Covid után százas? (Második rész)

Imonak, aki nélkül még mindig a külső körön pittyegnék

Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Emlékszem, december volt, az adatvédelmi jog vizsga előtti este, ültem a konyhaasztalnál, amin egy tonna vákumozott, fagyasztásra váró vadhús csomag sorakozott. Még most is érzem az orromban a nyers hús szagát, ami az egész konyhát betöltötte. Szellőztetnék, de hideg van odakinn és nincs kedvem jobban felöltözni. Kezemben boros poharat tartottam, valami vörös volt benne, pannonhalminak gondolnám. Mirkó csendben végzi a hentesmunkát, én meg fókuszáltan bámulom a laptopom képernyőjét, ahogy egy közösségi oldal feedjét görgetem. Nincs kedvem már tanulni, úgy érzem, többet is tettem, mint amit elvártam magamtól, alkohollal némán pusztítom inkább az agysejtjeimet, éljen soká a kontra-produktivitás. A fészbuk algoritmusa mintha ismerne – és bizonyára így is van –, mintha tudná, mire vágyom éppen. Talán megelégeli az ütemesen unott görgetésemet és szándékosan tesztelni próbál: bedobja a Nice Cote d’Azur by UTMB hirdetését. Egyből felfüggesztem a görgetést és olvasni kezdek. Mégis milyen terepfutóverseny lehet Nizzában? Az város, hol van ott terep? Megnyitom a google maps-et. Á, szóval ott a Mercantour nemzeti park! A térképet műholdképre váltom és szemezek a hegyek vonulataival. Igen, ezek határozottan hegyek! Rákattintok a 110 km-es távú betétszám hirdetésében szereplő 3D-s térképre. Monumentális zenei aláfestés mellett megindul az útvonalat jelző csíkocska Roubion városából és másfél percig megállíthatatlanul megy-mászik-ereszkedik míg célba nem ér nizzai tengerparti sétányon. Fogalmam sincs, hogy menne-e vajon. Utoljára tinédzserként jártam Nizzában, és milyen jól éreztem magam ott, ezt magától értetődően jó jelnek gondolom. Egyből tárcsázom a tesómat, Tomit, közben átpattintom neki a 3D-s térképet, szakértse meg ő is. Gyanúsan nem gondolkozik, csak rávágja, hogy „naná, hogy menne hugi”, talán, le akar rázni, akkor fel sem tűnik. Az adatvédelmi jog vizsga előtti este eltökélt vagyok, és mindenre képesnek érzem magam, így mire felocsúdok, már töltöm is a nevezési lapot. Mirkó közben csendben darabol, nem zavarom inkább, van pár hónapom beadagolni, mit is tettem.

Mindenem csurom vizes, fázok és álmos vagyok, pedig még csak el sem kezdődött. Szóval akkor olyan jó ötletnek tűnt, most meg itt ácsorgok Roubion-ban, megilletődve, az arcomon folyik le a víz a szakadó esőben. A fejemen bekapcsolásra vár a lámpa, magunkat megadva türelmesen várakozunk. A rajtot eredetileg 6 órára tervezték, és noha a transzfer busz kitett minket fél 6-kor, a startnak se híre, se hamva. A telefonom sms-t jelez, a szervezők tájékoztatnak, hogy fél órát tolnak a rajt tervezett időpontján. Remek. Petire nézek, gyors döntés után felvesszük az esőnadrágot. Egy perc eltelte után érzem, ahogy az anyag elkezd szigetelni, határozottan melegebbnek érzem az alsó tagjaimat. Csak hogy tovább fokozzuk a komfort érzetünket, benyomakodunk a rajtnak otthont adó barlang melletti túlzsúfolt étterembe, fél óra múlva még ülőhelyünk is lesz. Várunk, miközben próbáljuk nem elherdálni a mentális forintjainkat. Bár Peti megjegyzi, hogy minden az én hibám, az hogy most itt vagyunk. Csendben nyugtázom, hogy igen, mivel tényleg így van, én bujtottam fel, hogy nevezzen be ő is. A klasszikus minek ment oda esete áll fenn itt és most.

