Egész héten érzem már, hogy fel vagyok húzva, most már igazán mennék, de még mindig várni kell. Érzelmi hullámvasúton ülök, magamba fordulok, nézem, hogy mi van ott belül, keresem a lelki kapaszkodókat, össze kell szednem a hétvégére a mentális 100 forintomat, és ha egyszer megvan, minden fillérjére vigyázni fogok szombatig, esküszöm. Az egész éves gondosan megkomponált, módszeresen végrehajtott és odafigyelt felkészülésnek meg kell lennie az eredményének. Van bennünk az a kényszer ugyanis, ha már egyszer beletettük a munkát, vért izzadtunk vele, le is szeretnénk aratni a gyümölcsét. Optimális esetben természetesen ez így van, de egy ultratávú verseny alatt bármi megtörténhet, így meglehetősen képlékeny, hogy mi sül ki belőle a végén. Az idei futóévem eddig csodálatos, élményekkel teli, eredményekben is kiegyensúlyozott, de a célversenyem előtti véghajrában valahogy elfáradtam mentálisan. A jól sikerült Suhanj!6 után 10 centivel lebegtem a föld fölött, mégis egy hónap múlva annyira megborultam, hogy egy edzés alkalmával azon tanakodtam, hogy abbahagyom az ultrafutást. Mégis mennyire öncélú már ez az egész futkosás?! Elmegyek heti négyszer 8 km-t csak a fun kedvéért, aztán ennyi. Élek, mint minden normális ember, talán megtanulok zongorázni. Persze hazaérvén, miután megosztottam aggályaimat Mirkóval azzal kapcsolatban, hogy tizeniksz év után talán mégsem való ez nekem, kiröhögött, aztán teljes határozottsággal állította, hogy a kezemben a Vadlán Ultra Terep-en frissen kiérdemelt befutósziklával mindezt máshogy gondolom majd.

Magamba nézek és végigpörgetem, mi mindent tettem idén ezért. Hányszor mentem edzeni akkor is, amikor nem volt kedvem, hányszor keltem hajnalban, hogy futócipőt húzzak, amikor a családom még aludt? Percre kiszámolt, feszes menetrend szerint élni, hogy mindez beleférjen. Egyszerűen nem lehet, hogy pont most fogyjak el fejben, pláne hogy érzem, hogy még sosem voltam ennyire jó formában, az elmém pedig épp cserbenhagyni készül. Egész héten módszeres mentális összekanalazás zajlik, kívülről mintha semmi nem történne, de az agyam folyton csak kattog, pozitív képekkel halmozom el magam.

Idén is, csak úgy, mint tavaly, a szüleim elvállalták a frissítésemet, és mivel már elég rutinosak ebben a műfajban, elegendő volt egy rövid taktikai megbeszélést tartanunk, hogy mire kell majd odafigyelniük az egyes pontokon. A frissítésem gerincét idén az izó/kóla mellett zömében a szilárdabb élelmiszer adta. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy míg egy 50 km-es versenyt simán letolok gélekkel, egy egész napos futáshoz szükségem van rendes kajára is. A Hammer Heed/kóla mellett lecsúszott egy bekevert GU por, a 108 km és 3300 m szintkülönbség legyűréséhez ettem ezen felül 5 Squeezy/Hammer gélt, 1 Squeezy szeletet, 1 banánt, 1 sornyi csokit, kevés gumicukrot, egy szelet almát, pár kanál rizst, kevés chipset és elég sok szétfőzött, megsózott Rigatoni tészát. A pontokról csak néhány gerezd citromot vettem el a verseny második felében, ekkor már szükségem volt valami savanyúra is. Egyébként annyi élelmiszer volt nálunk, hogy még öt másik ember bérfrissítését is bevállalhattuk volna, na de minden eshetőségre fel kellett készülni. Idén a szemetemet Anyuék gyűjtötték, hogy kaphassak egy viszonylag pontos képet arról, hogy mit fogyasztok egy ilyen egész napos futás alkalmával.

