Eltelt a március, lassan az április is mögöttem, és itt a várva várt Ultra Trail Hungary 55-ös távja. :-) Na de ne szaladjunk ennyire előre. A márciusról nem sokat írtam, pedig elég jól telt: futottam cirka 250 km-t, olyan 6000 m szintkülönbséggel. Emellett pedig a legszuperebb dolog az volt, hogy Mirkóval síelni is eljutottunk, kettesben kéremszépen. A szüleim voltak olyan drágák és bevállalták a két csemetét, hogy vigyáznak rájuk, míg mi elhúzunk 5 napra Ausztriába. Tulajdonképpen vasárnap estére értünk oda, és már csütörtök este itthon is voltunk, de az a síeléssel eltöltött 3 és fél nap maga volt a kánaán. A tavalyi évet kihagytuk, mivel kicsi Mirkó már javában a pocakomban volt, de idén mindenképpen szerettünk volna menni. Az pedig külön nagy szám volt, hogy ketten mehettünk, mivel így sikerült egy kis minőségi időt is együtt tölteni, ami pedig mindkettőnkre ránk fért. Meglepetésünkre még hó is viszonylag sok volt, pedig januárban még a legrosszabbra voltunk felkészülve: sőt márciusban ennyi havunk még sosem volt. A napok gyorsan elrepültek: délelőtt nagyon sokat síeltünk, már fél 9-kor a felvonónál topogtunk, délben nyugis ebéd, aztán nagy ejtőzés, minimális csúszkálás, legtöbbször háromkor már be is fejeztük. Én délutánonként futottam, ami egészen új perspektívába helyezte az eddigieket. Síelés utáni lábakkal futni határozottan nagy kihívás volt, a harmadik napra pedig meglehetősen K.O. voltam. Esténként szauna és nagy alvások, anélkül hogy bármelyik gyerekhez is fel kellene kelnem. Aztán mikor készültünk haza, anyuék a telefonban elmondták, hogy amúgy amint kitettük a lábunkat otthonról a kicsi bárányhimlős lett...Még szerencse hogy nem mondták! Egyébként a síelés maga elég jól ment, igazából probléma nélkül lejövök viszonylag jó tempóval akármilyen pályán, de a technikán lehetne mit csiszolni. Ha jövőre eljutunk megint Ausztriába, tuti beiratkozok valamilyen haladó oktatásra, hátha tudnak tanítani valami okosságot hogy még jobban menjen. Jövőre kacérkodunk valami frankó pályaszállással is. A szívem csücske Hütte, ahol megszállni is lehet kábé 1900 méteren van, és totálisan el van zárva mindentől. Na talán jövőre...

Sajnos folyamatos megfázásokkal küszködünk a családban, a gyerekek is egymásnak adogatják az egzotikus bacikat, így végül egy kicsit én is lerobbantam (bár már kifelé jövök belőle). Azért azt meg kell hagyni, hogy nagyon ügyesen kellett zsonglőrködnöm az idővel, hogy az edzéseim beleférjenek a mindennapokba, de azért csak sikerült valahogy összehozni, az április pedig még ennél is jobbnak ígérkezik. Gabi rendületlenül küldi az edzéstervet, én pedig rendületlenül csinálom, és igyekszem jól is kivitelezni. De szerintem ilyen erős talán még sosem voltam. Ez köszönhető javarészt a megfelelő szakértői segítségnek, a többi pedig annak a késztetésnek, hogy nincs túl sok időm edzeni, és ami van, azt szeretném jól kihasználni. Ennyi. Lelkileg lehetnék talán egy kicsit jobban összeszedett, szeretnék tudni egy kicsit jobban összpontosítani, ez néha mostanában valahogy nehéznek bizonyul. és nem igazán találom az okát. Talán az lehet a baj, hogy egyszerre túl sok mindent akarok (jól), és ez az örökös probléma forrása, de talán sikerült már egy kicsit lazítani a gyeplőn. És ami még szuper, a kisfiam lassan átáll egy alvásra napközben, így mindkét gyerekem egyszerre alszik majd délutánonként, ami a legleslegkirályabb dolog, mert lesz minimum másfél órám napközben magamra (vagy a háztartásra / tanulni / bodyartolni / spinnerezni a teraszon / vagy csak szimplán lábat lógatni / VAGY ALUDNI). Szóval jó lesz ez most már! :-)

Márciusi Tündérsziklás

Kizöldülve a TV-toronyról

Áprilisi Ördögorom

8 kilós súlyzóval

Rosszcsontok

Lassan pedig elkezdek fejben hangolódni a versenyre, előveszem a szintrajzot, és tanulmányozgatom, ha már bejárásra lehetőségem nem volt eljutni. És kicsit izgulok, hogy mit tudok magamból kihozni szülés után 10 hónappal. Azért nincsenek túlzó elvárásaim magammal szemben, de lazázni sem szeretnék: a cél hogy az erőmet rendesen beosztva, viszonylag tempósan végigmenjek, mondjuk 6 óra 15 perc alatt. De igazából már 6.30-cal is boldog lehetek, de tulajdonképpen ha csak szintidőn belül végigmegyek, már attól is powercsajnak és szuperanyunak érzem majd magam. De ha jobban belegondolok, már önmagában az vagyok, minden egyes nap, hogy ezt csinálom, pedig sokszor tényleg nagyon fáradt vagyok. 

Más: a pulzuspántom bekrepált és fogalmam sincs mi baja lehet, még az elemcsere se segített rajta. Blogírás helyett lehet inkább ennek megoldásán kellene fáradoznom, mert azért legalább a versenyre kellene megint használnom, hogy ne szálljak el nagyon az elején (bár az érzéseimre szoktam leginkább hagyatkozni, amik általában nem csapnak be). Szóval Garmin pulzuspánt rossz működésével kapcsolatban van valakinek tapasztalata esetleg?