A rajtnak otthont adó városka (szép időben...) Forrás: www.outdooractive.com

Egyébként én nem ezt vártam. Oké, első szervezés volt, így szinte nulla információ birtokában nyomtam a nevez gombra. A szervezők csináltak aztán egy kisfilmet, amiben pár srác és egy csaj látszólag erőlködés nélkül, rövid nadrágban, pólóban futnak a napsütésben, háttérben pedig a Mercantour nemzeti park csodálatos panorámája. Azon emelkedjünk felül, hogy hat srác mellé csak egy lány fért be a filmbe, de hát a nevezők nemének aránya is végül hasonlóképpen alakult ezen a távon (talán emiatt is). Na de épp így képzeltem el magamat is, a fonott frizurát leszámítva, ahhoz lusta vagyok. Leadom a szakdolgozatomat, aztán széles mosollyal komfortosan végig kirándulom ezt a meseszép útvonalat. A száraz ösvényeken. Alulöltözötten. A napsütésben. Ehhez képest hideg van és nem elég, hogy most szakad az eső, egész nap szakadni fog (és tényleg így volt). Marad a sár és maradnak csúszós kövek. Valahogy úgy éreztem, hogy nem ezt érdemlem. Annyi mindent tettem le idén az asztalra, a kötelességtudatom nem ismert határokat, ez a verseny amolyan jutalom falat lett volna. Úgy képzeltem, hogy egy önfeledt spirituális utat megtéve alaposan „kilevegőzöm” az elmúlt év minden nyűgét és baját, egy cseppet sem vágytam holmi embert próbáló túlélőtúrára. Nem akartam mélyre ásni. Nem akartam formálni a jellememet sem. Felsóhajtottam, miközben kifújtam magamból az összes negatív gondolatomat. Ez van, ebből kell most építkezni, másom sincs most, csak az önmagamba vett hitem.

Nagy lett a mocorgás az étteremben, mintha mindenki tudna valamit rajtunk kívül. Nézem a telefonomat, nem kaptam sms-t, pedig fél 7 már rég elmúlt. Petit magára hagyva teszek egy utolsó látogatást a mosdóban. Míg a soromra várok, az egyik srácot faggatom, hogy tud-e valamit, mikor indulunk? „Négy perc múlva” – feleli, én meg szinte ráugrok a kinyíló ajtóra. Forma 1-es pilótákat megszégyenítő tempóban csorgatok, aztán már rohanok is beállni a 704 főt számláló tömegbe. Petit még látom, hajrázunk egymásnak, tovább nyomakszom előre, ameddig csak tudok, de kb. így is az utolsó harmadból indulok útnak. Semmi emelkedett lelkiállapot, csak valami rezignált nyugalom szállt meg. Egész héten már csak csináltam volna, hát itt van, nincs más hátra, csak csináld. A lámpára a fejemen már semmi szükség, hiszen jócskán dereng az ég alja. A szervezők talán azért toltak a rajt időpontján, hogy ne engedjék rá a tömeget a saras, főként egy nyomvonalú pályára. Megindultunk. A világosban már mindenki óvatosabban mozgott. Bő 1 km aszfalt után eljött az ösvény, de kb. percekig álltam, mire sorra kerültem, utána is csak gyalogoltunk nagyon hosszan ereszkedés közben, annyira nagy volt a torlódás. Eszembe jutott a lányom, aki rettenetesen félve engedett el, nehogy lezuhanjak valami szakadékba. „Anya, inkább csak sétáljál” – közölte intelmeit a 9 évesem. „No Zuzu, megkaptad, amit akartál, Anya csak sétál”, a gondolat megmosolyogtatott és a hideg idő ellenére egyből melegség járt át. A helyzetet öltözködésre használtam fel: gyaloglás közben elcsomagoltam a nem-használt lámpát, illetve egy pillanatra megállva lekaptam magamról az esőnadrágot. Az első pontra (St. Sauveur sur Tinée, 10,6 km, 268m+) 478.-ként érkeztem meg. Az eső rendületlenül szakadt, nem volt kedvem hosszan állni, így egy gyors kulacstöltés után csak néhány kekszet vettem magamhoz. Az evést már a verseny elején nagyon komolyan vettem, folyamatosan majszoltam, hogy legyen elég energiám haladni.

