Az évkezdet mindig jó apropót szolgál, hogy az ember kicsit újraértékelje azt, hogy vajon hova is tart, ennek érdekében új célokat is kitűzünk magunk elé, átértékelvén az elmúlt időszakot. Január végére le is tisztázódtak bennem az idei futós elképzelések, amit szívesen meg is osztok veletek. Nem vagyok egy nagy versenyre járó, szívesen futok, viszonylag fegyelmezetten edzek mindenféle futós esemény nélkül is, de azért egy-két nagyobb szabású rendezvényre szükségem van, hogy kimozgasson időről időre az oly nagyra becsült komfortzónámból.

Nem titkolt szándékom egyszer valamikor UTMB-t csinálni, így ennek jegyében két hosszabb versenyt választottam az idei évi két célversenynek. Az egyik a júniusban megrendezésre kerülő Ultra Trail Hungary 112 km-es távja (4200 m-es pozitív szintkülönbséggel), amin 2020-ban nem sikerült végigmennem, tehát egyértelműen dolgunk van még egymással, az UTH-nak és nekem. A másik pedig a szeptemberben, Franciaországban első alkalommal megszervezendő Nice Côte d'Azur by UTMB 107 km-es betétszáma, a szolid 5000 méteres szintkülönbségével. A felkészülés jegyében az első félévben befigyelt még egy régóta tologatott Libegő Trail, ahol a klasszikus 25 km-es távon megmérettettem meg magam és a nagy presztízsű Mátrabérc Trail (56 km, 2800+m), amit már repesve várok.

Az óvatos december után bele is csaptam a felkészülésbe, januárban 296 km-t véstem be a straván lévő virtuális edzésnaplómba. A futások mellett rendszeresen gyógytornáztam és elkezdtem újra erősíteni is. Január első három hetében még javában dübörgött az egyetemi vizsgaidőszak, amit sikeresen legyűrtem a család-munka-edzés állandó hármasa mellett, az optimális időbeosztás még mélyebb rétegeibe merültem alá, már-már önkéntes szakértővé avanzsáltam a time-management terén, így ha tanácsra van szükségetek, forduljatok hozzám bizalommal: szemrebbenés nélkül bárkinek az életéből kihúzok feleslegesnek vélt dolgokat és a cerkám elég vastagon fog, higgyétek el. Időközben eladtuk a lakásunkat és cirka 30 ingatlan megtekintését követően vettünk egy újat, amit csak azért emelek ki, mert ezek rengeteg időt vettek el a mindennapokból, szinte fuldokoltam a stresszben. Amikor már kezdtek kisimulni a dolgok, akkor meg a gyerekeim voltak nagyjából non-stop betegek, 1-1 hetes megszakításokkal, közvetlenül azután, hogy eltörölték a beltéri maszkhasználatot. A stressztől, meg a mókuskeréktől legyengült szervezetem alig tudott megbirkózni a kórokozókkal, de az én immunrendszerem még magasan a legjobban funkcionáló volt a családban, így nagyjából sikerült kézben tartani a dolgokat. Aztán a tudatalattim bemondta az unalmast és egy óriásit estem az egyik edzés alkalmával, ami egy hetes kényszerpihenőre kárhoztatott. Ezt követően az egész családon végigment egy fosós-hányós vírus, ami engem pont a családi síelés alatt ért el, tiszta szerencse, hogy nem a gyerekek voltak akkor éppen soron. Nem a bizonyítványomat magyarázom, hanem csak rávilágítok az elmúlt időszak komplexitására, hogy mennyire nehéz volt tartani a fegyelmezett felkészülési rítust, nem is tudtam, a körülmények rendesen felőröltek. Februárban 242 km-t mentem, márciusban pedig már 315 km-t. Az első három hónapban gyűjtöttem cirka 19 000 méter szintet is, tehát próbáltam a lábaimat megfelelően erősíteni az előttem álló megpróbáltatásokra.

A Libegő Trail hetében péntek estére betették az adatvédelmi peres és nemperes eljárások elővizsgát, amit persze bevállaltam, így a munka-család-edzés hármasa mellé masszívan befurakodott a tanulás is, a fókuszom teljesen lekerült a versenyzésről. A verseny előtti napon, a vizsga végeztével elégedetten hátradőlve egyáltalán nem vágytam már arra, hogy másnap kicsináljam magam a hegyen, inkább csak egy alapos fejszellőztetést kívántam. A Libegő Trail-re még 2020-ban neveztem, azóta tolódott a Covid miatt ez a megmérettetés. Szeretem ezt a pályát, Normafán otthon érzem magam, mivel mindig itt edzek, így egyáltalán nem esett nehezemre korán reggel bepattanni az autóba és az Őzike tagovinál leparkolni. Cirka 2 km gyaloglás várt rám a rajtközpontig, melegen öltöztem, a kezeimet vastag kesztyűbe bújtattam, hogy a 2 fokos cidriben ne fagyjak át rögtön. A Libegő felső állomásánál meglepődve tapasztaltam, hogy az állomás nincs nyitva (persze, hisz valamikor 10-kor nyit), így mind a szervezők, a lelkes önkéntesek, mind pedig a versenyzők kinn fagyoskodtak. Azért azt meg kell hagyni, hogy ide csak a kemény arcok jönnek futni, senki sem panaszkodott a körülmények miatt, mindenki liluló szájjal vigyorgott. Épp a cipő választáson dilemmáztam, amikor odaköszönt Bese Nóri, így végre személyesen is megvitattuk a terepfutó aktualitásokat, tehát hogy ki-mire készül éppen, Németh Dórit pedig kifaggattam az előző heti VTM ultra távon elért kiváló eredményéről. Az egyik várva-várt Gizionos edzőtársam, a fun távon induló Gerlai Orsi is felbukkant, vidáman múlattuk az időt az ő 9 órás rajtjáig, a klasszik távon induló versenyzők – velem együtt - negyed órával később indulhattak neki az első emelkedőnek. Nagy örömmel üdvözöltem Csillag Esztert, akivel most először volt alkalmam beszélgetni is, Szaszával az esélyeimet latolgattuk kicsit, bár nekik utaltam arra, hogy talán nem is nyomom, meglátom, hogy esik. Befutott a versenyre több alkalommal visszatérő Janek Noémi is, aki abszolút dobogó esélyes volt, gyorsan ki is osztottam a női dobogó egyes fokait az indulók között (amúgy majdnem jól is tippeltem).

