Magától értetődően leadok 10 kilót, jutottam magamban futás közben a végkövetkeztetésre. Aztán gyorsan eszembe jutott a testvérem témába vágó szellemes mondása, miszerint ő ennyi súlytól maximum végtag amputációval szabadulhatna meg. A gondolaton hangosan felröhögök, ne érts félre, nem képzelem el lelki szemeim előtt a megcsonkított bátyámat, de felettébb abszurd gondolat, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jut. Egyébként ismertem valakit, aki egy-egy futóverseny előtt elment hajat vágatni, hogy annyival kevesebbet kelljen majd cipelnie. Nyilván ez amolyan kabala frizura igazítás volt, de ezen zilálva elmélázok kicsit, latolgatom, hogy vajon pár gramm hajtól való megszabadulás hathatós segítséget nyújthat-e mondjuk egy 100 kilis ultra előtt. Nekem ez nem éppen járható út, szeretem a hosszan lobogó copfomat, a kibontott hajjal futás szabadság-élményét, ahogy verdesi a hátam közepét, nem akarnék megválni tőle. Meg egyébként is, Szabó Nóri is megdöntötte a maratonfutás országos női csúcsát a múlt hétvégén, a szép lobogó hajkoronája ellenére. Mekkora menőség ez amúgy.

A hájamat hajtogatni tudom. Ez van. Szerencse, hogy még mindig tél van, így viszonylag könnyű palástolni, bár három hónap után biztos szembetűnő, hogy ugyanazokat a göncöket hordom az alakhoz feszülős csiniruhák helyett. Egy idő után ez elég megalázó, de annyira azért mégsem, ha nem változtattam rajta eddig. A hangsúly az eddigen van. Ha hazamegyek, tuti megeszek két raffaellót, biztos, ami biztos. Aztán holnap új életet kezdek, nyilván. Miért van az amúgy, hogy egy kósza ötletcsíra után egyből önszabotálnék?

A negyedik diplomámmal kezdődött minden. A munka és család melletti egyetemi tanulmányok alaposan kizökkentettek a komfortzónámból, a fókusz lekerült a sportról, a táplálkozásom egészséges mederben való tartásáról, az elmém pallérozásához pedig sok kalória kell, gondoltam én. És főként jutalomfalatok. A munkahelyen lévő 16 fok se igazán sarkallta a szervezetemet, hogy a felesleges zsírraktárokat lebontsa, további védőréteg rakódott rám ugyanis, valahogyan, nyilván nem az elfogyasztott kalória többletnek köszönhetően. Legalábbis a tagadás fázisában még ezt gondoltam a súlygyarapodási folyamatomat illetően. Inkább okoltam a pajzsmirigy-alulműködést, a kevés alvást, a stresszt, nem a vaníliás karikát, a nutellás palacsintát vagy az egész mogyorós Rittersportot, ebben a sorrendben.

Dömpertest. Hájgúnár. Eképpen hívom magam, élcelődve a kinézetemen, de egy idő után belátom, hogy azért ez mégsem vicces ám. Úgy érzem, hogy szeretnem kell magamat kevésbé fitten is, mert az egyre inkább elterjedő body pozitivity mozgalom ezt tolja az arcomba. De nekem ez mégsem megy. Januárban rendesen újra kezdtem az edzéseket és szabályosan sokkolt a lassúságom, a sebességem jelentősen visszaesett ugyanis, fényévekre vagyok a régi fürge énemhez képest. Nyilván edzetlenebb is vagyok, de nehezebb is, ami köztudomásúan nem válik a hosszútávfutó előnyére. Na de nézzük a dolgok jó oldalát. Milyen előnnyel járhat egy kevéske súlytöbblet? A kikerekedett arcom látványosan kevésbé ráncos, ami így negyven felett kész ajándék. És akkor hosszas töprengés után a lista végére is értem. Gyors mérlegelés után rájövök, hogy nem igazán éri meg megtartani a plusz kilókat, ha szeretném magamat jóleső érzésekkel felküzdeni a Grand Col Ferret-re az augusztusi CCC-n (egy 98 km-es futóverseny Courmayeur és Chamonix között, 6000 méteres pozitív szintkülönbséggel). Ugyanakkor nem szerencsés magamat degradálni negatív címkékkel, mert az tényleg nem segít a helyzeten, csak az önbecsülésemet rontja. A dömpertestet így gyorsan fejnehézre cserélem, ennek mennyivel jobb az optikája? Az, hogy mennyit mázsál a testem, egyébként sem határoz meg engem, sokkal több vagyok, mint egy szám a mérlegen. Ez még akkor is így van, ha épp nem szeretem magam valami nagyon.

A 9 éves lányunk bombasztikus testalkattal van megáldva: az anyukájától csak a csodálatos belső tulajdonságait örökölte, a fizikuma inkább az apjáéra hajaz. Magas, vékony lányka, szinte nyakig érő lábakkal. Imádom, hogy nem a Belus női vonalat viszi tovább, már most látszik, hogy nem hajlamos a hízásra, családom női felmenőivel masszív ellentétben. Izabel a múltkor egy beszélgetésünk során megörvendeztetett „fogyókúrás tippjeivel”.

„Mi sem egyszerűbb Anya, nézzél sok Doggy Andit a youtube-on. Hiába vagy éhes, nem eszel, csak akkor, amikor már elkezd fájni, aztán csak annyit eszel, hogy már ne fájjon és folytatod tovább a Doggy Andi nézést”.

A lányomat hallgatván elgondolkozok, hogy mégis milyen Anya vagyok én, ha ezek szerint a lányom nyilvánvalóan éhezik, és eltöprengek azon, hogy a tudományos nézetek ellenére talán mégis engednem kellene, hogy a tévé előtt alkalmanként „nassoljon”, akkor nem lenne ennyire vézna.

Van az a szokásom, hogy amikor magam alatt vagyok – nagy súllyal az ember sokkal többet van maga alatt, az eddigi tapasztalataim legalábbis ezt mutatják – akkor a rákeresek egy bizonyos clearwater beach-i webkamerára és nézem az óceán hullámzását. Clearwater Beach, ha esetleg nem tudnátok, egy felkapott floridai tengerparti üdülőhely, ahol egy fantasztikus hetet töltöttünk Mirkóval pár éve. Szóval, ha depressziós vagyok, már kattintok is: kielemzem, hogy hányan vannak a parton, mennyire van tele a parkoló és mindig rácsodálkozok a ratrakolt part fehérségére.

Futás Floridában

De ami a legjobb, hogy eszembe jut az érzés, hogy mennyire könnyű Floridában jó csajnak lenni. Esküszöm a legjobb önbizalom növelő kirándulás volt, egy évvel a második gyerekünk megszületését követően. A nők konkrétan kétszer akkorák voltak, mint én akkor, pedig egy évvel a második gyerek után nem voltam valami bombanő, elhihetitek. A viharos hideg szél viszonylag gyorsan észhez térít és pár percig megint a futásra koncentrálok, meg arra, hogy ha hazamegyek raffaellót majszolva ránézek Floridára.

Á, na jó, ez a nap más lesz, mint eddigiek, inkább legyen mégis Doggy Andi.