A második pontot (Lycée de la Montagne, 19,7 km, 1082 m+) már nagyon vártam, itt találkoztam Mirkóval először, kényelmesen haladva 472.-ként értem be a pontra. A ponton 14 percet depóztam: nadrágot, felsőt és zoknit cseréltem, újravazelinoztam a lábam, kifacsartuk az esőkabátomat, kulacsot cseréltem, ettem, majd némileg komfortosabban indultam tovább. Egyébként mondják meg az okosok, hogy mi értelme van a zoknicserének, ha a cipőm csuromvizes, de mindenesetre hittem nekik és magam is így jártam el, biztos, ami biztos alapon. A következő szakasz során megmásztunk az 1800 méteren lévő Col de la Madeleine-t (26,5 km, 1916 m+), ahová az előző ponton eltöltött hosszú depózásnak köszönhetően csak 507.-nek értem be (tehát visszaestem 35 helyet), de innentől már csak előztem. A felfelé mászásnál aprókat léptem, de szisztematikusan és folyamatosan haladtam. Hiába néztem jobbra-balra, a felhők megakadályoztak abban, hogy gyönyörködhessek a panorámában. Odaképzeltem hát. A Col de la Madeleine után tovább folytattuk az utat felfelé, kicsivel 2000 méter fölé másztunk, ez volt a verseny útvonalának legmagasabb pontja. A magaslatra érve kifejezetten hideg volt, örültem, hogy csuromvizesen alul – felül hosszúban vagyok, sejtelmem sem volt arról, hogy másnak milyen lehet rövid nadrágban. Odafenn alapesetben egy klasszul futható egy nyomvonalú ösvény fogadott, de rendkívül csúszós volt az agyagos sártól. A Hoka Mafate Speed cipőm ebben is jól muzsikált, nem mertem ugyan hasítani, de a lépteim meglepően stabilak voltak az előttem csúszkáló olasz fiúhoz képest.

Bouche des fournés-hez (38,7km, 2379 m) 460.-ként érkeztem, tehát az előző ponthoz képest 47 helyet hoztam. Ami érdekes tapasztalat volt, hogy az emberek nem engedik el a náluknál gyorsabbakat. Ez furcsa, mert itthon mi tök jó fejek vagyunk, simán odakiáltod az előtted futónak, hogy „jobbról jövök” és az előzött már húzódik is készségesen a megfelelő irányba. Itt simán liheghetsz valaki mögött akár 10 perceket is, mire meg bírod biztonságosan előzni, magától 1-2 ember engedett csak el. Én, aki utálok másoktól kérni, egy idő után ki kellett lépnem a komfortzónámból és szabályosan kuncsorogtam, hogy csak egy kicsit húzódjon félre, hogy elférhessek mellette.

