Ahogy korábban írtam, a héten felvettem az edzés „rendes” fonalát: a fogműtétet követő regenerációs időszak lezárultával immáron nincs akadálya annak, hogy újra elkezdjem magamat komolyabban kínlasztani. A héten igyekeztem kicsit többet terepezni, a cél az volt, ha időm engedi, akkor a feladatos futások zömét is terepen csináljam. Ennek az oka az volt, hogy mivel tavaly év utolsó 3-4 hónapjában nagyon sokat futottam aszfalton, az ízületeim egész egyszerűen elszoktak a terep adta egyenetlenségektől. Mivel az első félévben kizárólag terepfutó versenyekre megyek, ezért célszerű a futások zömét is ott abszolválni, nem csak az izmokat, hanem az ízületeket, szalagokat is ehhez adaptálni. A múlt héten beiktattam egy-egy Libegő kört az edzéseimbe. Felfelé kaptatván a meredeken emelkedőn éreztem, hogy nem csak a tereptől, hanem a nagy szintkülönbségtől is elszoktam, ezért ezt is jobban kell erőltetnem a közeljövőben.

A hétfő kicsit fáradtan indult, mivel az előző esti színház (Pintér Béla: Anyám orra) miatt kissé keveset aludtam. A hetet mindenesetre egy feladatos futással indítottam, 13 km-ben kellett abszolválnom 5 km-t fokozó intenzitással úgy, hogy az egyes kilométerekhez egy megadott pulzustartomány tartozott. Ettől a fajta feladatos futástól mindig meg vagyok kicsit illetődve, mert nehéz és nagyfokú mazochizmust igényel. Nem tudom, hogy vagytok vele Ti, futóanyukák, de mióta meglett a második gyerkőc, azóta valahogy nyögvenyelősen veszem rá magam arra, hogy nagyfokú fájdalmat okozzak (magamnak). Valahogy mind a testem, mind a lelkem tiltakozik ellene, hiába lebeg a szemem előtt holmi nagy célverseny, vagy valami más, nagy motivációt adó vágyálomkép, rettenetesen nehezemre esik annyira kicsinálni magam, mint egyébként kellene az igazán jó eredmények elérése érdekében. Nem tudom a konkrét okát, bár időről-időre agyalok rajta, hogy pontosan mi húzódhat meg e mögött és hogyan változtathatnék ezen. De mivel nem bánom azt sem, ha az igazán nagy eredmények elmaradnak, végső soron hobbifutó révén ez már-már úgyis irreleváns. Szóval visszakanyarodva a fokozóra: ahhoz képest, hogy elég lassú voltam az utóbbi időben magamhoz képest, ez a futás szerintem megütötte az elvárható szintet, annak ellenére, hogy a katarzis elmaradt, mivel vagy 5 ütéssel alatta maradtam az előírt maximumtól. Este rákényszerítettem magam a hengerre, mert az izompólyák szinte szomjaztak az inger után, így 50 perc „máshogy-jó” után sikerült kissé felfrissíteni magam. A gyógytornászom szerint minden nap kellene hengereznünk, legalább 40 percet. Jogosan merül fel, hogy kinek van erre ideje? Normál földi halandónak nyilván nincs, pláne munka, gyerekek, meg rengeteg edzés mellett. De aki nem akar lesérülni a felkészülése során, annak igen is törekednie kell arra, hogy minél többet hengerezzen. Az SMR a barátunk! Én például a szőnyegen fekve a combfeszítőm gyilkolása közben kiválóan tudok mesét olvasni a gyerekeknek, ők meg már azt is megszokták, hogy – bár nem illeszkedik bele a történetbe – az anyjuk néha önkéntelenül feljajdul. A hengerezés azért is kézenfekvőbb megoldás nálam, mivel az edzések után sokszor már rohannom is kell: oviba a gyerekekért, zuhanyozni, kölyköket fürdetni stb.). Mivel hideg izmot nem nyújtunk, hengerezni viszont bármikor lehet, ezért sokszor jobban kijön erre a lépés.

Kedden az ovi elé még épp befért a váltogató edzésem, amit fele-fele részben aszfalton és terepen futottam. Normafa tiszta „winter wonderland”, a fákra fagyott zúzmarával. A kilométerenként váltogató az egyik kedvenc edzéstípusom, talán ezért is adja Gabi, az edzőm olyan gyakran. Mivel az intenzívebb szakaszokhoz sem társult most olyan magas pulzuszóna, ezért viszonylag „kényelmesen”, a téli világra rácsodálkozósan edzhettem. Tudom, hogy a téli erdőnek is megvannak a szépségei, de valahogy magamhoz képest idén jobban fázok, mint egyébként. Gondolom hiú ábránd azt gondolni, hogy a testemről fokozatosan eltűnő zsírréteg miatt, nem hiszem, hogy két kiló mínusz ilyen hatást gyakorolna a hőháztartásomra (inkább a pajzsmirigy alulműködésem okolható emiatt is). Kedd este végre valahára eljutottam java-masszázsra is, 90 perc tömör gyönyör, alig akartam felkelni a szivacs matracról.

