Mint ahogyan korábban is írtam, betegség miatt le kellett mondanom a debreceni Rotary maratonról, helyette pedig a pozsonyival kárpótoltam magam. „9 fok, erős széllökésekkel” jósolta a meteorológia 2012. április 1-jére Pozsony környékére. Az előrejelzés nem volt éppen bíztató, de szombaton nem voltam rest mindenféle isteni gondviseléssel bíztatni magam, és alapvetően lelkesen készülődtem a hétvégi kiruccanásunkra. Szombat este 6 körül érkeztünk meg a rajtközpont területére, amely egy hatalmas bevásárlóközpont melletti téren helyezkedett el. Az navigációban nagy segítségemre volt a mindig aktív Mango-detektorom, amely minden helyzetben segít, hogy a legközelebbi Mango boltot a lehető legrövidebb útvonalon közelítsem meg. A viharos szél a sapkámat útközben lefújta a fejemről – kétszer is. Miután átvettük a kedvezményes kuponokat és a verseny logójával ellátott Nike technikai pólót rejtő rajtcsomagot, kopogó szemekkel kerestük a tésztaparti színhelyét, hogy némi szénhidrátot lapátoljunk magunkba. A tészta, amit ettünk semmiféle kulináris élménnyel nem kecsegtetett, a kóla pedig, amit kaptunk hozzá, olyan ízű volt, mintha megspékelték volna egy fél unikummal, pedig nem. A kólát okosan nem ittuk meg, a gasztronómiai élmények hiányát pedig egy hatalmas Staropramennel kompenzáltuk egy közeli bárban.

Este a fáradtságtól és az izgalomtól úgy zuhantam be az ágyba, mint akit fejbe vertek. Vasárnap reggel már hatkor kinyílt a szemem, azonban a kedvesem iránti szolidaritásból álmatlanul fetrengtem még egy jó másfél órát, amikor is csörgött az ébresztő. Ekkor kezdetét vette a verseny előtti rutintevékenység: öltözködés, a szokásos reggeli elfogyasztása, a felszerelés leellenőrzése, majd indulás a verseny helyszínére.

Itt már virgonckodok

Vasárnap reggelre az allergiámat mintha elvágták volna, amiért iszonyatosan hálás voltam, így már csak az erőlétemért kellett aggódnom. A rajt előtt elvégeztem a bemelegítést, és az utolsó pillanatig vaciláltam azon, hogy mit is kellene felvennem: rövid vagy hosszú? Mivel egy köztéren elhelyezett hőmérő csupán 4 fokot mutatott, végül a hosszú mellett voksoltam, és milyen jól tettem… 10 órakor vette kezdetét a verseny, volt szlovák visszaszámlálás, ahol tippelgettem magyarul, hogy most akkor hol is tartunk.

A tömeg szép lassan elindult, és bennem csak úgy zakatolt az adrenalin. Alapvetően a maratonistáknak két, nem pont egyenlő nagyságú kört kellett megtenniük, így kíváncsian vártam, mit mutat majd az első kör. A verseny szervezői a honlapon utaltak a „nem számottevő szintkülönbségre”, amiről bebizonyosodott, hogy igencsak relatív, mert a pesti maratonhoz képest szerintem igenis számottevő volt. A versenyen összesen négy hídon futottunk keresztül, illetve sokszor alattomosan emelkedett az út, hol enyhébben, hol meredekebben. A szél nem kegyelmezett a versenyzőknek, a mezőny szinte végig kapott belőle…néha kivételesen hátulról is fújt, köszönet érte. Az első félmaratonom 1:47 körüli lett, aztán jött a hóvihar, ami olyan demoralizálóan hatott, hogy egy hídra felfutva lelkileg kicsit megzuhantam. Gyorsan összeszedtem magam – nemfájnemfájnemfáj – és Imót az egyik, Zitát pedig a másik oldalamra képzelve nekiiramodtam. A második körben már csak a maratonisták futottak, a mezőny pedig jelentősen felszabdalódott. Nem volt itt már szélárnyék, csak küzdelem az elemekkel. Sok frissítőállomáson megálltam egy pillanatra, megettem a két gélt, amit csomagoltam az útra, ittam rá egy kis vizet, de a tempóm már annyira lelassult, hogy az órámat se néztem, mert nem akartam magam tovább bosszantani. Csak be akartam fejezni, le akartam futni, ki akartam pipálni. Az utolsó két kilométeren realizáltam csak, hogyha egy kicsit jobban igyekszem, benne lehettem volna a tervben, és teljesíthettem volna a távot 3:40 alatt.

Nem sokkal a cél előtt

Ez – a felettébb extrém időjárási viszonyok és betegségem miatti erőléti problémák miatt – nem ment, de így is 3:42:45-ös eredménnyel értem be a célba, több mint húsz percet javítva a legutóbbi maratoni időmön.

A megérdemelt érem

Összességében véve remélem, hogy az idő hamarosan megszépíti az emlékeimet, és kábé olyan 20 év múlva, némi nosztalgiával fűszerezve csak a verseny utáni fejedelmi lakomára fogok emlékezni. Így legyen! :-)

Csak az egyik az enyém...