A történetet ott fejeztem be, hogy sikeresen végigmentem a június eleji Szentendre Trailen, aztán egy időre kicsit kivontam magam a közösségi oldalakról. Illetve mondjuk azt, hogy nem voltam valami aktív, ez így jobban helyt álló kifejezés. Egyébként sem vagyok az a típus, aki minden nap posztol valami szépen megkomponált történést, valami gondosan kiválasztott szűrővel, mert minek is, és mégis kit is áltatnék vele, plusz hamis képet is adnék az életemről, amit igazán nem akarok. Jöttek sorban a nagyon megfeszített, szabadság előtti dolgos hétköznapok, topogtam a mókuskeréken, és kivártam, hogy mikor szállhatok le végre. Aztán az ölembe esett három és fél hét Kánaán, amit a férjemmel és gyerkőcökkel tölthettem, és még a Gizionos edzőtáborba is sikerült eljutnom a Zemplénbe, tehát egyáltalán nem lehet okom panaszra. Rengeteget aludtunk, nagyon sokat és finomakat ettünk-ittunk, iszonyatosan jókat nevettünk, egyszerűen nem maradt felesleges idő, amit blog-bejegyzésre fordíthattam volna. Pedig írhattam volna az edzőtáborról, ami egészen különleges élmény volt: először azt hittem könnyű lesz, aztán azt gondoltam, hogy túl nehéz, végül pedig épp, hogy meg bírtam csinálni. Írhattam volna a sok kedves edzőtársamról, akiket sikerült végre személyesen is megismernem, a Gabival, az edzőmmel folytatott beszélgetésekről, amire már annyira vártam. Azt is megemlíthettem volna, hogy nem megyek a célversenyként kitűzött lengyel terepversenyre, a Lemko Maratonra, mivel a párommal Floridába utazunk, és a kettő üti egymást. Írhattam volna arról is, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve helyette beneveztem a Piros85-re, ami az első közepes hosszúságú ultra terepversenyem lesz. És igen, azt is megemlíthettem volna, hogy két héttel ezelőtt beneveztem a Suhanj!6 éjszakai jótékonysági futóversenyre.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy hogyan is jött a késztetés, hogy benevezzek erre a rendezvényre? Azt tudni kell, hogy aszfaltos versenyen már egy éve nem voltam: a terep a szerelem, aszfaltot csak muszájból választok. Sötétben még sosem versenyeztem, pláne nem éjféli rajttal, éjszaka. Körözős versenyen még életemben nem voltam. Plusz síkon kábé két éve egyáltalán nem futok: ahol lakunk, ugyanis ott nincs, vagy enyhén-meredeken felfelé, vagy lefelé vezet az utam. Pont. Tulajdonképpen azt hiszem aszfalton egyben csak maratoni távot futottam még, elég is szokott lenni belőle.

Visszakanyarodva onnan indult az egész, hogy a tesóm – anélkül hogy szólt volna – benevezett, annak tudatában, hogy megígérte nekem, hogy a rá következő héten futunk egy 50-es teljesítménytúrán a Zemplénben. Na, a közös tervünket el is földeltem gyorsan, aztán kezdtem magamban bé terveket gyártani (ebben de jó vagyok, hivatásszerűen kellene foglalkoznom vele), hogy mihez is kezdjek, hiszen a Piros85 előtt azért illene valami szép hosszút menni még. Aztán mikor kiderült, hogy sok edzőtársam megy erre az őrültségre, plusz ott lesz az edzőm is, plusz elutazni sem kell igazán hozzá, ráadásul a gyerekek úgyis húzzák a lóbőrt éjszaka, tehát tőlük sem veszek el időt, hirtelen azon kaptam magam, hogy rákattintok a nevezés gombra. Mikor beneveztem, akkor jött a felismerés: teljes agyrém az egész! Egy 1 km-es útvonalon körözünk 6 órán keresztül, javarészt fejlámpával a fejünkön, küzdve a monotonitással. A kétéves kisfiam szavaival élve, Pipp és Polli után szabadon: „Ó, jaj!” Na mindegy, nem görcsöltem rá: Gabival megbeszéltük, hogy nem versenyként kell ezt felfogni, ennek megfelelően normál intenzitást írt elő rá. Hurrá! 

