Örömmel tudatom veletek, hogy 2015. július 1-jén világra jött második gyermekünk, Mirkó. Mivel a kis lustaság nem született meg a kiírt dátumig, így mérlegelnünk kellett a későbbi lehetséges komplikációkat. Orvosunk javaslatára, végül úgy döntöttünk, hogy legkésőbb 1-jén indítsák meg a szülést. Sajnos nem sikerült sehogy sem kicsalogatni a lurkót, pedig mindent latba vetettünk - na azért az a bizonyos interneten terjedő "bábakoktél" kivételével -, de sehogy sem akarózott neki kibújni. Az igazat megvallva rettegtem az indított szüléstől, mivel az esetek nagyobb részében hosszabb és fájdalmasabb is természetes társánál, se az anyának, se a babának nem jó. De végül sor került rá, és tulajdonképpen könnyebb volt, mint gondoltam.

Dióhéjban a tények: az egész procedúra délelőtt fél 11-től este 6-ig tartott, a fájások dél körül rendszereződtek, szolíd 5 percenként jöttek. Mirkóval fél 3-ig Modern Family-t néztünk, és jókat röhögtünk. Délután 3-kor irány a szülőszoba, innentől vadult be az egész. Durva fájások, a szülőszoba ablakából a János hegyet nézve arra gondolok, hogy ehhez képest ló@asz egy UTMB is. Méhszáj kitágulva 17. 20 körül, innentől kitolás, majd 18.05-kor felsírt a kicsi fiúnk. Maga a szülés egyébként sokkal katartikusabb volt, mint első alkalommal, de ez szerintem leginkább az első szülésnél szerzett rutinnak volt tudható be. 

Az első hetek kissé kaotikusan teltek, mint általában egy csecsemővel (aki szerintem csak a nagy könyvben eszik alszik). Pedig a kórházban még olyan simán mentek a dolgok, de ez még csak a demo verzió volt, amit az újszülöttek beetetésként használnak hogy nyugodt szívvel vidd csak haza őket a kórházból, aztán otthon kimutatja a "foga fehérjét". :-) A viccet félretéve, Mirkó az esetek nagy részében szuperaranyos, és csak néha üvölt szegénykém. Összességében a legszuperebb dolog kétgyermekes anyukának lenni (...bár lennének már egy kicsikét nagyobbak...:-) 

Na de a lényeg, hogy újból elkezdtem futni! Itt most lehet kapok hideget-meleget, hogy csak két hetet bírtam várni szülés után, de hát én annak is örülök, hogy kibírtam a terhességet valahogy futás nélkül. Most már nincs senki, aki megállíthatna, még a gyerekágy sem! Védelmemre szolgáljon, hogy természetes úton szültem, mindenféle vágás vagy varrat nélkül, így a szülés után pár nappal már egészen remekül éreztem magam (a kialvatlanságot nem számítva). 

Egyelőre nem merészkedtem terepre, így csak a környező utcákban futkosok, alkalmanként 5 km körüli távokat, egy héten nagyjából háromszor. Ami kicsit nehezíti a dolgot, hogy itt nagyon nincs sík terep, csak szép emelkedők-lejtők, így egy 5 kiliben garantáltam van legalább 100 méter szint, de inkább több. Az emelkedőket rendszerint igyekeztem tempósan gyalogolni, lefelé pedig nem szétveretni magamat (sajnos egy kicsit súlyos maradtam szülés után, de erre majd még visszatérek). Érzésre nagyon jók voltak az eddigi futások, nem is csinálnám, ha nem volna az, ma pedig lehet hogy megpróbálkozok egy 7 km-es távval (ez egy kicsit gagyinak tűnik így leírva, de aki már átment ezen, az tudja, hogy nagy dolog ez!). 

Amikor hazajöttem a kórházból az első dolgom egyike az volt, hogy ráálltam a mérlegre, ami egészen elképesztő számot mutatott. A lényeg, hogy elég nagy súlytöbbletet kell ledolgoznom az elkövetkező hónapokban, ami ismerve a genetikámat, adottságaimat, nem lesz egy egyszerű menet (bár tudom hogy hamar lemegy majd). Kell majd hozzá egy nagy adag fegyelmezettség is, de a legnagyobb ellenségem minden bizonnyal megint a kialvatlanság lesz. Egyelőre csak két órás blokkokat tudok aludni éjszaka, nagy nehezen összealszok 6, 6 és fél órát, több részletben, délután pedig nem sikerül mindig lepihennem. 

Az elkövetkező három hónapra (augusztus-október) nincsenek nagy célok, csak a formába hozás, a súlytöbblet leadása, aztán novembertől jöhet a várva-várt alapozás. :-)

 Kicsi Mirkó