Idén három versenyen vettem részt eddig: volt ugyebár a Vértes Terepmaraton márciusban, az Ultra Trail Hungary 55 km-es távja májusban, és a félév lezárásaként a Bükk Hegyi Maraton. Az igazat megvallva nagyon vártam ezt a versenyt, az UTH-n a körülmények nem igazán voltak kedvezőek, és a BHM ugyebár nekem mindig is a szívem csücske, szóval nem volt kérdés, hogy idén nem hagyom ki. A legkisebb gyerkőc is lassan egy éves, szóval most már az is belefért, hogy egy kicsit én is kiszakadjak otthonról, így péntek este hazautaztam Nyíregyházára anyuékhoz, a család meg maradt otthon Budán. 

Sajnos az elmúlt időszak egy kicsit megviselt, ezért elég rosszul alszok mostanában, fel is ébredtem a verseny napján reggel fél 6-kor, és utána már csak kínlódtam a visszaalvással. A rajt 10.30-kor volt, ezért a reggelt kényelmesen eltölthettük otthon, majd felcsíptük a tesómat és irány Miskolc. A rajcsomag átvételét követően mindenki elkészülődött (anya-tesóm-én), apának kiadtuk a feladatokat (ez egy kinek-mikor-mi kellhet, mit hol talál majd meg típusú megbeszélés volt), nem mintha nem tudná már magától is, hogy mit kell ilyen szituációban csinálni. Apa egy igazi pro már. Egy ölelés egy rég nem látott baráttól Timikétől, aki a 10 km-es távon indult, aztán ugorjunk is a rajthoz. Sikerült bepasszíroznunk magunkat egy viszonylagosan jó helyre középre, aztán mire észbe kaptunk, már indult is a móka. 

Családi pózolás a rajt előtt, itt még virgoncok voltunk (Anya, Tomi, Én balról jobbra) 

A verseny során 4 egyenlő nagyságú kört kellett megtenniük a maratonistáknak, egy elég érdekesen megrajzolt pályán. A dolog pikantériája leginkább az, hogy ezen a pályán nem igazán van sík szakasz, csak viszonylag minimális. Van az útvonalnak egyfajta ritmusa, amire szerintem nehéz ráérezni (nekem elég nehezen ment). Van egy viszonylag elnyújtott nagy emelkedő, aztán 3 kisebb fel-le, meg egy durva emelkedő, meredek lejtővel, aztán egy hol sunyin-hol jobban emelkedő befutóval. A tervem az volt, hogy megpróbálok egyenletes 155-160 közötti pulzussal futni, mindemellett figyelem is a testem jelzéseit, hogy mit bírok. Az első kör ezzel a tempó-keresgéléssel telt, meg azzal hogy újra ismerkedtem a pályával (bár már voltam itt kétszer korábban, azonban csak a lényeges részek maradtak meg az emlékezetemben). Próbáltunk nem rátaposni egymás sarkára, mivel itt még a maratonisták mellett a félmaratoni, a kismaratoni táv és a maraton-váltó résztvevői is a pályán voltak. Az első kör nem igazán tartogatott meglepetést, próbáltam magam tudatosan visszafogni, hogy lehetőleg ne gyilkoljam le magam túl korán. Az idő remek volt, a pára ellenére, szerintem ilyen klassz idő BHM-en még sosem volt, bár az elején megöntözött minket egy kis zápor. Az első körben sokszor nem tudtam a saját tempómban haladni, mivel a mezőny miatt vagy egy kicsit gyorsabban, vagy egy kicsit lassabban tudtam menni, ehhez hozzáadódott az, hogy a pálya össze-vissza hullámzott, így állandó ritmusváltásokra kényszerültünk. Mindezek mellett az első kör gyorsan eltelt: 1:08:39, plusz apa és aztán a szpíker is közli hogy első helyen állok a női mezőnyben. Hmm, ez örömteli.

Közel az első kör vége

Mentem szépen tovább, azt hiszem a második kört élveztem a legjobban. Itt már sikerült egy kicsit jobban ráérezni a pályára, jött minden, egymás után, ahogy kell, szépen teltek a kilométerek, a mezőny is jobban megbomlott, így teljesen a saját tempómban haladhattam. A lefeléket igyekeztem izommunka nélkül lendületesen futni, a felfeléknél, ha úgy ítéltem meg, hogy gyorsabb és takarékosabb, akkor bele-bele gyalogoltam néha, de alapvetően kevés gyaloglás volt itt még. A kör vége előtt ujjongva várt Timike barátnőm, aki már végzett a futással, és megnyerte a kismaratoni távon a versenyt. Hűűű, össze kell kapnom magam, ne hozzunk szégyent Imókára. A második kör 1:12:55, plusz apa közli hogy az előző körben a második helyezett kábé 2 percre volt. Na az nem sok. Itt a frissítőponton már ittam egy kis kólát, aztán nekivágtam a harmadik körnek.