A verseny napján egész nap viharos szél fújt, de ez sem billentett ki a nyugalmamból, kíváncsian néztem a megmérettetés elé, úgy éreztem kellően fel vagyok készülve mentálisan, bár nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak. Gabi, az edzőm, 62-64 km elérését tűzte ki célul, illetve azt adta útravalóul, hogy nem kell meghalni a pályán. Szuper, eddig oké. Este hosszasan tanakodtam, hogy mit is kellene felvenni, de végül a rövidnadrág-póló-szár kombináció mellett döntöttem, megfejelve a lassan 1000 km-es aszfaltos-agyonnyűtt Hoka cipőmmel, ami erősen cserére vár (Floridában utód után nézek). Szigetmonostorra érvén az időjárás is enyhébbé vált, a szél sem volt már vészes, vagy csak az adrenalin nyomta el az érzékeinket. Nagyon klassz volt a többiekkel találkozni: a Gizionok közül négyen indultunk egyéniben, és volt két csapatváltónk is, így elég népes csapat gyűlt össze. Gabi vállalta, hogy segít a frissítésben, így elé egy kis asztalra mindenki kipakolta az előre átgondolt csomagját, amit a vigyázó kezeire bíztunk. A rajt előtt még gyorsan csináltunk egy közös fotót, amin még mindenki lelkesen mosolygott.

Mire észbe kaptunk, már a rajtban tülekedtünk, és a tesómat ugrattuk bőszen, akinek aznap éjjelre 70 egész kilométer teljesítése várt. Szegény! Aztán hirtelen meg is indultunk, kicsit helyezkedni kellett a meginduló tömegben, de hamar felvettem a kényelmes utazó sebességemet. Körülbelül 1 km után Makai Viki (ultrafutó-királylány) mellett találtam magam, és meg is szólítottam nagy bátran, hogy gratuláljak a számomra elképesztő Ultra Trail Hungary teljesítése kapcsán. Ennek ürügyén nagy beszélgetésbe kezdtünk, majd ezzel el is ment egy jó bő óra. Miután kiveséztük az élet nagy dolgait, elköszöntem tőle, hadd menjen a gyorsabb tempójában, én pedig egy rövid frissítés után egy leheletnyit visszavettem.

A következő órában próbáltam magam egy kis zenével kikapcsolni, de kábé fél óra után kivettem a fülhallgatót, most azt vettem észre, hogy csak zavar a koncentrálásban. A dolog két óra után kezdett egészen szürreálissá válni: elfutsz a pálya egyik végéig, 180 fokos fordító, újabb 1 km a pálya másik végéig, 180 fokos fordító, és így tovább, hosszú órákon keresztül. A szemben jövők arcát nem látod, mert a szemedbe világít a fejlámpája, csak a testeket és a futómozgásokat silabizálom, és próbálom kitalálni, hogy vajon kihez tartoznak. Sokan vagyunk, megyünk szó nélkül, de néhány bíztató kiáltás mindig elhangzik, főleg a váltósok éppen várakozó tagjaitól, és a fordítónál is mindig hajráznak meg-nem-szűnő-lelkesedéssel. Mindig várom, hogy elmenjek Gabiék mellett is, ott legalább van fény, van látnivaló is. Egész jó tempót tartok, ahhoz képest, hogy éjszaka van, fáradt vagyok és még sosem csináltam ilyet. Kifejezetten pedig nem is pihentem erre rá.

Azt viszont tudni kell, hogy a verseny előtti nap a női mivoltomnak köszönhetően elkezdett dőlni belőlem a vér. Bocs, de ezt muszáj megosztanom, mert ezzel tudom csak magyarázni az egyetlen 9:17-es km-emet, amit a WC-n sorban állással töltöttem (khhmmm) „eszköz-cserére” várva. Ebből adódóan nem voltam csúcsformában éppen, de még így is kellően motivált maradtam a teljesítést illetően. Viszont amint kiment belőlem a rajt előtt bevett görcsoldó hatása, a hasam megint elkezdett erősen fájni, így valahol 35 km után újabb gyógyszert kellett bevennem (amit egyébként sosem teszek). Ekkor hirtelen elmúlt minden pozitív érzésem ezzel az éjszakai futással kapcsolatban, és erősen elkezdett foglalkoztatni egy esetleges kiállás gondolata. 35 km-nek is van sportértéke ugyanis. Mondjuk nem éppen 64, de azért mégis valami. Mindenféleképpen jobb, mint a semmi. Le is fekhetnék valahova. Basszus, de Mirkó háromnegyed 7-re jön, addig mi a túrót csinálok itt. Hmm. Gabinak ezt valahogy fel kellene vezetni. A következő körben előhozakodok vele. Végülis eléggé fáj a hasam, biztos megérti majd. Így is lett (volna), aztán amint Gabihoz érek, egyből súgja oda, hogy „Fruzsikám harmadik helyen futsz”, a mondandómat vissza is nyelem. Kicsit csalódott vagyok, de a harmadik helyről nem szabad kiállni, ez egészen biztos. A rajtszámomon becenévként most SarahConnor van írva. Na nem az énekesnő, hanem a John-Connor-anyja-Sarah. A kigyúrt Sarah, a húzózkodó Sarah, csak én két gyerekkel is elbírok. Marcsi, nyíregyházi barátnőm aggatta rám ezt az elég hízelgő becenevet egy időben, még ősrégen, és már jó ideje nem húztam elő a kalapból. Viszont most, amikor neveztem, hirtelen eszembe jutott, és ezért adtam meg becenévként. Rávilágítok a rajszámra a fejlámpával, és ott áll, kék betűkkel, rajta, aki én is vagyok valahol, és akkor eldöntöm, hogy még megyek, amíg bírok, még megyek egy kicsit, csak egy kicsikét. Megpróbálom kikapcsolni az agyam, és csak menni és menni és nem gondolkozni egyáltalán. Aztán kapaszkodok abba az érzésbe, hogy már csak fél óra és feljön a nap, folyamatosan vizslatom az eget, várva a napfelkeltét. Aztán egyszer csak jön, én pedig egyre jobban vigyorgok. Amikor 50 km-nél járok ,hátba veregetem magam, hogy lám-lám majdnem kiálltál, aztán még mindig futsz, elpusztíthatatlan vagy. Aztán számolgatok magamban, hogy vajon hány km férhet még bele: vajon meglesz-e az előírt táv?