A rajtba épp csak beestünk, amit cseppet sem bántam, mivel nem igazán rajongok a célversenyek előtti téblábolásért, ilyenkor inkább csak futnék már, meglehetősen antiszoccá válok. Eszterrel és Orsival egy-egy gyors ölelés, hajrázunk egyet a tesómmal egymásnak, ő is, csak úgy, mint tavaly, a hosszú távot választotta, a rajt előtt épen olyan magába forduló, mint én. Amint elkezdek futni, egy csapásra szerte foszlik a nyomasztó érzés, örülök, hogy végre útra kelek és megilletődve várom, hogy mit tartogat számomra ez a nap. A tervem az, hogy nem megyek az előírt pulzus tartomány fölé, illetve bármit is kapok ettől a versenytől, azt hálásan és emelt fővel elfogadom, legyen az jó vagy netán rossz. Fontos, hogy mindenre kontextusba helyezve nézzünk, ahhoz hogy átéljünk egyfajta emelkedett lelkiállapotot, előtte tudni kell mélyre ásni. Alázattal telve futom az első pár kilométert, a fejlámpáink világítanak a sötétben és viszonylag hamar mellém ér Szűcs Fatima. Megörülünk egymásnak, rég találkoztunk személyesen, hasonló beállítódású terepfutók lévén, aránylag gyorsan komoly témákat kezdünk el boncolgatni, közben már pirkad az ég alja, megkapó a pillanat. És noha legalább a verseny elején nem igazán terveztem beszélgetni (ki tudja milyen indíttatásból), mégis Fati társaságában ezt nem tudom megállni, kényelmesen, de jó tempóval haladunk Rezi felé. A vár felé vezető úton aztán elengedem, ő az ötvenes távon indult, illik is és bír is jobb tempót menni, mint én, mosolyogva nézem, ahogy elhalad.

