Kudarcok engem is érnek, bármennyire is küzdök ellenük. A maga szabálytalan tökéletlenségemben igyekszek törekedni a tökéletességre, ami sokszor nem sikerül, de legalább megpróbálom, mert szeretném akarom, és csinálom, aztán sikerül, ahogy sikerül. Ha megtettem mindent, amit lehetett reális keretek között, akkor a lelkiismeretem tiszta, és pár órás magambafordulást-önsajnálkozást követően meggyőzöm magam, hogy mégiscsak fasza, ügyes, okos, echte szarakonnor vagyok, és amit eddig elértem, csinálja utánam más! A recept az egészséges önbizalom (köszi anyu-apu…), amit azonban az alábbi történet – ámde csak ideig-óráig – rendesen aláásott.

A dolog úgy kezdődött, hogy hétfőn volt egy 26 kilométeres edzés, aztán kedden egy spinning, amit megfejeltem szerdán életem legdurvább résztávos futásával (20 km-en 6x2000 m, az egyes résztávok 4:30 körül), amit csütörtökön egy újabb spinning követett, mindezt megszórva kevés alvással, sok-sok munkahelyi stresszel.

Majd eljött a péntek, az előírt 30 kilométerével, a feladat - a hirtelen megérkező tavaszban olvadó - jéghegyként magasodott elém, én pedig kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam előtte, szinte rám telepedett. Útközben, miközben vánszorogtam a szigetre, kimerült voltam és rosszkedvű, de valahol mégiscsak igyekeztem magam előtt lelkesnek mutatkozni, hátha be tudom csapni a testemet a cseles tudatommal, hogy á mégsem fáradt, hogy az aksik mégsem merültek le teljesen. Hát nem sikerült.

Elkezdtem a futást, a fejemben zakatoltak a negatív gondolatok: nem megy ez ma neked…látod, milyen fáradt vagy…tuti megbetegszel ezután…két végén égeted a gyertyát…nem ér ez ennyit…nincs energiád…kicsináltad magad…lemerült az aksi, lásd be…milyen meleg van basszus…szomjas vagy és fáradt…a francnak fúj a szél is…nem fogod tudni lefutni a maratonit az elvárt idővel. A pozitív gondolatokat is igyekeztem működésbe lendíteni...ügyes vagy, látod, már megvan az első kör…nemfáj, nemfáj, nem is érzed…látod, milyen szép idő lett, csak neked, csak ma, mert megérdemled…majd kiér Imó, és új erőre kapsz…de jó lesz ezután egy nagyot ejtőzni…Mirkó este megölel…már csak öt kör, mi az neked?!

A 8. kilométernél csatlakozott Imó, a bíztató szavait szótlanul hallgattam, igyekeztem az okosságokat megszívlelni, de már ez sem segített rajtam. A lábaim ólomból, bár Imó szerint jó tempóban megyünk. Aztán a 13-as virtuális kilométerkőnél jött Róbert, aki egyből érzékelte, hogy ez csakugyan nem az én napom.

15 kilométert futottam végül a 30 helyett. Szar volt kiállni, kudarcként éltem meg, dühös voltam és csalódott, de a kimerültség tényleg maga alá gyűrt, akkor annyit bírtam, és nem többet. Imó és Róbert megálltak belém lelket önteni, és pár perc után már nem akartam kisírni a keserűség könnyeit, addig még az is fojtogatta a torkom. Kemény vagyok, nem szeretek veszteni magammal szemben. Róbert egy kedves történettel próbált felvidítani: anno még mikor a Vili, a király futatta őket, elő volt írva, hogy az adott edzésen milyen távot kell teljesíteni egy megadott szintidő alatt. Róbertnek aznap nem sikerült hozni a formáját, ezt Vili élesen a következőképpen kommentálta: "Le kellene ülnöd, és át kellene gondolnod, hogy mit is vársz az élettől...! :-) 

Megszívleltem az összes jó tanácsot, amit kaptam, majd csúfosan megfutamodva áttettem a 30-as tervemet vasárnapra.

Ezután hazamentem, megettem a Mirkó által készített zseniális vacsorát (kacsamáj mazsolás tokajiöntetben grillezett körtével kalácságyon...egy séffel élek bakker), ittam két nagy pohár bort (vérré válik), és elfelejtettem minden búmat-bajomat.

El kell fogadni azt, hogy az ember nem teljesíthet mindig maximálisan. A kudarcokból is sokat tanulhatunk: hogyan álljunk fel és csináljuk még jobban.