Ezen a hétvégén a Zemplén havas-saras lejtőit a szelíd nyírségi homokdombokra cseréltem, és a hétvégi hosszú futás célpontjául a Tiszát jelöltem meg. A Tiszához van rövidebb út a Nyíregyháza-Nagyhalász-Ibrány-Tiszabercel útvonalnál, mégis ez tűnt a legésszerűbb választásnak, hiszen az út majdnem teljes hosszában a Rétközi Kerékpárút vonalát követi. És ez bizony fontos, mert az autósok a közlekedés többi szereplőjét a következő sorrendben ismerik el egyenrangú félnek:

1. kombájn
2. teherautó
3. többi autó
4. prostik
5. kóbor kutyák
6. lakókocsik
7. kerékpárosok
8. részeg kerékpárosok
9. elgázolt állat tetemek
10. futók

Ezért én forgalmas műút padkáján csak nagyon indokolt esetben futok, akkor is olyan rövidtávot, amilyet csak lehet. Ettől kímél meg a kilencvenes évek közepén 11 település összefogásával épült Rétközi Kerékpárút, ami bár itt-ott kicsit gödrös ugyan, de biztonságosan és az autók kipufogógázától viszonylagos távolságban futható 50 km-en át. Az időjárás mintha helyeselni próbálta volna döntésemet, szélcsenddel és +10 fokos napsütéses idővel igyekezett kedvemben járni.

10:16-kor indultam Nyíregyháza belvárosából, ahonnan sétáló utcák és kerékpárutak érintésével kifutottam a város szabadidőközpontjába (nem, nem a Pláza) Sóstógyógyfürdőbe. Ez a hely különösen fontos nekem, egyrészt mert nagyon sokat futok a Sóstói-erdő ösvényein, másrészt pedig mert édesapám 15 évet dolgozott azon, hogy Sóstó olyan szép legyen, mint amilyen most…

A nosztalgiára persze nem volt sok időm, mert a Kemecsei útra fordulva megkezdtem hosszú (és kissé unalmas) utamat Nagyhalász felé. Az első 10 km-t pontosan 56 perc alatt teljesítettem (5:36”) ami csak egy picit volt lassabb a tervnél. A múlt heti zempléni fiaskó óvatosságra intett, és tényleg nem akartam elfutni magam az elején. Ekkorra már szabályosan meleg volt, és nem győztem hámozni magamról a rétegeket. Még jó, hogy a vastag hőzáró felsőt végül otthon hagytam (az elején így is eléggé fáztam…)

Végre elhagytam Sóstóhegy házait és a végtelennek tetsző szántóföldek között kanyargó kerékpárút mintha csak az enyém lett volna. Csodálatos volt az első igazi tavaszi napot így és itt töltenem. Ekkor kapcsoltam be mp3 lejátszómat, amiben mai választásom, a kaliforniai blues gitáros, Coco Montoya dalai szóltak.

Hamarosan meglátom Nagyhalász első házait is, az utolsókat meg majd egy jó óra múlva. Mert Nagyhalász tényleg nagy. Olyan, mint egy kígyó, ami rátekeredett az útra.  És amikor már azt hiszed, látod a végét, a kanyar után újabb kilométernyi házsor bukkan elő. A harmadik 5 km picit lassabb az előző kettőnél (28:50 – 5:44”) de olyan jól esik a futás most, hogy ez egy cseppet sem izgat.  Nagyhalász akár a Nyitott Kapuk Városa nevet is viselhetné – tekintettel a nyitva hagyott kapubejárókra – ami a negyedik 5 km-re kifejezetten ösztönzőleg hat. Merthogy nyitott kapuk + házőrző kutyák= 27:49-es 5000 (5:36”) ami azért már nem olyan rossz. És eljött, amire olyan régóta vártam: A Nagyhalász vége tábla. Yess! Emlékeim szerint Ibrány nagyon közel van Halászhoz (tényleg) úgyhogy pillanatok alatt be is érek az Okmányirodájáról méltán híres Ibrányba (itt minden aznap megvan, Nyíregyen meg napokat-heteket szívsz). Ibrányban az első kanyarnál sikerül megtoldanom 2,5 km-el az utamat, mert lekanyarodok a település központjába a főútról. Elég kellemetlen ilyenkor a felismerés – hiszen ahogy fárad az ember, úgy esik egyre rosszabbul minden plusz km. Az ötödik 5km sem rossz (28:10 – 28:02”) és innen a nyílt részeken már látni a Tisza árterének erdőit is.  És itt érem el a falat. Merthogy az elmúlt egy évben 25 km-nél minden alkalommal mintha fejbe vernének. Biztos az a fránya plusz pár kiló is benne van a dologban (a combizmaim és a térdek kezdenek mindig fájni ilyenkor) meg, hogy fejben tényleg vissza kellene keményedni, mondjuk a 2009-es önmagamhoz (ha nem is Cserihez, róla majd írok egyszer). A hatodik etap ezért már majdnem 30 perces (29:44 – 5:56”) de legalább nem hagytam abba. A vége pedig már nem is igazán futás (inkább olyan gyorsgyaloglós-vánszorgásos-futogatás: a hetedik 5km 32:16 – 6:27”). Tiszabercelen pedig már várt hű sportmenedzserem (a feleségem – Liza) akivel együtt csodáltuk a még befagyott, de már olvadó Tiszát.

Nagyon élvezetes és szép futás volt ez és az elmúlt fél év legjobb átlagú 30 km-nél hosszabb menetem (35 km – 3:22:49 – 5:47”) El is határoztam, hogyha nem sikerül a Zemplénben futnom a hétvégi hosszút, máskor is megismétlem ezt a távot.