Utelle-t (49 km, 2540 m+) nagyon vártam. Utelle egyet jelentett azzal, hogy újra találkozom Mirkóval, és hogy onnantól gyakorlatilag „kis túlzással” lépten-nyomon látjuk egymást. Kissé megborult energetikával, 24 helyet hozva a 436. helyen értem be. Szinte éreztem, ahogy szédülök, ahogy kissé mintha fehéredni kezdene a képernyő. A párom kezelésbe vett, ellenőrizte a szemetemet, minden bizonnyal megdorgált, hogy nem eszek eleget (mindig megdorgált amúgy), belém diktált egy teát és előhúzta a tegnapi maradék négysajtos pizzát. Rajta camamberttel. Meg rokforttal. Fantasztikus volt, épp olyan sós, amilyennek szeretem, ízre, állagra pontosan erre vágytam 50 km után az adott pillanatban. Nem tudtam, hogy a sajt zsírossága mit okoz majd, de az adott pillanatban nem is érdekelt. Éreztem, hogy amit kívánok, az csak jót tehet velem. Halk köszönetet mormolok a szállásunk melletti Le verdi étteremnek, hogy elkészítették ezt a kulináris remekművet, miközben szinte tömöm magamba, csak úgy hidegen, fóliásan. Mikor elindulok, még mindig nem érzem magamat százasnak, de kb. 10 perc elteltével elkezd hatni a cukor és kezdem magam újra remekül érezni. A következő szakaszt egy srác mögött futottam, jó tempóban ment, beálltam mögé és egész hosszan csak húzattam magam. Az eső is elállt este 6 körül, néha szemerkélt csak ezután, a felszakadozó felhők mögött pedig csodaszép táj bújt meg.

A következő állomás Levens (60,6 km, 2931 m+) volt, ahová 417.-ként értem be, 19 helyet hoztam az előző ponthoz képest. Nem csak fiúkat, de viszonylag sok lányt is megelőztem, így kb. 12 óra elteltével kezdett egyre izgalmasabbá válni, hogy vajon hol is állok a mezőnyben. Erre a pontra nagy depózást terveztünk Mirkóval, teljes átöltözéssel (cipőcsere nélkül), ami azért is indokolt volt, mert az eső elálltával sokkal komfortosabb az éjszakának száraz ruhában nekivágni. Töltöttük a Garmin órámat is, biztos, ami biztos: bár pulzust nem mértem végül, azért a navigáció folyamatosan futott az órámon. A 110 km-es távon egyébként ez volt az egyetlen pont, ahová a rajtból csomagot lehetett előre küldeni. Ebbe a depós zsákba a rajtban magamról ledobott cuccaimat és egy nagyobb mennyiségű energiazselét tettem. Mirkót kértem, hogy mire beérek, vegye át a csomagomat, de a zsákot csak rajtszámra adták ki, így nekem kellett sorba állni érte. Aztán pisiltem és meleg szappanos vízzel kezet mostam (fuckyeah, de jó volt egy teljes nap után). Mirkó gyorsan töltötte a zsákomat, közben hívta Tomi, hogy bizony-bizony kategória 4. vagyok és a kb. 15 perccel előttem lévő harmadikat még simán befoghatom. Száraz ruhában elvetemültnek éreztem magam és magától értetődőnek tűnt, hogy meg fogom próbálni. Bár nem terveztem versenyezni, de azért ez kb. kihagyhatatlan lehetőség volt, a kedvem is megjött hozzá, így a kicsit hosszúra nyúlt, ámde igen hasznos 16 perces depózás után nekivágtam az éjszakának és hogy „levadásszam” a 3. kategória helyezett brazil lányt. A levens-i pontnál követtük el a verseny legnagyobb hibáját: én azért, mert abszolút nem voltam felkészült se a szintrajzból, se az egyes szakaszokból; Mirkó meg benézte és azt mondta, hogy a következő szakasz csak 9 km és alig van benne szint. No, ez nem volt igaz, mert 15 km volt és közben meg kellett mászni egy bazi nagy hegyet. Oké, nem volt olyan hatalmas, de 60 km után kb. minden emelkedő bazi nagy (1000 métert kellett mászni amúgy…). Sajnos a folyadékkal is így kalkuláltunk, nem volt nálam a szokásos 1 liter, csak valami szolid 6 deci. A szakasz elején három lányt is lehagytam, lendületesen botoztam felfelé, mikor csörgött a telefonom. „Ki lehet ez?” – morfondíroztam lihegve a sötétben. A botokat a hónom alá szorítva a freebeltemből előhúztam a zacskóba csomagolt mobilt és visszahívtam Mirkót. A párom töredelmesen bevallotta, hogy sajnos téves információt adott, én pedig kiakadás helyett higgadtan kizárólag a helyzetértékelésre összpontosítottam. Van kb. 6 deci izóm a következő bő két órára. Szerencsére erre a szakaszra épp Squeezy drink gélt hoztam, amiben benne van a szénhidrát felszívódásához szükséges folyadék is, így legalább emiatt nem kellett aggódnom. Az őrült tempómon kicsit visszább vettem, hogy csökkentsem az izzadás mértékét és elkezdtem a folyadékkal tudatosan spórolni. A magaslatra érve még lehetett látni a rózsaszín horizontot. Bárcsak ideértem volna egy kicsit hamarabb, micsoda kilátás lett volna itt. Ezen a szakaszon is magam mögött hagytam néhány lányt, de a kortalan terepfutó csajoknál nem mondod meg, hogy ki hány éves, így maximum találgathattam, hogy köztük volt-e a kategória 3. helyezett vagy sem.

