Január magasan a legjobban lehúzó hónap számomra valamennyi közül. Ettől függetlenül – nem pandémiás időben – ilyenkor elkezd(t)em díszbe öltöztetni a szívemet a szokásos márciusi síelésünk apropója miatt, ami idén is, csak úgy, mint tavaly, elmarad. Zsinórban két év csúszás nélkül. A tavalyit dühösen tudtam csak elengedni, az idei elmaradását már rezignált belenyugvással vettem tudomásul. Főként az az érzés hiányzik, amikor az „Erste fahrt” alkalmával a frissen élezett lécünkkel az elsőket karcoljuk az éjjel tökéletesre kezelt pályán. Az érzés, amikor a megfáradt tagjainknak egy kis pihenőt adva jól esik egy hüttébe betévedni és valami melegen gőzölgőt enni/inni. No meg az egész napos síelésre délután még ráfutni, este pedig a szaunában regenerálódni, miközben hallgatom a háziak, nyolcvanas években írt slágereket egy szintivel „wellnessesen” feldolgozó, vélhetően jutányos áron beszerzett cédéjét. És koronavírus ide vagy oda, az orromban biztosan érezném a tehén istálló masszívan tolakodó szagát is. És hiányzik a Hauser-Kaibling TV adó is, amit a reggeli készülődések során hagyományosan bekapcsoltunk, ami a hegyen lévő aktuális állapotokról tájékoztat sramli zenés aláfestéssel, így indul nálunk egy klasszikus síelős nap. A weissen bier, a glühwein, az aperol hármasa időjárási viszonyok által meghatározottan. Most úgy tűnik, hogy egyelőre a síbakancsban ugrálós szelfik kora leáldozott, de megyünk mi még síelni hamarosan (mármint jövőre hamarosan), ebben biztos vagyok.

Hiányzik a bakancsban ugrálás

Mint ahogyan arról a fészbukon hírt adtam korábban, a pajzsmirigy alulműködésemre decemberben elkezdtem gyógyszert szedni. A hó végi laboreredményem igazolta, hogy a szervezetemnek elegendő a legkisebb dózis, nagyon jól reagáltam rá. A D vitamin szintem is egekben van (éljen soká Helga doktornő), a laboreredményemet lobogtatva még a koronavírus is lepattanna rólam jöttében. Az IT szalag sérülésem miatt a regeneráció támogatására részt vettem egy négy alkalmas infúziókúrán is, annyi bennem a jótékony cucc, hogy a kölyköknek nem kell éjjeli lámpát kapcsolnom, már-már világítok a sötétben. És ami a lényeg, januárban – még ugyan óvatosan, a fokozatosságot maximálisan betartva – újra elkezdtem futni.

És hogy milyen újra fájdalommentesen futni? Felemelő! Az első feladatos futásom alkalmával éreztem azt, hogy mennyire hiányzott, hogy igazán kalapáljon a szívem, és hogy még a kezdődő hányingert is élvezni tudtam. Egyelőre zömében sík felületen kocogok/futok, szép fokozatosan fogom visszaépíteni az edzésekbe a terepet és a nagyobb szintkülönbségeket. A spinnert változó kedvvel, de azért kitartóan gyűröm továbbra is, számomra komoly, kihívást jelentő feladatos edzésmunkát csinálok a tárolóban. Ilyenkor jellemzően zenehallgatással múlatom az időt, a „résztávokat” egy-egy kedvencemre ripítelve nyomom (mint amilyen az Epic a Faith no more-tól). Erősítésekkel együtt januárban heti 9-10 órás edzős heteket toltam, viszonylagos erőlködés nélkül, ami azért felettébb bíztató.

Januárban is rendszeresen kínlasztottam magam a Gyógytornászda által szervezett, online csatornán zajló erősítő óráin, két Gizionos edzőtársammal együtt. Immáron szokásossá válnak ezek a hétfő esti alkalmak, ahogy csendben együtt szenvedünk, hol Pekk Zsani, hol pedig Rajnay Kata vezényletével. Számottevő változásokat észlelek magamon, ehhez nyilván kell egy minimális mértékű testtudat is azért. Most hogy újra futok, azt vettem észre, hogy valahogy sokkal stabilabb és jobban kontrollálható a csípőm és a farizmok is kevésbé fáradnak a megszokotthoz képest a gyorsabb tempójú edzések alkalmával. Mindesetre úgy érzem, hogy megfelelő úton járok ahhoz, hogy sérülésmentesen tudjam folytatni a felkészülést a célversenyeimre, már ha leszek azok egyáltalán, de ez már részletkérdés.

