Már régóta adós vagyok egy beszámolóval, hogy mi is történt velem a maraton utáni időszakban, és a jövő évre is megfogalmazódott bennem néhány célkitűzés, amelyek mind-mind megosztásra várnak.

Nagy változás az életünkben, hogy ismét dolgozó anyuka lettem, húzom az igát kemény két hete, napi 8 órában. Ez az időszak talán elég volt arra, hogy ismét felvegyem a dolgok régi ritmusát – már ha ez egyáltalán lehetséges kétgyerekeséknél –, illetve hogy az egész család átálljon egy újonnan kidolgozott rendszerre. Azért még van egy-két dolog, amibe bele kell jönnünk, sok a buktató, de összességében azt mondhatom, hogy nem is megy annyira rosszul a napi mókuskerék. Ehhez nyilván kell egy tuti-férj is, aki reggel játszi könnyedséggel összekészít két kisgyerkőcöt és elhelyezi őket a megfelelő intézményekben. Ami nem túl jó, hogy a francia-nyelvtanulást egyelőre fel kellett adnom, de remélem, hogy hamarosan az is ismételten bele fog férni a mindennapokba. Ami a változás lelki vonatkozásait érinti, az talán – hiperérzékeny lévén – engem viselt meg a legjobban, hiszen a gyerekekkel megint egy kicsit kevesebb időt tölthetek, de a rendelkezésre álló időkeretet igyekszünk kimaxolni, és minél több minőségi időt együtt létezni. A délutánokat-estéket heveny szeretetgömbben töltjük, ahol mindenki a másikat ölelgeti, szeretgeti, így próbáljuk meg elfogadni a megváltoztathatatlant, miszerint anya ismét dolgozik. Egyébként a csemetéknek is fura volt eleinte, hogy 1,5 - 2 órával hosszabb ideig vannak a bölcsiben / oviban a szeptemberi állapothoz képest, pedig azt gondoltam, hogy ez az egy-két óra mínusz talán nem is annyira hatalmas érvágás, de sajnos határozottan megéreztük a hiányát.

a-wow-újra-dolgozok-fej

A futásokat is teljesen át kellett szerveznem, hogy az edzések beleférjenek az új életünkbe. Jelen állás szerint két hétköznap este – a gyerekek lefektetését követően – kell futócipőt húznom, pénteken, amikor egyébként is korábban végeznék, kiveszem a két óra sportra szánható munkaidő-kedvezményt, így délután megcsinálom a heti szokásos hosszú edzést, anélkül, hogy a gyerekekért emiatt később kellene mennem. Így a hétvégén már nem kell hosszabb időt távol töltenem tőlük, mivel szombaton és vasárnap csak valami rövidebbet kell csinálnom. De azért így is nagyon kell az idővel zsonglőrködnöm, hogy minden beleférjen a napunkba, és hogy ne feküdjek le annyira későn sem, mert minimum 7 óra alvásnak meg kellene lennie napi szinten. Sajnos ezen van mit még javítani, de dolgozok ezerrel a megoldásán.

Sajnos a munkakezdéssel egyidejűleg a motivációm is eléggé visszaesett, fáradtan, a sötétben, esőben este fél 9-kor nehéz elindulni, pláne ha még feladatos edzésem is van aznapra. De itt jön képbe az igazi elszántság, hogy az adott pillanatban a futás lenne az utolsó, amit csinálnék, legszívesebben ledöglenék a kanapéra egy könyvvel a kezemben (Spirótól a Feleségverseny most egyébként is óriási csábítás), vagy szimplán lefeküdnék este 9-kor aludni, ehelyett futkosok a környéken fel-le, fel-le, számolom a kilométereket, és még csak zenét se tudok hallgatni (sötétben sose hallgatok). Szóval nem a legegyszerűbb ez most, de menni kell előre, ha akarok valami igazán komolyat jövőre. A tegnapi randiestén is majdnem elaludtam a moziban, ha szar lett volna a film, tuti szunyáltam volna (pedig ilyet legutóbb várandósan csináltam).

Visszakanyarodva a maraton utáni időszakra, volt egy-két kevésbé intenzív, pihenősebb hetem, laza futásokkal, hogy magam mögött tudjam végre egy kicsit a felkészülési időszakot, ami szerintem sikerült is. Külön jó, hogy nem sérültem bele a versenybe, nincs semmilyen ízületi, izomzati panaszom, teljesen rendben vagyok. Ráadásként pár napot Svédországban tölthettünk Mirkóval és egy baráti párral, a szüleim pedig vigyáztak a lurkókra, így volt 3 nap, ami csak a mienk volt, és remekül szórakoztunk. Persze futó révén a futós dolgokon egyből megakadt a szemem, pl. az újságosnál a Runner’s World svéd kiadásán, és a Clif Bar-ból is jócskán feltankoltam (ez a márka itthon nem kapható). Egy rövid reggelit futottam is Malmőben a parton, csak hogy meglegyen a külföldön-futok-érzés, bár annyira nem égetett a vágy, hiszen előző napokban térdig lejártuk a lábunkat városnézés közben (még a dán fővárosba is átugrottunk). No, ami biztos, hogy Skandináva teljes mértékben nekem való hely, és ha nem is jövőre, de utána mindenféleképpen el kellene ide jönni valamit futni.

partonfutós

még sötétben indultam, aztán egyszer csak rám borult az ég

Ha már a jövőről van szó, akkor beszéljünk kicsit a tervekről, abból van bőven 2017-re. Három célversenyben állapodtunk meg Gabival, az edzőmmel: az első a Mátrabérc Trail (54 km, 2800 m +) április közepén; a második az OCC (55 km 3600 m+, sorsolás függvénye) augusztus végén; a harmadik pedig egy év végi sík maraton, reményeim szerint a New York maraton, feltéve hogy kisorsolnak. Ami biztos, hogy csak úgy, mint idén, jövőre is megyek az UTH 55-re (Szentendre Trail, 55 km, 1800 m +), illetve idén még a Kaptárkövek trail-re is ígéretet tettem, szóval az is igen-igen valószínű. Amint látszik a felsorolásból jövőre nem igazán mennék aszfaltos mókára, csak terepre, kivéve egy év végi „maraton-felmérőt”.

Ezek volnának a grandiózus tervek, mellette meg ott van a rengeteg várnivaló, amik feldobják a napjaimat, mint hogy nemsokára itt a karácsony, ami egyre klasszabb a gyerekekkel, aztán remélhetőleg jön majd pár nap síelés kettesben Mirkóval Ausztriában, egy Dave Matthews Band koncert Bécsben, az első vízparti nyaralásunk a gyerekekkel, egy őszi út az USA-ba…szóval van miért dolgozni, van mit várni! :-)