Valahol az éjszakában

A következő pont Plan de Couthon (75,7 km, 3881 m+) volt, ahova már 296.—ként értem be, tehát 121 (!) helyet hoztam az előző ponthoz képest. Ez a hatalmas ugrás nyilván annak volt köszönhető, hogy a levens-i pontnál nagyon sokan feladták a versenyt. A sötétben való futás során teljesen elveszítettem az időérzékemet, valahogy az egész éjszaka mintha egy légüres térben telt volna, csak az ösvény létezett, meg a fejemben lévő gondolatok, amiket néha tudtam csak kikapcsolni. A ponton szívem szerint csak gyorsan továbbhaladtam volna, de Mirkó nem engedett el, csak miután megtömött valamennyi szilárd élelmiszerrel. Itt már kategória 3. voltam, de csak pár perccel értem be az akkor már 4. helyezett brazil lány előtt. A sietségem oka is ez volt: szerettem volna tovább növelni az előnyömet. Bár lehetett arra számítani, hogy vélhetően sokkal jobb erőben vagyok, ha ekkora hátrányt ledolgoztam viszonylag rövid idő alatt, de nem tudhattam, hogy mikor pukkanok ki, megborulok-e egyáltalán a verseny végére.

A következő pont Tourette Levens (84,5 km, 4375 m+) volt, ide 254.-ként értem be, tehát további 42 helyet hoztam a teljes mezőnyön. Majdnem 11 percet töltöttem a ponton, de kicsit sem tudom felidézni a helyet, nulla emlékem van róla. Illetve megvan a hegyi település macskaköve, ahogy a fejlámpám fénye rá esik, meg hogy otthagytam a ponton a botomat, Mirkó úgy futott velük utánam. Ezt leszámítva semmi.

A következő állomásig egy kis dombot leszámítva javarészt ereszkedtünk és csak 7 km-t kellett megtenni, cirka 250 méter szinttel. Draphoz (91,2 km, 4619 m+) érve már elég fáradt voltam, de még itt is hoztam 13 helyet, így a 241.-ként futottam be. Mirkó Oszaczki Géza (aki már eddigre jócskán beért a péntek délután rajtoló 160 km-es távon) intelmei alapján felkészített arra, hogy ezen a szakaszon lesz előttem egy olyan agyagos saras emelkedő, lejtő, ahol kb. mindenki fától-fáig ment, mindenfelé kapaszkodva, seggen csúszva. „Komolyan, hova lehet ezt még fokozni?” Nagyon jó volt ezt előre tudni, mert tényleg felkészültem lelkileg a lehető legrosszabbra, a valóság pedig szinte meg se kottyant az egész napos megpróbáltatás után. Ettől függetlenül a verseny második hibáját itt követtem el: azt hittem Drap az utolsó megálló a cél előtt és a ponton szinte sokkolt, hogy ez nem így van. Az is óriási hiba volt, hogy a szintrajzot és a műholdképet nézegetve azt gondoltam, hogy innentől a célig már sima ügy lesz a verseny. A hátralévő 20 km-ben még volt vagy 600 szint, ami a végigfutott nap és éjszaka után már nagyon nem esett jól.

