Nem írtam évértékelőt, de még a Firenze maratonról tervezett élménybeszámolót is tologattam magam előtt, várván, hogy mikor tudok egy kevés időt erre szakítani. Hát időm az nem maradt, pedig mint tudjuk, az arra van, amire szánunk. Ebből az alapvetésből kiindulva valószínűleg nem akartam erre időt fordítani. Számos ok húzódik e mögött, de a legfőbb probléma az volt, hogy Olaszországból történő hazaérkezésemkor egy 3 hétig elhúzódó, gyerekbetegségekkel tarkított kálvária következett, aztán pedig magával ragadott a munkahelyi év végi hajrá, majd pedig két bölcsesség fogamat is kiszedettem hirtelen felindulásból vezérelve. A gyermekeim betegsége okozta stressz teljesen tönkre tett, aztán a fogműtét utáni elhúzódó fájdalom is sokként ért, mindezt karácsony előtt, képzelhetitek mennyire buzgott bennem a lelkesedés. A Budai Trail-re szóló nevezésemet átadtam egy csapattársamnak, mivel a legjobb barátnőm 40. éves meglepetés szülinapi bulijába voltam hivatalos, így sajnos ugrott a verseny, bár sokkal többet táncoltam, mint amennyit futottam volna, szóval egy cseppet sem bántam. Az ünnepekre rendbejött a fogam (helye), így már újra el tudtam kezdeni előírt edzéseket. Az első mikrociklus csak amolyan „gyógyellátmány” az edzőm, Gabi szerint. Ennek az oka az, hogy minden fejen elvégzett beavatkozás nagyban befolyásolja a teljesítményt, így szép lassan, jövő héttől már kissé durvulva veszem fel újra a fonalat a felkészülésben.

Azért a Firenze maratonról egész egyszerűen muszáj még írnom pár sort. Önálló bejegyzést is érdemelne a téma, de olyan rég volt és annyi minden történt azóta, hogy csak a leglényegesebb momentumokat tudom felidézni. Olaszországi tartózkodásom csütörtöktől hétfőig tartott, vasárnapi versenyzéssel. Tudom, tudom, kicsit őrült dolog a maraton előtt 3 napig masszívan várost nézni (verseny előtt ugyanis „nem plázázunk”), de egy operaelőadás miatt volt fontos a hét közepi érkezés: Gabival jegyet vettünk a Firenze Opera Rigoletto előadására, az esemény előtt cirka fél évvel. A legnagyobb flash kétségtelenül az volt, mikor elmentünk az előadás előtt a rajcsomagot felvenni az Expo-ra, csini ruhában és cipőben (Gabi, csak hogy ne törje fel a lábát a magas sarkúja, a lila csipke ruhájához a Hokát vette fel és közvetlenül az előadás előtt cserélte át). Mondanom sem kell, hogy a tészta partyn az olaszok üveg pohárba mérik a vörös bort, ez nekem – aki szeretek minőségi italt rendes pohárból inni – roppant imponáló volt. Ne értsetek félre, szabolcsi lány vagyok, nagyjából bármiből tudok inni, de azért ebből is látszik, hogy megadják a módját a dolgoknak, egyértelműen rossz helyre születtem. Az operaelőadásról meg ódákat (na jó, áriákat) tudnék zengeni, kvázi a második sorból néztük a darabot és mindketten padlót fogtunk, annyira tetszett. A verseny előtti három napban egyébként keresztbe-kasul bejártuk a várost, volt olyan nap például, hogy több mint 35000 lépést tettünk meg. Esténként fáradtan dőltem hát be az ágyba és igazából már sejtettem, hogy nem lesz ebből valami nagy eredmény, de nem is ezen volt a hangsúly.

Az operában

Maga a verseny az egész évem csúcspontja volt, a magamhoz képest szolid 3:38:46-os (sajnos, mint utólag kiderült, rövidebb pályán megtett) eredmény mellett is. Az igazat megvallva, nem is foglalkoztam se a tempóval / se az idővel, csak a pulzusomat figyeltem. Amikor a félmaratonnál jártam, elvégeztem egy gyors csekkolást és láttam, hogy az egyéni csúcsdöntésre nem most fog sor kerülni. No sebaj, nosza, fussunk mégis egy jót, ahogy engedi a pulzus. A hangulat annyira magával ragadó volt, hogy csak úgy röpültek a kilométerek. Életemben nem mosolyogtam még ennyit egyetlen versenyen sem. Volt egy szakasz valahol a félmaraton környékén, ahol annyira magával ragadott a flow, hogy a futással kapcsolatos minden idei rossz érzésem tova szállt, sőt, azt éreztem, hogy tökéletesen a legjobb helyen vagyok most, azt csinálok, amit rajongva imádok, rég éreztem magam ennyire erősnek és boldognak. Ez az érzés pedig egészen a célig kitartott, sőt, még azon túl is. A szívemben így marad emlékezetes Firenze, időeredmény ide vagy oda.

Nagyjából fél távnál

Azért ez nem a "máshogy jó" kategória! 

Közel a vége felé

Hogyan tovább 2020-ban? Jövő hét hétfőtől gőzerővel folytatódnak az edzések. Két edzőverseny (a Pilis Trail 25 km-es és a Libegő Trail 25 km-es távja) után a célverseny a Szentendre Trail (55 km) lesz ebben a fél évben. A felkészülésről szeretnék részletesebben írni, mert úgy érzem, tényleg lenne miről. De a legfőbb cél idén az egyetemista verseny súlyom ismételt elérése (ezt kapjátok ki!), no meg megtanulni 10 mp-ig fal nélkül kézen állni (legújabb fejlövésem ez). A második félévben futok ismét egy „rendes” aszfaltos maratont (talán a Spart-t), aztán már csak kirándulós terep (esetleg P85) és aszfalt buli futások (San Sebastian maraton) jönnek, de tényleg csak élményszerző/töltekező jelleggel.

Rövidhírek:

• A minap a Libegő alatt felmásztam egyszer és majd kinyuvadtam tőle, úgy elszoktam ettől az érzéstől. Az április 4-i versenyen szokhatom majd az érzést, ugyanis akkor majd ötször (!) kell felmásznom a felvonó alatt.
• Iszonyatosan jókat erősítek mostanában, szisztematikusan kezdtem újra, egészen az alapoktól, őrületesen kipattintom magam a nyárra, az extra motivációt a Seychelle szigeteki nyaralásunk adja.
• Ez volt a második karácsony, amikor nem híztam egy grammot sem.
• Tomi ugyan a sérvműtétje miatt kivonta magát a forgalomból pár hétre, de kisorsolták megint a TDS-re, a mázlista rohadék! :-)

Ennyit mára, folyt. köv., Fruska