Karácsony előtt jutottam el utoljára masszázsra, így már felettébb hiányoztak Vaian erős kezeinek sanyargatása. Megvan annak a szépsége, amikor a hátadon egy 45 kilós balinéz asszony egyensúlyoz és közben lábujjaival az izmaidba karmol, mintha csak ragaszkodna hozzád. Rendesen a szívemhez nőt ez a szikár, kedves nő, Mirkóval felváltva járunk hozzá már évek óta és élvezzük a java masszázs pozitív hatásait.

Tomival, a testvéremmel ugyan még hébe-hóba igen, de Anyuval a covid helyzetre való tekintettel október óta egyáltalán nem találkoztam. Azonban a Runner’s World magazinnak készült fotózás felülírta az önkéntes távolságtartásunk eredeti szándékát. A részleteket hamarosan úgyis megtudjátok, de addig is íme egy jól sikerült közös kép a Belus család 3 futó tagjáról.

A képet Szasza készítette

És most jöjjenek a kulturális rövid hírek! Viszonyom Mácsai Pállal és a latex búslakodóval? A fészbukon januárban erről is beszámoltam (haha, ha híresebb lennék, tuti szerepelnék a Telex kattintás vadász válogatásában). Ebben a hónapban két stream előadást néztem meg az Örkény Színház előadásában: Lót, Szodomában kövérebb a fű, illetve a Zűrzavar 2045 című darabokkal próbáltam meg csillapítani a nem szűnő kulturális éhségemet. Mindkettőt szeretettel ajánlom, pláne hogy mindkettőt másodjára láttam. Ha már színházba nem mehetünk, élvezzétek ti is a stream előadásokat, jegyeket itt vehettek.

A „nincs tartalmas élet olvasás nélkül” mottó jegyében januárban a női szerepekről olvastam. Nem volt előre tervezett koncepció, csak amolyan ad-hoc jellegű: egyrészről újra nekiveselkedtem a Lubics Szilviről szóló, „Másfél nap az élet” című könyvnek, másrészről a Szolgálólány meséje szerzőjeként híressé vált Margaret Atwood „Ehető nő” című regényét húztam le az elolvasandók listájáról.

Szilvi könyvét anyukámtól kaptam kölcsön még a tavalyi év során, őt nagyon inspirálta a háromgyerekes fogorvos ultra futónő munkássága. Annak idején bele is kezdtem, de valahogy 30 oldal után letettem, mert akkor éppen nem kapott el. Valahogyan zavart az, hogy nem olyan irodalmi, mint mondjuk a Cabré „Pamano zúgása”, amit akkoriban forgattam. Ne értsetek félre, irreális elvárás lett volna azt feltételeznem, hogy a könyv szerzője, Lubics Gyuri (Szilvi férje) Cabré magasságokba emelkedhetne (azért még emelkedhet, nincs lehetetlen), tudom, de akkor is úgy éreztem, hogy ezt akkor inkább félreteszem. Most viszont a sérülésem okán szükségem volt valamire, ami kicsit kimozgat ebből a nyomasztó lelkiállapotból és a könyvespolcon úja ráleltem Szilvi regényére. A könyvet címéhez mérten nagyjából – kis túlzással – másfél nap alatt daráltam be, és a korábbi kritikámat abszolút nem tartottam már helytállónak, csak közvetlenül Cabré után volt kissé kontrasztos. Szilvi történetei rendkívüli módon motiváltak, az általa átéltek révén én is sok mindent átértékeltem és mindez új lendületet adott az edzéseimhez. Mondjuk, még mindig fogalmam sincs arról, hogy hogyan lehet végigmenni egy ultrán, hogy az ember folyamatosan kihány mindent, nekem már egy hányás után sem lenne szerintem (lelki)erőm továbbmenni. Szóval nagy főhajtás Szilvi munkássága előtt, alig várom, hogy a nemrég megjelent új könyvét is kézbe vegyem. Az „Ehető nő” pedig, a maga prefeminista eszméivel maximálisan illeszkedett ebbe a januári erős nőkről szóló koncepcióba. A könyv zanzásítva egy Torontóban élő hajadon lány szereplehetőségeit vizsgálja, és telis tele van izgalmas szimbólumokkal. Rendkívüli módon elgondolkodtató és hiába a 60-as években írták, mégsem veszített semmit az aktualitásából (sajnos).

A hónap híre pedig egyértelműen az, hogy augusztus végén lefoglalt szállásom van a franciaországi Chamonix-ban, így idén egyszerűen nem maradhat el az UTMB. Terveim szerint öt napot edzéssel, kirándulással és szurkolással töltök majd, no meg próbálom levadászni a futó hírességeket egy-egy szelfi erejéig. Egyértelműen Francois D’haene-re gyúrok, de addig még komolyan gyakorolnom kell azt, hogy milyen szögben szükséges vajon tartanom a telefonomat ahhoz, hogy a köztünk lévő kb. 35 centis magasság különbség ellenére ráférjen az arcunk egyetlen képre. Van feladat! :-)