A Bükk Hegyi Maratonon engem mindig a harmadik kör visel meg a legjobban, ekkor szoktam ugyanis totálisan megborulni. Ezt kivédendő, most hoztam magammal zenét, amit elő is kaptam a brutál válogatásaimmal, ez majd kihúz a csávából. Az első két körben a tömeg miatt se hallgattam volna zenét, mivel nem hallom, ha egy mögöttem haladó gyorsabb futó előzne, és engem ez a tény zavar. Sok helyen egyszemélyes kis ösvény volt, és így adott esetben baleset-veszélyes is lett volna, ha bömböl a fülemben a zene. Na de a harmadik körben már csak a maratonisták, és néhány gyors lábú váltós volt a pályán, szóval zöld utat adtam a dobhártya-gyilkolásnak. A zenétől úgy éreztem, hogy vagy fél órára új erőre kaptam, de aztán elkezdett zavarni, így a kör vége előtt el is tettem a zenelejátszót. A harmadik kör 1:16:45. Jön a csendes belehalás.

A megborulást sikerült késleltetni a negyedik körig, de akkor teljes erővel letaglózott. Ekkorra már fájtak a lábaim, voltak apróbb görcseim, hányingerem lett, tulajdonképpen egyszer majdnem hánytam is (lehet eltúloztam az ivást), és egyszeriben elfogyott minden motivációm. Próbálkoztam újra a zenehallgatással, de ez sem volt jó. Jöttek az ilyenkor szokásos kérdések: mit keresek én itt? Miért teszem ezt magammal? Persze tudom rá a válaszokat, ismétlem is magamban állandóan. Ezt szeretem. Ez a szenvedélyem. Én szeretek futni. Ezt meg akarom csinálni. Bizonyítani akarok magamnak. Most akarok bizonyítani. Dolgoztam érte. Tettem érte. Első vagyok, nem állok meg. Nem fogok megállni, megyek tovább. Ment ez a vívódás bennem kilométereken, hosszú perceken keresztül, nem sok ember futott körülöttem, és egyre jobban beforgattam magam. Aztán egyszer csak megálltam, és elkezdtem gyalogolni egy olyan részen, ahol egyáltalán nem volt indokolt. Ekkor ért utol egy srác, és biztatott hogy gyerünk. Kényszerűen elkezdtem tötyögni, aztán elnyirmogtam neki, hogy tulajdonképpen mi is zajlik most bennem. RinyaJane is back apukám. Majd a végén hozzátettem, hogy egyébként első helyen állok a nők között, és itt sétafikálok, és hogy a bennem szunnyadó futógép @urvára mélyen el van temetve most már és már a meglétét illetően is komoly és megalapozott kétségeim vannak. Ja, első vagy? Akkor fejezd be a panaszkodást, szorítsd össze a fogad és nyomd le a végét. A poén az, hogy hiába győzködtem magam ilyen-olyan érvekkel, kellett egy idegen, aki megmondja a tutit, és nagyon jókor jött, mert új erőre kaptam tőle. Köszi szépen kék HH pólós fiú! Újra elkezdtem futni, az állapotomhoz képest egész jó tempóval. Én még így nem vártam az Ostorost, mint a végén, felküszködtem magam rajta, a lábam szépen görcsölgetett közben, de aztán már tudtam, ha felérek, onnantól az út főleg lefele vezet, aztán befutóhoz még egy kicsit fel, az már kibírom valahogy. Anyát hiába keresem az utolsó párszáz méteren, gondoltam biztos a célban vár. Néző már alig, én meg mikor meglátom a célkaput, megkönnyebbülök, hogy itt most vége, végre meg lehet állni. 4:57:44. Az utolsó kör 1:19:26.

