottam a szemem és rászabadítottam a netet a telefonomra, beesett egy értesítés: Lubics Szilvia ismerősnek jelölt. Na remek, de minek is? Ennyire voltam elanyátlanodva.

Az UTH-n, immáron kínlódva 

Aztán teltek, múltak a hetek, eljutottam egy nagyon klassz gyógytornászhoz, Rajnay Katához, akitől rengeteget tanultam, főleg ennek köszönhetem, hogy úgy mentem el a Gizonos zempléni edzőtáborba július végén, hogy már futni is tudtam. Általában egyedül futok, de ott, az edzőtársakkal együtt edzve jöttem rá, hogy mennyire belassultam az elmúlt egy évben, de elfogadtam ezt az állapotot, hiszen pontosan tudom, hogy milyen körülmények között próbáltam helyt állni minden fronton. Aztán mivel a második fél évben már csak rövidebb versenyeim lesznek, más típusú edzésmunkába fogtunk Barát Gabival, az edzőmmel. Cirka egy hónap alatt váltam ismét erősebb és egyre gyorsabb futóvá. Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy mit is szeretek a futásban. A megtett távok mennyiségét? Nem, határozottan nem. Hanem a pozitív érzéseket, amiket köthetek hozzá. Na de melyek is ezek? És egyből felvetődik bennem, hogy az, amikor gyors és erős vagyok. Amikor lehagyom a fiúkat nem csak a lejtőn, hanem az emelkedőn is. Amikor kiengedett, utánam lobogó hajjal futhatok. Hallihé, hallihó, azt hiszik, hogy kiscsikó - ismétlődik folyton a fülemben Weöres Sándor Kergetője. Azt is imádom, hogy időről-időre ki kell lépnem a komfortzónámból, hogy új kihívások elé állítom magam. Na de kell-e ehhez 100+ km-t futnom? Nem, nekem nem. Bingó. Hogy most így kiteregettem a rövid eszmefuttatásom velejét, ami csupán tényleg egy zanzásított verzió az egész estét betöltőhöz képest, csak jelezném, hogy jövőre ne keressétek a nevem az Ultra Trail Hungary leghosszabb távján, mert nem lesz ott. De minden bizonnyal kiegyensúlyozottabb emberként fogok ott állni a rajtvonalon, valamelyik rövid távén. Mert az nem is kérdés, hogy Kiscsikó továbbra is futni fog. :-) Ennyit mára, Fruzsi