9:15, megindult a maroknyi lelkes futók hada az Erzsébet kilátó felé vezető aszfaltos úton. Fura dombra sprinttel indítani, pláne, hogy annyira nem fordítottam nagy gondot a verseny előtti bemelegítésre, ebben a hidegben minden bizonnyal kellett volna. Csendben fújtattunk egy percig, aztán elkezdtük a szerpentinen az első ereszkedést, egészen a zugligeti libegő alsó állomásáig. Viszonylag hamar rájöttem, hogy alaposan elszúrtam a cipőválasztást, a Speedcross helyett mégis csak az imádott Hoka Speedgoat-omban kellett volna futni. A terep meglepően alig volt saras, a Hokám simán muzsikált volna rajta, de a fene vigye el, megeszem, amit főztem, és noha az első körben végig azon kattogtam, hogy amint felérek, inkább cipőt cserélek, mint holmi primadonna, végül mégsem tettem, jó lesz ez így is. Az első emelkedőnél éreztem, amit már előző este is sejtettem, a testem egyetlen porcikája sem kívánja a magas pulzuson való futást, így nagyvonalúságot gyakoroltam magammal szemben, mertem lassabban menni és csak jól érezni magam. Nyilván ez egy idő után csak hozzávetőleges, mivel amikor 25 km-be bele van rejtve 1650 méter pozitív szintkülönbség, akkor egy idő után ezek az érzések semmiképpen sem jók, hanem egyre inkább ambivalensek. Az első köröm 39:02 volt, egy gyors csippantás után nekiiramodtam a másodiknak.

Fotó: Szabó Áron

Itt már sikerült magamban letisztázni, hogy mit is várok el ettől a naptól: futni egy komfortzónán kívüli nem meghalósat, becsülettel begyűjteni a szintet a lábaimba. A második kör: 41:47. A csippantás után kulacstöltést eszközöltem és vidáman indultam a harmadik körre, ami 42:59 alatt telt el viszonylag eseménytelenül. Zóka-Újhelyi Zsófi talán itt ért utol, örömmel üdvözöltük egymást, megosztottam vele, hogy épp azon kattog az agyam a verseny közben, hogy az iskolába készülő kisebbik gyerekemnek melyik tanítót válasszam. Erre viszonylag velősen megadta a választ, miszerint tökmindegy, a tökéletes műgonddal kiválasztott tanító néni úgyis elmegy majd szülni, így felesleges ezen aggódni, ő már csak tudja, három gyerekkel végig csinálta. Ez elgondolkodtatott, majd viszonylag fürge lábakkal vidáman le is hagyott. Csillag Eszter a lejtmeneten haladva körözött le, befűzte az oktatófilmet, mosolyogva hajrázva hagyott el, szépen szökellve az alsó állomás irányába. 

Fotó: Bak Ferenc

A negyedik kör 43:25. Az utolsó körre még magammal vittem egy kis kólát, majd nekivágtam az utolsó körnek is, amire egy kiegyensúlyozott 44:20-at mentem és csodálatosan jó érzésekkel értem be a célba női nyolcadikként. Összességében sokkal gyengébben futottam, mint tudtam volna, de tökéletesen jó volt ez így ezen a napon, megkaptam mindent, amit csak szerettem volna. Az esemény legjobb része a verseny utáni együtt-bandázás volt Orsival – aki NYERT a fun távon, ami szerintem közel sem lehetett annyira fun, mindenesetre az összes képén ő is veszettül mosolyog –, meg Nórával, akiről nem tudtam, hogy öt gyereke van. Értitek, öt?! Tőle kellene time-management-ből leckét venni!

Orsival vigyorgós, fotó: Bese Nóra

Gratulálok a szervezőknek és az önkénteseknek ezért a klassz rendezvényért, jövőre is itt a helyünk, mert a Libegő alatt mászni igencsak jó, az ember néhány kör után sok mindent átértékel. A lazább futásomért az edzőm, Gabi se szúrt le, bár ha az UTH-n csinálnám ugyanezt, biztosan megmorogna érte. Extra köszönet Bence szurkolásának, aki váratlan helyeken felbukkanva valahogy mindenhol ott volt. :-)

Az eredményeket ide kattintva éred el. 

Ennyit mára, felkészül a Mátra-bérc Trail. ;-) Folyt. köv., Fruzsi