Egy jó pár nap távlatából visszatekintve megállapíthatom, hogy megint sikerült – magamhoz képest – valami egészen jót produkálnom. A korábban el-elvesztett önbizalmam így valamiféleképpen visszatérőben látszik. Az elmúlt pár napban jelentősen emeltem a kilométer számon, így meglehetősen fáradtan indultam neki a hét megpróbáltatásainak.

Hétfőn Imóval beszéltünk meg, már-már szokásosnak mondható közös futást: el classico, azaz 25 km volt az aznapi terítéken. A lábaimat szinte végig ólomnak éreztem – így jelentkeztek sajnos a túledzés következményei. Imótól kaptam is egy visszafogott dorgálást, hogy előző nap miért futottam 15-öst, holott ő korábban 10 kilométert javasolt. Meg is lett a lelkesedés böjtje, helló kimerültség és fáradtság, így nem is nagyon élveztem az edzést, bár a mosoly az arcomon valahol mégiscsak őszinte volt. Kőkemény belső küzdelem eredménye lett az az 5’20”-as tempó, amit végül összekínlódtam. Zita a Plázánál csatlakozott hozzánk, így majdnem végig hármasban nyomtuk le a távot. Most is meg kellett állapítanom, hogy Zita a legkeményebb csaj, akit ismerek, nem tudom, hogy honnan fakad az a rengeteg, szűnni nem akaró energia, ami áramlik benne. Az edzőtársaimat arról faggattam, hogy hogyan bírnak 140-160 kilométereket futni hetente, és hogyhogy nem fáradtak a következő héten. Hogy lehet ezt hosszútávon csinálni? Zita kedvesen türelemre intett, és csak annyit mondott, hogy majd 2 hónap múlva gondoljak vissza a mostani edzettségi állapotomra és hasonlítsam össze az akkorival, akkor majd meg fogom érteni, hogy hogyan is fejlődik az emberi állóképesség.

A keddi pihenést követően szerdán a sziget belső sétányán futottunk Imóval a frissen esett hóban, így hódoltunk a terepfutás örömeinek (igen, nem győzöm hangsúlyozni, hogy van neki olyanja). Komolyan mondom, hogy én még így nem fáradtam el 20 kilométeren (leszámítva talán az első félmaratonomat Prágában, amikor 1 sör után terminátorjárásban közlekedtem az este hátralevő részében), az edzés végére szinte csak vánszorogtam. A havas belső sétány azonban tényleg mindenért kárpótolt, olyan nyugodt és békés volt minden, szinte az ember elfelejti, hogy egy zajos fővárosban van.

A heti kötelező egy spinning órát csütörtök reggelre szuszakoltam be, így csak fél 10-re mentem dolgozni. Nem igazán jeleskedek a reggeli edzéseken, így ismét nagy fenntartásokkal – magamtól nem sokat várva – csaptam bele a tekerésbe. Rácáfolva az eddigiekre, szokatlan módon egész jól esett ez a korai edzés, még a sík szakaszokat is élveztem, bár a tempót sokszor így sem bírtam tartani. Az óra után még bevetődtem a szaunába 15 percre, garantált volt az egész napos jó közérzet.

Pénteken felhívott Tomi, hogy egyeztessük a másnapi közös hegyi futásunkat. A bátyám egy kicsit módosított korábbi elképzeléseinken, már-már mindenféle maratoni távokkal riogatott…így a pénteki 10 kilométeres átmozgató futásom adagját lecsökkentettem 6-ra, nem kifárasztva magam a holnapi tortúra előtt.

A szombati futásról korábban egy külön bejegyzésben már beszámoltunk.

Teljesítmény 7. hét, 2012. február 13. – február 19.

Hétfő: 26,21 km, idő 2:19:53, átlaga 05’20” / km, szigetről az északi vasúti összekötő hídig és vissza, aztán még két kör a szigeten a belső úton;

Kedd: pihenés;

Szerda: 20,29 km, idő 2:01:10, átlaga 05’58” / km, szigeten hóban a sétányon, fejlámpával;

Csütörtök: 1 óra spinning (Lite Wellness Mamut);

Péntek: 6,15 km, idő 0:34:22, átlaga 05’35” / km, otthonról ki szigetre, a külső körön egy kör;

Szombat: 35,11 km, idő 3:35:27, átlaga 06’09” / km, a Zemplénben Tomival;

Vasárnap: pihenés Összesítés: 87,76 km futás, 1 óra spinning.