Amit a Vadlán hosszú távjáról feltétlenül tudni kell, az az, hogy a második fele nehezebb, mint az első. Tehát, az első felét visszafogottan érdemes csak futni, hogy maradjon bőven kakaó a második ötvenesre, az igazi verseny akkor kezdődik el. A tempóválasztást illetően nem is figyelek másra, csakis magamra. Függetlenítem magam a körülöttem futóktól, bár tudom, hogy a női mezőny elején vagyok, de nem stresszelek ezen, nem hajszolom magam felesleges versengésbe sem, megyek, ahogyan hiszem, hogy kell. Ha elbizonytalanodok fejben, a kezem a zsebembe tett 100 forintos érmére csúszik, amit elvittem kabalaként, az érzés megnyugtat, újra csak a feladatra koncentrálok. Vállusig (53 km-ig) nagyjából eseménytelenül telnek a kilométerek, eszek-iszok, figyelek, a pontok jönnek szépen sorban egymás után. Amikor jobban szétszakad a mezőny, az órámon inkább a track-re váltok, nem akarok feleslegesen bizonytalankodni az útvonalon, a pulzus egy idő után már úgyis irreleváns, itt már, ha akarnám sem tudom elfutni. Válluson felveszem a botot, jönnek a masszívan mászós szakaszok, megkapom a bekevert GU port is, amitől várom, hogy kicsit helyre jön az enyhén megbillent energetikám. Anyuék gyorsan bemutatnak egy kedves bringás lánynak (hurrá Alíz), aki Büdöskútra tervezett épp feltekerni, tőle megkapom majd a kedvenc Rittersportomat, ha felérek. Az idő melegszik, a pólót ujjatlanra cseréltem már korábban. Utólag látom, hogy hiba volt felvenni a botot, ami ugyan segített feljutni a meredek emelkedőn, de a lejtőkön már nem igazán tartottam indokoltnak, és mivel foglaltak voltak a kezeim, így a nálam lévő tésztából csipegetni nem tudtam. Büdöskúton kólával töltekezek és örömmel konstatálom, hogy a kedves bringás lány is felért, hálásan fogadom el tőle a csokit. Balatonederics (66 km) abszolút mélypont. Próbálok enni egy kis rizst, de a számban megforgatom és elfog a hányinger, inkább ki is köpöm. Anyuékon látom, hogy aggódnak, de nem pátyolgatnak túlságosan, tudják, hogy az most nem éppen célravezető, a probléma megoldásra kell fókuszálni, feladat van. Gyors helyzetértékelést követően leteszem a botot, az izót kólára váltom és megpróbálok magammal vinni olyan kaját, amit elképzelhetőnek tartok elfogyasztani az előttem lévő emelkedőre mászás során. Nincs kedvem elindulni, de a szüleim szabályosan kitaszigálnak a pontról, Anyu kicsit power hikingol velem az emelkedőn, mielőtt magamra hagyna. Eltökéltté válok az evés kapcsán, elkezdek majszolni, módszeresen rágok, nyelek, iszok, rágok, nyelek, iszok, próbálok nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani az egésznek, hátha úgy könnyebben bennem marad. Terelem a gondolataim, hmm szép ez a szakasz a hegyoldalban, jobbomon a szőlő, balomon a Balaton kéklik, kezdek egy hajszálnyit jobban lenni, a hányingerem is enyhülni látszik. A Csodabogyós-barlangnál azért még mindig vélhetően viharvert ábrázattal mászok fel az emelkedőn, amikor az épületből egyszer csak feltűnik Vadlán pólóban egy mosolygós önkéntes/szervező. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam már jó ideje, ekkor magasodott elém ez az ember a széttárt karjaival. Hirtelen nem is értettem, hogy minek is kell most itt történnie, az agyam ködös volt, a reflexeim lelassultak. Aztán mire észbe kaptam, ez az ismeretlen nagy valaki fogta magát és megölelt a hatalmasnak tűnő karjaival, a kicsi és jelentéktelen énem pedig rájött, hogy pontosan ez volt az, amire szüksége volt ebben a pillanatban, egy ismeretlen embertársa önzetlen, bátorító ölelésére. Gyorsan kértem egy repetát a másik oldalra is, nehogy „féloldalas” legyek, aztán határozottan könnyebb szívvel indultam tovább. A bevitt szénhidrát is szép lassan hatni kezdett, kezdtem jobban lenni, újult erővel kapcsoltam rá a még hátralevő szűk maratoni távra. Előkerült a zenelejátszóm is, Joss Stone Answerjére teljesen átszellemülök, hangosan éneklek az ösvényen futkosva. Szédülten jól kezdem magam érezni megint, olyan igazságokra találok válaszokat mindeközben, hogy hirtelenen ambíciót érzek, hogy itt és most összerittyentsek egy közhelyes könyvet az élet nagy dolgairól, határozott – utólag nézve azért megmosolyogtatóan megkérdőjelezhető – bizonyosságot érzek afelől, hogy van mit hozzátennem az emberiség nagy közös egészéhez.

Balatongyörökre érve a ponton hatalmas buli hangulat és üdvrivalgás fogad, a felfelé ívelő kedvemet ez még jobban tuningolja. Gyors depózás után jönnek a pontok sorban, viszonylag haladósan elérem Vonyarcvashegyet, megjárom még egyszer Büdöskutat, aztán Csanya celeb aurájában utazok kicsit Gyenesdiás felé. Hálás vagyok a társaságának, jól esik vele együtt haladni. Itt már fáradtnak érzem magam, de mégis egyre eltökéltebb vagyok, fordított arányban a hátralévő táv hosszával. Az eltelt időt nem igazán ellenőriztem a verseny alatt, viszont amikor már csak úgy nagyjából húsz kilométer volt hátra, meglepődve konstatáltam, hogy „még csak” 10 óra 35 perce futok. Az egész napos testmozgás során annyira ki tud üresedni az elmém, hogy sokszor már a legalapvetőbb matematikai műveletek sem mennek készségszinten, ezzel szemben tele van a fejem mindenféle idétlen, furcsának tűnő összefüggésekkel, „rácsodálkozásokkal”. Hogy hozzávetőlegesen mennyi időbe telik lefutni 20 km-t, ezt még ilyen állapotban is ki tudtam kalkulálni tizeniksz év futómúlttal a hátam mögött. Alig hittem a szememnek: ha így haladok, könnyedén meglesz a 13 órán belüli teljesítés, pontosan ez volt a nem annyira titkolt tervem mára.