A mentális megingás után újból összekaptam magam fejben és nekivágtam a Plateau St.-Michel-ig (100,3 km, 5109 m+) tartó újabb szakasznak. Az agyagos saras részeken már agresszívebben kértem az előttem haladókat, hogy engedjenek el és egy végső hajrában még 24 helyet hoztam. A pontra beérve megkönnyebbültem és eldöntöttem, hogy az utolsó 10 km-en egy kicsit próbálok kiereszteni és az eredeti terveknek megfelelően jóleső érzésekkel elkocogni a célig. Nagyon sokat gyalogoltam innentől kezdve, az út végére csendben engedtem magam elfogyni az éjszakában. Az igazi szivató Nizzában kezdődött, összevissza tereltek minket a szervezők a fényvisszaverő szalagjaikkal és mikor már azt gondoltam, hogy a sétány irányába fordulunk végre, ahol a befutó van, még mindig volt egy-két kunkor. Egy helyen még el is tévedtem, így vissza kellett másznom egy emelkedőre.

Kora reggeli életkép

A kikötőbe érve már eluralkodott rajtam valami ködös megszállottság, a cél már tényleg elérhető közelségbe került, a Garmin órám szerint csak 1,5 km választott el tőle. Közben rácsodálkoztam a napfelkeltére, szép volt, ahogy egyre világosodott a horizont. Az agyam kiüresedett, elszántan kocogtam-gyalogoltam. Egyszer csak megláttam Petit. Nahát ez Peti. Ráköszönök, alig ismer meg, biztos szarul nézek ki, kimaradt a bjúti szlíp ma este. Ecseteli, hogy kijött elém fotózkodni. Azt kellett volna gondolnom, hogy na fasza, biztos szörnyen fotogén vagyok, de ehelyett nem gondoltam semmire, a gondolataim valahogy elfogytak út közben a közel 24 óra alatt. De egyszer csak megszállt egy baljós érzés, elkezdtem a nyakamat tekergetni. Mikor hátranéztem, hitetlenkedéstől kimeredt szemmel 200 méterre a brazil lányt láttam feltűnni stabilan kocogó tempóban magam mögött. Nem hiszem el, nem hiszem el. Pislogok, és még mindig ott van. „Peti, b@zd meg, beér a kategória negyedik. Hogy érhetett be? Itt van mögöttem, látod, az az a csaj full feketében.” Peti kocogás közben összevont szemöldökkel arrafelé nézeget, amerre mutattam. „Az egy kék pólós manusz” – cáfolt meg. „Nem, az tényleg ő, MEGISMEREM!” – bizonygatom a magam igazát. Futásra váltok. „Peti, futnunk kell, nem előzhet meg” – közben tempóra fogom az egész naptól elcsigázott testemet. „Nézz hátra, KÖZELEDIK??” – delegálom le a feladatot és úgy képzelem, hogy ezt minden bizonnyal megbomlott tekintettel kérdeztem. „Ööö, lemaradt” – feleli Peti, mert is volna mást mondani. „Ez az, b@zd meg, besprintelünk.” Magamban mérges vagyok, hogy nem adatik meg a békés célba érés meghitt zavartalansága, ehelyett itt kell hánynom a vért a sétányon, de mindegy, a munka el lesz végezve. „Hogy tudsz Te még így futni?” – kérdezi Peti. „Hogyhogy hogy? Hát muszáj.” – meg amúgy az elmúlt 10 km-en kicsit pihengettem, tettem hozzá magamban. Így értem a célba, kissé megbomlott elmével, hallucinációktól terhesen, vulgáris kifejezéseket használva. Ebben az űzött vad idegállapotban a katarzis is elmaradt. Az oda-képzelt brazil lány csak cirka 40 perc múlva érkezett be, tehát a befutómkor egy heggyel arrébb volt még, de hát ezt hiába magyaráztad volna az adott pillanatban, úgysem hittem volna el. Az utolsó pont tehát Nizza (110,6 km, 5237 m+) 23:55:16, ahol még 9 helyet hoztam az előző ponthoz képest, így lettem abszolútban 208., nők között a 17., a 40-44 kategóriában pedig a 3.

