Nagyjából bárhol szívesen futok. A legkevésbé persze a forgalmas utak mellett, vagy a csúcsforgalomban, de amúgy jöhet a salak, a homok, a beton – és persze a nagy szerelem: AZ ERDŐ.

Az év 52 hétvégéjéből minimum harminc alkalommal futok 20-30, néha 40km-es hosszúkat a Zemplénben, általában az erdei utakon és ösvényeken. Ha ehhez hozzáadjuk a 15 éve rendszeres túrákat, azt hiszem nem túlzás állítani, hogy nekem a Zempléni-hegység a hazai pálya. A hétfői és szerdai konditermem utáni futógépes 5-6km-ek és a csütörtöki szélviharos esős nyíregyházi 12km után igazán ki voltam éhezve egy kiadós hegyi erőpróbára. Pénteken elég későn indultunk Lizával, mert a Miami Heat csak háromszoros hosszabbítás után győzte le az Atlantát (Wade és James nélkül! muhhaha) ezért csak este 8 körül indultunk.

Tőlünk teljesen szokatlan módon csak kilenckor keltünk (néha 5-6 körül már teszünk-veszünk hétvégén is) úgyhogy át is terveztem a napot és azonnal vad tésztafalásba kezdtem, hogy a lehető leghamarabb elindulhassak a futásra. A hőmérséklet már 10 körül 7-8 fok volt Erdőbényén, ezért nem vittem túlzásba a rétegeket (egy aláöltözet, pulcsi, melegítő alsó) és a futóhátizsákom amit kb 2 éve kaptam Lizzitől még karácsonyra (köszi Bébi) benne a legszükségesebbekkel.  A rám váró nehéz terep miatt a Nike Structure  13 Zoom cipőm mellett döntöttem, ami bár nem terepcipő, de viszonylag stabil és az aszfaltos részeken is jól használható.

Az útvonalat elég lazán raktam össze, hiszen a jól ismert részeken bármikor tudok módosítani azon, így végül az Erdőbénye – Bánya-déllő – Tállya – Mád – Erdőbénye kört néztem ki, amiben a Mád és a Bénye közti rész első 4-5 kilométerét még sohasem futottam + Tállyára sem érkeztem még ebből az irányból, úgyhogy legalább egy kis újdonsággal is kecsegtetett a terv. Sietni sem akartam, mert a nyárra van egy tervem (amit még egyelőre félek megosztani veletek) amihez meg kellene tanulni lassabban és tovább futni.

Tovább után megtudhatjátok sikerült-e...

Végül csak 11.15-kor tudtam elindulni Erdőbényéről (160m tengerszint felett) szikrázó napsütésben, tele energiával. Az első 5 km eseménytelenül és egyenletes 5.30-as km-ekkel telt, amit ezúttal még a Perlit gyár közelében lévő tanyából rendszeresen kirohanó kutyák sem törtek meg. A Bánya-déllőre vezető erdészeti út kemény, saras emelkedőjét is könnyen magam mögött hagytam (ja persze, ennyire az elején még illik is jól menni) ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a környék legmagasabb hegyére a Nagy-Korsósra, és szépen látni Bényét, Simát, és a felső kanyarból még Baskót is.

Az emelkedő végétől (400m) az erdei futók álma következik. Egy kb 5 kilométeres enyhén lejtő kiváló minőségű földút, ami csinos szálerdők között kanyarog egészen a Dalosok-kútjáig (310 m). Itt télen nyáron felfrissülhetünk a kút kristálytiszta vizéből. (bár most épphogy csak csordogált sajna).

Itt már a hőmérséklet sem volt olyan enyhe (lásd a nevét a völgynek: Hideg-völgy) A Molyvás-réten át a zöld jelzés felé vezető út, amerre a rövid pihenő után tovább indultam, már egy picit nehezebb volt a terep. Az erre gyakran megforduló vadászok és fakitermelők autói a nedves utat göröngyössé teszik, ami ilyenkor  - különösen a hegy északi oldalán – keményre fagy, megnehezítve a futó dolgát. Fáradozásaimért a jutalom ezúttal a Galambász ároktól észak felé nyíló csodás kilátás volt. Tiszta időben – mint ma –  még a szlovák Gömör-Szepesi-érchegység havas csúcsait is látni, nem beszélve Boldogkőváraljáról és (szerintem legalábbis) a hegység legszebb csúcsáról, a 734 méteres Magoskáról.

Miután kigyönyörködtem magam, dél felé fordultam a zöld jelzés irányába, ahol nem kis meglepetésemre a Zempléni-hegység egyik legszebb, és többnyire kiválóan futható részén, a Csonkástól  (500m) egészen Tállyáig vezető részen vastag jégpáncél borította az utat. Eleinte még a két keréknyom közötti keményre fagyott havas csíkban tudtam valamilyen futásra emlékeztető mozgást produkálni, de később már az út szélén is csak óvatosan lépdelve tudtam haladni. Kisebb csoda, hogy csak háromszor csúsztam meg, el pedig egyszer sem estem.

Apropó csoda. Dél körüli induláskor ritkán fordul elő, hogy futás közben állatokat is látok. Sokkal sűrűbben figyelhetők meg a szarvasok, őzek, rókák és muflonok a korán reggeli és az esti órákban. Épp ezért a mai termés egész jónak mondható: 1 fiatal őzbak a Bánya-déllőn, 2 őz a Csonkáson és 2 szarvastehén Tállya közelében. Az egyiket le is fotóztam. Bár kicsit olyan a kép, mint egy ufó-fotó, de aki próbált már futás közben mozgó szarvast fotózni okostelefonnal, az még meg is fog dícsérni. Szóval az alábbi képen elrejtettem egy kifejlett szarvastehenet. Ugye látjátok ti is??? (a zoomolás miatt ilyen béna) A képet közben kicseréltem, mert a vakegér húgom sehogy sem találta az állatot. Ezért ici-picit segítettem...

A jeges úton, már Tállya közelében három terepbringás srác küszködött a csúszós emelkedővel. Szerencsétleneknek szóltam, hogy tovább már tekerni sem érdemes, mert a helyzet csak rosszabb lesz, de ők bátran dülöngéltek tovább. Mondjuk a helyükben én is ezt tettem volna. J

Tállya (160m) előtt még csináltam pár fotót a bányánál és a faluban leültem egy percre megebédelni. Az órámra pillantva láttam, hogy egyrészt már megtettem 27 km-t, de az idő is nagyon eltelt és sajna eléggé el is fáradtam a nagy csúszkálásban. Úgyhogy felhívtam hű sportmenedzseremet – Lizát, hogy jöjjön értem Bényéről mondjuk Mádra. A Mádra átvezető út 70m-es szintemelkedése már nagyon nem esett jól, de a végén már ott várt a felmentő sereg. Végül is egész jó napom volt. A cipő jól teljesített, láttam gyönyörű tájakat, vadállatokat és bár a teljes kört nem csináltam meg, azért 32 km-et kb 600 m szintemelkedéssel csak összehoztam (vasárnap otthon majd lementem a térképet a GPS-es Garminomról és beszúrom ide).

Update!

Hazaértünk. Íme a futás: