2016. nov 10.

Újra húzom az igát, avagy jön a #nextlevel

írta: b.fruzsi
Újra húzom az igát, avagy jön a #nextlevel

Már régóta adós vagyok egy beszámolóval, hogy mi is történt velem a maraton utáni időszakban, és a jövő évre is megfogalmazódott bennem néhány célkitűzés, amelyek mind-mind megosztásra várnak.

Nagy változás az életünkben, hogy ismét dolgozó anyuka lettem, húzom az igát kemény két hete, napi 8 órában. Ez az időszak talán elég volt arra, hogy ismét felvegyem a dolgok régi ritmusát – már ha ez egyáltalán lehetséges kétgyerekeséknél –, illetve hogy az egész család átálljon egy újonnan kidolgozott rendszerre. Azért még van egy-két dolog, amibe bele kell jönnünk, sok a buktató, de összességében azt mondhatom, hogy nem is megy annyira rosszul a napi mókuskerék. Ehhez nyilván kell egy tuti-férj is, aki reggel játszi könnyedséggel összekészít két kisgyerkőcöt és elhelyezi őket a megfelelő intézményekben. Ami nem túl jó, hogy a francia-nyelvtanulást egyelőre fel kellett adnom, de remélem, hogy hamarosan az is ismételten bele fog férni a mindennapokba. Ami a változás lelki vonatkozásait érinti, az talán – hiperérzékeny lévén – engem viselt meg a legjobban, hiszen a gyerekekkel megint egy kicsit kevesebb időt tölthetek, de a rendelkezésre álló időkeretet igyekszünk kimaxolni, és minél több minőségi időt együtt létezni. A délutánokat-estéket heveny szeretetgömbben töltjük, ahol mindenki a másikat ölelgeti, szeretgeti, így próbáljuk meg elfogadni a megváltoztathatatlant, miszerint anya ismét dolgozik. Egyébként a csemetéknek is fura volt eleinte, hogy 1,5 - 2 órával hosszabb ideig vannak a bölcsiben / oviban a szeptemberi állapothoz képest, pedig azt gondoltam, hogy ez az egy-két óra mínusz talán nem is annyira hatalmas érvágás, de sajnos határozottan megéreztük a hiányát.
20161022_213356.jpg

a-wow-újra-dolgozok-fej

A futásokat is teljesen át kellett szerveznem, hogy az edzések beleférjenek az új életünkbe. Jelen állás szerint két hétköznap este – a gyerekek lefektetését követően – kell futócipőt húznom, pénteken, amikor egyébként is korábban végeznék, kiveszem a két óra sportra szánható munkaidő-kedvezményt, így délután megcsinálom a heti szokásos hosszú edzést, anélkül, hogy a gyerekekért emiatt később kellene mennem. Így a hétvégén már nem kell hosszabb időt távol töltenem tőlük, mivel szombaton és vasárnap csak valami rövidebbet kell csinálnom. De azért így is nagyon kell az idővel zsonglőrködnöm, hogy minden beleférjen a napunkba, és hogy ne feküdjek le annyira későn sem, mert minimum 7 óra alvásnak meg kellene lennie napi szinten. Sajnos ezen van mit még javítani, de dolgozok ezerrel a megoldásán.

Sajnos a munkakezdéssel egyidejűleg a motivációm is eléggé visszaesett, fáradtan, a sötétben, esőben este fél 9-kor nehéz elindulni, pláne ha még feladatos edzésem is van aznapra. De itt jön képbe az igazi elszántság, hogy az adott pillanatban a futás lenne az utolsó, amit csinálnék, legszívesebben ledöglenék a kanapéra egy könyvvel a kezemben (Spirótól a Feleségverseny most egyébként is óriási csábítás), vagy szimplán lefeküdnék este 9-kor aludni, ehelyett futkosok a környéken fel-le, fel-le, számolom a kilométereket, és még csak zenét se tudok hallgatni (sötétben sose hallgatok). Szóval nem a legegyszerűbb ez most, de menni kell előre, ha akarok valami igazán komolyat jövőre. A tegnapi randiestén is majdnem elaludtam a moziban, ha szar lett volna a film, tuti szunyáltam volna (pedig ilyet legutóbb várandósan csináltam).

Visszakanyarodva a maraton utáni időszakra, volt egy-két kevésbé intenzív, pihenősebb hetem, laza futásokkal, hogy magam mögött tudjam végre egy kicsit a felkészülési időszakot, ami szerintem sikerült is. Külön jó, hogy nem sérültem bele a versenybe, nincs semmilyen ízületi, izomzati panaszom, teljesen rendben vagyok. Ráadásként pár napot Svédországban tölthettünk Mirkóval és egy baráti párral, a szüleim pedig vigyáztak a lurkókra, így volt 3 nap, ami csak a mienk volt, és remekül szórakoztunk. Persze futó révén a futós dolgokon egyből megakadt a szemem, pl. az újságosnál a Runner’s World svéd kiadásán, és a Clif Bar-ból is jócskán feltankoltam (ez a márka itthon nem kapható). Egy rövid reggelit futottam is Malmőben a parton, csak hogy meglegyen a külföldön-futok-érzés, bár annyira nem égetett a vágy, hiszen előző napokban térdig lejártuk a lábunkat városnézés közben (még a dán fővárosba is átugrottunk). No, ami biztos, hogy Skandináva teljes mértékben nekem való hely, és ha nem is jövőre, de utána mindenféleképpen el kellene ide jönni valamit futni.
img_20161023_101246.jpg

partonfutós

20161023_074000.jpg

még sötétben indultam, aztán egyszer csak rám borult az ég

Ha már a jövőről van szó, akkor beszéljünk kicsit a tervekről, abból van bőven 2017-re. Három célversenyben állapodtunk meg Gabival, az edzőmmel: az első a Mátrabérc Trail (54 km, 2800 m +) április közepén; a második az OCC (55 km 3600 m+, sorsolás függvénye) augusztus végén; a harmadik pedig egy év végi sík maraton, reményeim szerint a New York maraton, feltéve hogy kisorsolnak. Ami biztos, hogy csak úgy, mint idén, jövőre is megyek az UTH 55-re (Szentendre Trail, 55 km, 1800 m +), illetve idén még a Kaptárkövek trail-re is ígéretet tettem, szóval az is igen-igen valószínű. Amint látszik a felsorolásból jövőre nem igazán mennék aszfaltos mókára, csak terepre, kivéve egy év végi „maraton-felmérőt”.

Ezek volnának a grandiózus tervek, mellette meg ott van a rengeteg várnivaló, amik feldobják a napjaimat, mint hogy nemsokára itt a karácsony, ami egyre klasszabb a gyerekekkel, aztán remélhetőleg jön majd pár nap síelés kettesben Mirkóval Ausztriában, egy Dave Matthews Band koncert Bécsben, az első vízparti nyaralásunk a gyerekekkel, egy őszi út az USA-ba…szóval van miért dolgozni, van mit várni! :-)

 

Szólj hozzá