Szalagátszakítós

Jó érzés volt szalagot szakítani, bár tudom, hogy azért lettem első, mert a mezőny se volt valami nagyon erős (Tinta Tamara brutális-terepfutó-királylány a hegyifutó vébé miatt idén csak félmaratonon indult). És egyébként is sehol se vagyok még Tinta Tamarához, Köcski Rékához meg Paál Emőkéhez képest, és ez csak néhány név azok közül, akik az elmúlt években ezen a pályán versenyeztek. De ahhoz képest, hogy nem is futok olyan régóta, két terhesség miatt kihagytam 2 évet, aztán a nulláról megint összekaptam magam... és a kicsi még nincs egy éves, azért ez parádés így is. Bár ígérem, hogy ezt a most-szültem-kártyát most lobogtatom utoljára. Ugyanakkor szerintem Gabi, az edzőm nélkül ez a teljesítmény nem ment volna, szóval nagy köszönettel tartozom neki, hogy „kiverte” belőlem fél év alatt ezt az eredményt. :-) 

Mikor befutottam, Tomi is már ott várt a célban. Tudtam, hogy jócskán előttem van, mert egy ponton láttam. Egyébként nagyon durván jól ment (köridők 1:05:43, 1:07:08, 1:09:48, 1:14:51), 4:37:28 alatt végzett, tehát 20 percet rám vert. Az első három köre nagyon szépen egyenletesre sikerült, el vagyok képedve, hogy mennyire ügyesen-okosan megoldotta ezt a futást, mostanában állandó meglepetést okoz. Megköszönte a tanácsaimat, mi szerint hogy ne vigyen magával vizet, illetve a borús idő ellenére is atlétában fusson, mert mind a kettő nagyon bevált. Egyébként a korábbi évekhez képest, most már volt egy plusz frissítőpont is, tehát szinte lépten-nyomon ihatott a megfáradt futó, így totál felesleges volt vizet cipelni. Anya is szépen végigment a félmaratonon, az ideje 3:15 lett, nem kell már sok, hogy menjen ez szintidőn belül! Meg amúgy el se fáradt, izomláza sincs, szóval elég sok benne maradt szerintem.

Tomi befutója

Megvártuk az eredményhirdetést, a csajokkal (dr. Lukács Tünde 5:16:59, Törökné Buri Éva 5:48:19) vigyorogva pózoltunk a dobogón, gratulálok még egyszer nekik is. Kaptam egy bazi nagy serleget, meg egy vásárlási utalványt a Nomádsportba (haha, gyűlik az alap az új Hoka cipőmre), meg egy üveg bort.

Női eredményhirdetés Tündével és Évával, vidám banda volt! :-)

A férfiak maratoni versenyét egyébként Papp Gergely nyerte 3:28:23-mal, a második Eördögh Ákos lett 3:28:36-tal, a harmadik Németh Csaba 3:32:57-tel. A testvérem, Tomi a 17. lett a férfiak között, én abszolútban (férfiak és nők együtt) a 21. helyezett.

 A kicsi lányommal az eredményhirdetés után beszéltünk telefonon, aki azt mondta, hogy nagyon büszke vagyok rád Anyuka, ez volt a nap legeslegjobb része, aztán az e-mail, amit kaptam Gabitól, az edzőmtől. Na, jó, a lányomnak  valószínűleg az apja tanította be ezt a szöveget, mivel még nincs három éves, na de akkoris szívet melengető. Ma reggel meg úgy kelt fel, hogy közölte a családdal hogy ő is futó lesz, mint Anyuka. Az élet szép. :-D 

Vidám családi after-kép

Ráadás sztori a végére: legnagyobb-példakép-terepfutó-fenomén Németh Csaba is indult a maratoni távon, az első körét a kislányával futotta, aki a kismaratonon indult. Kvázi apa nyulazott a lányának. A kis Németh Luca (szerintem vagy 13-14 év körül lehet) a harmadik helyet szerezte meg 57:29 alatt, tehát Csaba első köre is ennyi lett. De aztán azért rákapcsolt, és így is befutott a harmadik helyre a végén. A végén együtt álltak fel a dobogóra, aranyosak voltak. Utána gratuláltunk nekik, lekezeltünk, és Luca csókolommal köszönt el. Jaj, piros pont! :-D

Németh Luca és Németh Csaba

Ja, és miközben a vonaton ülve pötyögöm ezt a beszámolót, benne leszek egy japán játékfilmben mint statiszta, ugyanis épp egy filmet forgatnak a vagonban. Szóval ha láttok esetleg egy japán filmet, ahol a vonat gyanúsan hasonlít egy magyar IC-hez, az a szőke hosszú hajú a fekete bőrdzsekiben én vagyok. Bár jó lenne, ha az operatőr kimászna most már az arcomból. :-)

A verseny hivatalos oldala: http://www.hegyimaraton.hu/

Facebook event: https://www.facebook.com/events/1668025213487172/

Strava-link: <iframe height='405' width='590' frameborder='0' allowtransparency='true' scrolling='no' src='https://www.strava.com/activities/606171475/embed/c0f3e9fa7501efc128a4627a731c5c87d6fee62a'></iframe>