Szerdánként tartjuk a hagyományos randi estét a párommal, így ha napközben nem fér bele a futás az életembe, az estémet már semmiképpen sem tudom ennek szentelni. Izabel születése után, nagyjából 6 éve toljuk ezeket az estéket, ezt most a Déryné Bisztróban töltöttük: halat ettem, Syrah-t ittam, igen, az élet határozottan szép.

Csütörtök pihenőnap volt futás szempontjából, az estémet a gyerekek és a házimunka uralta, no meg egy fél órás, zömében core-izmokat célzó edzés, mindezt úgy, hogy a lánykám mellettem pörgött a parkettán: kiválóan ismeri a különböző plank variációkat és állandóan visszacsatolást kér a kivitelezés helyességét illetően, így aztán gyorsan elrepül az edzésre fordított idő. Alig vártam a péntek délutáni hosszabb terepfutást, úgy véltem, hogy a dolgos hetem méltó megkoronázásaként élem majd meg, ehelyett épp olyan lett a futás, mint az egész napom: rohanós. Reggel kezem-lábam törtem a munkába, aztán a BM-be munkacsoportülésre, aztán vissza a munkahelyemre, aztán haza, majd bevásárolni, aztán pedig futni, mindezt úgy, hogy még az edzésem is ki volt centizve, mivel délután 5-kor már vendégségben kellett lennünk a gyerekekkel együtt. Meg is lett a böjtje ennek a nagy rohanásnak: az előírt 22 km helyett csak 18 lett a napi penzum, viszont az legalább szintes, a java pedig terepen futott. Ja, és minden percét élveztem. Az meg már tényleg a next level-kategória, amikor már vendégségbe is hengerrel megyek és némi felvezetés után nem átalltam vigyorogva ráereszteni magam. Szerencsére a házigazdák tudták, hogy nem vagyok valami normális, így szemük sem rebbent eme szokatlanság láttán. 

Szombat reggel konkrétan sírhatnékom támadt, amikor 6.20-kor csörgött az óra, pedig cirka egy órával később, mint egyébként normál üzemmódban hétköznap. Hiába a hosszabb alvás, mégsem akarózott kimászni a meleg ágyikóból, pláne hogy minden porcikámat fáradtnak éreztem a tegnapi futástól. Hosszan eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ma kivételesen inkább aludnék, de tudtam, hogy ha reggel nem csinálom meg az edzést, nap közben már nem lesz rá módom, így ez nem volt reális opció. Néha fogalmam sincs, hogy veszem magam rá ezekre a korai kelésekre a kötelező munkahelyre történő beérésen túlmenően. Addig húztam az időt a készülődéssel, hogy már-már világos lett, így Normafa felé vettem az irányt. A táj még szebb, mint volt a hét elején, kicsit csúszkálok a hóban, de rettenetes élvezem minden pillanatát. Beérek egy kocogó nénit, megdöbbent a lehetséges kora, hozzávetőlegesen lehetett vagy 75 éves, mondom is neki, hogy ezigen. „Ebben a környezetben ajándék a futás” – reagál szerényen mosolyogva, miközben arra gondolok, hogy ez az igazán nagy kunszt, amikor valaki ennyi idősen is aktív tud maradni. És nem csoszogott, hanem tényleg kocogósan haladt! 

Ma reggel teljesen felesleges volt korán ébredni: már az ajtóban állva realizáltam, hogy bizony ónos eső esett az éjjel, így akár alhattam volna tovább, az aznapi edzésből nem lett semmi. Gyors fejszámolást végeztem, hogy vajon hova is tehetném a futást, végül csalódottan vettem tudomásul, hogy ez bizony áttolódik másnapra, mivel sehogy sem tudom beszuszakolni a zsúfolt napirendembe a másfél órás edzésemet. Fel tudtam volna szabadítani valamennyi időt a délutánomból, ha lemondtam volna a „Terepfutás világa” című előadáson történő részvételt, amire Tomi előadóként volt hivatalos, de olyan régóta szeretettem volna megnézni őt valahol, így az előadás mellett tettem le a voksom. Adódnak ilyen vis maiorok, de ezt a gyerekek mellett már megszoktam végül is, a lényeg a törekvésen van. :-) Na de hogy milyen volt az előadás? Erről legközelebb biztosan beszámolok. ;-) 

Folyt. köv., Fruska