„Újra itt, el sem hiszem” – gondoltam miközben a szokásos rajt előtti erdei pisilő helyünkre igyekeztünk Anyuval. Ezer éve nem jártam erre, utoljára 2016-ban koptattam ezeket az ösvényeket, úgy érzem hiányzott, bár ennek igazságtartalma majd talán harminciksz kilométer megtétele után fog megkérdőjeleződni. Az elmúlt versenymentes időszak alaposan kiéheztetett, de a pár héttel ezelőtt betolult meleg levegő a bennem lévő versenyszellemet meglehetősen csillapította, furcsa, de mikor a rajtvonalnál topogok, nyoma sincs már éhségnek. „De legalább támogatom a versenyszervezőt” – gondolom, mintegy önigazolásként. „És egyébként is lesz edzésértéke” – hozom fel magamban az újabb érvet, győzködve magamat. Nem szeretek nyáron versenyezni, ez azért elég nagy gond, lássuk be, így elég nehéz fenntartani a kellő motivációt 42 km-en keresztül, miközben fel-le futkosunk a Bükkben. Előző este rápillantottam a nevezettek listájára, valamivel két száz felett mozgott a bátor jelentkezők száma, akik ilyen-olyan hosszúságú táv lefutására vállalkoztak a másnapi nyári melegben. A maratoni távon ezúttal sem tülekedtek a női résztvevők, de legalább sok ismerősen csengő névbe belefutottam. A versenyre Apa kísért el, aki mind az én, mind pedig a félmaratonon résztvevő Anyu frissítését bevállalta. A tőle megszokott módon, nagy profizmussal, előre egyeztetett igények mentén kivitelezett ténykedése mindig megnyugtat. Tehát teszi, amit kértem tőle, semmi nem felejt el és improvizál, ha szükséges, mindezt hatalmas léleknyugalommal. 4 kör, ennyit kell megtenniük a maratoni távon indulóknak. Az első kör az ismerkedésé, illetve nálam az újra-ismerkedésé (helló-szia-mit-sem-változtál), a második még mindig takarékosnak szánt, a harmadikban próbáljuk meg nem túl mélyre földelni magunkat, aztán a negyedikben egyszer csak beérünk. Az első kör elején kicsit vitt a tömeg, meg a lendület, de pár kilométer megtétele után rátaláltam az utazósebességre a megadott pulzuszónán belül. 9 ütés, ennyi állt rendelkezésre, ezen belül szabadon mozoghattam. Próbáltam felfelé takarékosan haladni, lefelé meg nem hagyni, hogy essen a pulzus, hogy végül egy viszonylag egyenletes vonalban rajzolódjon ki a szívritmusom az edzésnaplómban. Az első kör, de talán inkább a verseny egyetlen stresszes pillanata az volt, hogy hiába vártam a combos-mászós emelkedőt az Ostorosra, egyszerűen nem jött. Tanácstalanul nézegettem az órámat, meg a kitett szalagokat. Létezik, hogy levágtam az útvonalat esetleg? – az első kör legvégén ezen kattogtattam az agyam. Mindegy, a második körben fokozott figyelemmel adóztam az útvonalat jelző szalagok iránt, majd az újabb kör végén megnyugodva konstatáltam, hogy erről szó sincs, szimplán megváltozott a pálya az elmúlt években. A harmadik körben már érzem, hogy alaposan megcsappant a mezőny, a kismaratoni, meg a félmaratoni táv résztvevői ugyanis időközben beértek, innentől már csak a maratoni távon egyéni és váltós versengők vannak pályán. Bírom azt a részt, amikor megtalálod a helyed a mezőnyben: már nem előznek, nem előzöl, csak haladsz egy jó darabon. Volt négy-öt srác, akivel együtt futottam ezen a szakaszon, felfelé elmentek, lefelé elmentem, így méregettük egymást viccesen, de még szorosan látótávolságban. A negyedik körben aztán előkotortam a zenémet, csupa idétlenséggel készültem a versenyre. Az Up! énekli a fülemben, hogy „Te is jössz velünk, együtt lüktetünk” és eszembe jut a 16 éves önmagam. A rövid hajú, a negyvenöt kilós, magába forduló önmagam. Magamban mosolygok erre a lányra, a mostani Fruzsi kézen fogja az akkorit és önfeledten megtáncoltatja. „Hát add át magam most” – tercelek fennhangon miközben a szétesett mezőnyben egyedül vágtatok a lejtőn lefelé, a fejemben meg megy a film erről a találkozásról. Nem flow, attól azért még távol van, de nagyon kereknek érzem mégis ezt a pillanatot. A negyedik körben ettől az élménytől megtáltosodva leszakítok mindenkit, akivel addig együtt mozogtam, büszkén és mosolygósan érek be a célba a harmadik helyen. Az időm 4:42:30 lett, ami a 2016-os majd öt órás időeredményemhez képest combos javítás. Csak hogy szemléltessem a bükk hegyi maratonos evolúciómat, íme az elmúlt évek számadatai, amiből szépen látszik az a munka, amit az edzőmmel, Barát Gabival együtt végzünk: 

2012: 5:08:12

2014: 5:00:38 

2016: 4:57:44

2021: 4:42:30

Sok sportos és mosolygós finsher, avagy a maratonisták idei dobogója

Anyával feszítős (a félmaratonista és a maratonista)

Összességében fegyelmezett futás volt ez, a meleg időjárásra végül egy mentális forintot sem költöttem, hála Apa jeges vizes fejleöntéseinek. Magamban még fáradtabb pillanataimban sem picsogtam túl sokat, éppen csak egy kicsit. Elmaradtak a szokásos tanácstalan lelki futamok, a miért teszem-ezt-magammal gondolatok, mivel pontosan tudtam, hogy miért vagyok itt ezen a meleg napon, a bükki erdőben, a többi önsanyargatóval („te is jössz velünk, együtt lüktetünk”). Az önismereti úton tovább haladtam, bár tudom, hogy még mindig van bőven dolgom. „ I’m on the edge of something, so I just keep running every time” – énekli a fülemben Jamie Cullum és pontosan tudom, hogy érti. Magamat látom, ahogy kislányként szertornázom, a gerendán egyensúlyozok éppen. Máig emlékszem arra a bármikor megbillenhetek érzésre, de most mégis biztonságban vagyok, ez a bükki ösvény most az én gerendám, az a gerendám, ahonnan nem esem le. 

Folyt. köv., Fruzsi, akarom mondani Hegy-vagyok-Fruzsi :-)