Befutás katarzis nélkül

Először csak ólmos fáradtságot éreztem, csak napokkal később kezdtem el mérhetetlenül örülni. Mivel kategória dobogós lettem, el kellett készülnöm a 3 órával későbbi eredmény hirdetésre, ami kész kabaré volt. Az éhgyomorra megivott célsör ugyan érzéstelenített, de azért masszívan robotoztam a szállásig. A zuhanyzóban húztam le magamról a vizes és saras cuccaimat. A hajamat 15 percig bontottam ki, úgy összecsomósodott az egész napos megpróbáltatás alatt. A fodrászom biztosan sírt volna, ha látja. Felszisszentem, ahogy a sebeimet víz érte. A lábam, az egész napos sárban tapicskálástól felázott, a körmeim rettenetesen néztek ki. A hajszárítót alig bírtam tartani, az arcomra pedig vastagon kentem a Harangvölgyis kencéimet, hátha el tudom vele tüntetni az elmúlt egy nap megpróbáltatásait. Nem sokat ért, a szemem így is karikás, a bőröm dehidratált, de a tekintetem végtelenül boldog.

Csodálatos érzés volt a pódiumon állni. Az UTMB főszervezője, Catherine Poletti adta át személyesen azt a kerámia követ, ami minden dobogóst megilletett. „Tomikám, ha látnál most” – gondoltam magamban a testvéremre gondolva, miközben mosolyogtam, a magyar különítmény pedig lelkiismeretesen, minden létező szemszögből megörökítette életem meghatározó momentumát. De nem emiatt voltam igazán boldog, hanem azért, mert noha semmi sem volt olyan, mint amilyenre számítottam, mégis felül tudtam emelkedni ezeken a negatív érzéseken, amiket ez a csalódottság okozott. Nyilván nehéz volt a verseny, a körülmények miatt még inkább, 704 indulóból 225 futó nem fejezte be a versenyt, 90 lányból pedig csak 50 ért be a célba. Ami az igazán fantasztikus, hogy a körülmények ellenére egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy nem megyek majd végig, hanem kizárólag azon kattogtam, hogy hogy tudok végigmenni. Elkerült a belső hiszti, és volt, hogy kicsit bosszankodtam, de végig fókuszált maradtam. Ritkán jön össze ehhez hasonló mentális bravúr, hogy nem tör meg semmi, ezáltal még magamat is megleptem.

110k pódium (Mocsár László képe)

Nyereménykővel pózolós (Balogh Péter képe)

Verseny utáni Aperol (Balogh Péter képe)

Köszönettel tartozom a nizzai magyar ultrás különítmény tagjainak, így Balogh Petinek, Oszaczki Gézának, Vörös Balázsnak és Mocsár Lászlónak a nizzai felejthetetlen pillanatokért. Külön köszönet azért, hogy bevettetek az „Azért-futunk-hogy-zabálhassunk” Világszövetségbe, ünnepélyesen ígérem, hogy a közösség méltó tagja leszek. Köszönöm az edzőmnek, Barát Gabriellának, hogy immáron 7 éve újabbnál újabb őrültségekre készít fel fizikailag és mentálisan egyaránt. Hálás vagyok a Gyógytornászdának (külön Gyóni Boglárkának) és a Sportkontrollnak, hogy a segítségükkel idén is elkerültek a sérülések.

És nem utolsósorban köszönöm Mirkónak, hogy elkísért ezen az úton. Sokat nevettünk azon, hogy ez az élmény olyan volt nekünk, mint a gyermekeink születése: ketten vittük véghez, igazi csapatmunkában. Isten hozott hát Elek Nizzácska!