Gyenesdiáson megtudom, hogy Tomi második lett a férfiak mezőnyében Muhari Gabi után, ezen felbuzdulva örömömben káromkodni kezdek. Rettenetesen izgultam érte és szorítottam neki, tudtam, hogy mennyit fog neki jelenteni ez az eredmény. Amikor 100 km-nél csippan az órám, hisztérikus nevethetnékem támad és elönt a mérhetetlen hála a testem iránt, hogy képes erre, hogy hagyja, hogy ezt tegyem vele. A Mobilgáz töltőállomásig tartó eufórikus állapot a célig kissé megszelídül, érzem, hogy hamarosan az utam végére kell, hogy érjek. Épp csak besötétedett, fejlámpám pihent a zsákomban, nem volt már feladata. A célba vezető utcára fordulva kicsordulnak az örömkönnyeim és nevetve érek be a tapstól szinte felrobbanó tornaterembe.

Helló Vadlán-életérzés, alig vártalak, hogy újra lássalak! 

A szervezők, a családom, a sporttársak szinte elhalmoznak a szeretetükkel. A női mezőnyben második lettem, az elsőnek célba érő Sáringer-Kovács Szilvivel egyből megöleltük egymást. Szilvi szerényen akként nyilatkozott, hogy ha nem „kergetem”, akkor biztosan nem futott volna így, ezen mindketten jót derültünk, őszintén jó volt vele végre egy kicsit beszélgetni. Zalántól kaptam egy Matterhorn alakú befutósziklát, Petitől meg egy befutó sört, kizárólag a választásom szerinti alkoholosat. Az eredményhirdetésre várakozva pedig őrült mód együtt örültünk az összes bátor és szívós célba érkezőnek még órákon keresztül, legyen az váltós vagy egyéni, vagy run & roll-os. Ment a szűnni nem akaró összemosolygás, a hideg vizes zuhany közbeni nevetések, a véget nem érő élménybeszámolók.

Kényszeresen ölelkeztem, itt épp Sáringer-Kovács Szilviával :-) Fotó: Pölz Anita

A testvérem, Tomi karjaiban is eltűntem egy időre (Fotó: Pölz Anita)

Belus team (Fotó: Pölz Anita)

108 km női pódium (balról jobbra: Elek-Belus Fruzsina, Sáringer-Kovács Szilvia, Császár Ilona) Fotó: Belus Erika

Köszönöm szépen az edzőmnek, Barát Gabriellának a majd hat éve tartó trenírozást, az ő segítsége nélkül egészen biztosan nem tartanék itt. Emellett hálával tartozom a családomnak, hogy támogatnak ebben a fantasztikus őrültségben, amit a terepfutásnak hívnak. Külön szeretnék gratulálni a testvéremnek, aki mindig rettenetesen inspirál a megtett úton, jó vele együtt űzni ezt a sportot, épp ugyanolyan furán-huzalozott agyunk van, neki és nekem. A Sportkontoll és a Gyógytornászda csapatának is nagyon hálás vagyok, hogy rendbe hozták a hormon-háztartásomat és hogy segítettek kipattintani. 

És végül, de nagyon nem utolsósorában köszönöm szépen a VIP nevezést a Vadlán Ultra Terep szervezőinek és az önkéntesek lelkes hadának, miattatok ilyen remek ez a rendezvény! 

A tavalyi időmön egyébként 80 percet javítottam, csak szólok és úgy érzem, hogy még mindig van feljebb. :-) 

Folyt. köv., Fruzsi