Ahogy világosodik, lekerülnek a fejlámpák lassan, lehet nézni az elcsigázott arcokat, mindenki hajtja magát, de valahogy mégis újult lelkesedéssel. A fény jót tesz nekünk. A szurkolás is egyre hangosabb, mindenhonnan jönnek a hajrák, de már szinte képtelen vagyok oldalra nézni, csak kösziket mormogok, és remélem, hogy próbálok mosolyogni is. Kell, hogy tudjak mosolyogni. Aztán a frissítőasztalhoz érve lerántom magamról a fejlámpát, jön vele a sapkám is, és félig szétjön hajam. Nem baj, kibontom, had lobogjon, néha futok így máskor is, szabadnak érzem magam tőle. Futok lobogó hajjal, és egyre jobban megy, a hasam pedig egy nagy görcs, de bizonyosság száll meg, és nyugalom, a következő pillanatban meg kétségbeesés és fájdalom, aztán ezek felváltva random jelleggel. Folyamatosan küzdök magammal, de úgy érzem, hogy oda kell magam tenni. Gabi buzdít, a Gizionok buzdítanak, Tomi futás közben hajráz, a pálya széléről is nagyon sokan drukkolnak, és együtt szenvedünk sokan, mindenki küzd a saját határaival. És ebből az egészből jön valami egészen különleges aura, aminek mindannyian részesei vagyunk, így együtt. Aztán a 63. km-en jön a flow, egy tökéletes 5:06-os km, magamban pedig ismételgetem, hogy „Halihéhalihóazthiszikhogykiscsikó”. És ahogy az órámat nézem, még pont belefér egy km, meghúzom a végét, és pont beérek a verseny végét jelentő dudaszóra: 64 km. El sem hiszem. Brutális mentális tréning, sosem gondoltam volna, hogy tetszhet egy ilyen körözős verseny, de tetszett. Amellett hogy fájt, élveztem. Aztán persze összegörnyedek, és bömbölök, mint egy dedós, mert annyira jó ezt abbahagyni most. A lelkes Gizionok összeugranak, ölelkezünk, örömködünk, mindenki iszonyatosan odatette magát!

A képről csak Balázs, a "házi olimpikonunk" hiányzik

Noha fáradtak voltunk, az eredményhirdetésen még részt vettünk, mivel – mindamellett hogy a női mezőnyben 3. lettem – a tesóm is bronzérmes lett az egyéni férfi mezőnyben a maga 70 lefutott kilométerével. Őrült büszke vagyok rá, hogy sikerült neki végül, bevallom, hogy nem igazán hittem benne, hogy ez összejöhet, de rácáfolt, és hihetetlen energiákat mozgósítva győzedelmeskedett. Zsófi és Balázs a páros férfi-váltót konkrétan megnyerték; a Kati, Bori és Piroska által alkotott női trió egy ezüstérmet zsebelt be. Mindemellett nem feledkezhetek meg Evetovicsékról sem: Hanka amellett hogy délelőtt futott 35 km-t, a Spartathlonra készülvén még éjszaka rátolt ötvenpárat, Milán pedig nagy fájdalmak ellenére is végigment hat órán keresztül. Szóval nagyon szép éjszakát hagytunk magunk mögött.

Bori, Piroska, Kati, Gabi, Balázs, Zsófi, Én, Tomi (jobbról balra)

"Örömteli pózolás"

Gabival, az edzőnkkel

Ami verseny közben fogyott: 1 Hammer gél, 2 por Hammer Perpetuem, sok-sok kóla és sima víz.

Köszönettel tartozok a lelkes Suhanj! önkénteseknek ezért a szuper versenyért, a szurkolásukért, az áldozatos munkájukért, amivel összerakták ezt a rendezvényt. <3 Jövőre ugyanitt, remélem!