Autóval hajtok lefelé a törökbálinti lejtőn, a félig lehúzott ablakon beáramló szellő megsimogatja az arcomat. Ibrahim Maalouf, libanoni trombitás True sorry című száma szól. Tökéletes zenei aláfestés ehhez a pillanathoz. Nyári melankólia kerít hatalmába, a muzsika is masszívan táplálja ezt az érzést. Az Edvi Illés úthoz érve automatikusan nyúlok a szemellenzőhöz, de a nap már lemenőben van, nem süt a szemembe, a mozdulat így félúton értelmét veszti és önkéntelenül abbamarad. A szél tovább simogat, és akkor hirtelen eszembe jut, hogy közeleg a születésnapom. Persze, tulajdonképpen mindig közeleg, ha épp nem a napja van, de most már csak néhány nap. Megint sokat van „ok nélkül” gyomoridegem, próbálok többet aludni, magnéziumot szedni és sokat futni, hátha segít. Nem mindig van kedvem magamba nézni ugyanis. A szomorú érzések kicsit elhatalmasodnak, majd a mélyből előtör az emléked. Tavaly egy hirtelen ötlettől vezérelve beírtam a nevedet a web böngészőbe, hátha találok rólad valamit, de csak egy régi diákolimpiai eredményed jön szembe az 1993/1994-es tanévből. Gyakorlatilag nincs digitális lábnyomod. Nem írom le a neved, mert akkor ez biztosan megváltozna, hiszen találatként kidobna immáron ez az írás is. Van egy druszád, talán valamelyik rokonod kisfia: pont úgy hívják, mint téged, ő is kosarazik, mint ahogyan te tetted. Már rég nem emlékszem az arcodra, az iskolai évkönyvek pedig valahol Nyíregyházán porosodnak a szobámban. Ha nagy ritkán otthon vagyok, megnézlek benne, nem mindig, de azért még sokszor. Nem messze laktunk egymástól, három évvel felettem jártál. Nagyon jó iskola volt a miénk, tele volt okos és kivételes gyerekkel. Te is okos voltál és kivételes. És nekem nagyon tetszettél. A kilencvenes években a nyarak nem úgy teltek, mint manapság a fiatalok számára. Kütyüzés helyett naphosszat bandáztunk a környéken lakó kertvárosi gyerekekkel. Voltak helyek, ahová rendszeresen kijártunk, azon a nyáron főleg a borbányai óvoda kerítésénél lógtunk, felültünk a tetejére és a lábunkat az alacsonyabb korláton pihentettük. Emlékszem, hogy a Beastie Boystól a Sabotage volt a menő. Én majd’ 14 éves voltam, valahol a kamaszkor legelején. Ahogy magamat látom, akkor még reszkettem az élettől, de nyitott voltam a világra. Taknyos hatosztályos kiscsaj voltam, így a suliban szóba sem álltunk egymással, de itt egy kis társaságban észrevétlenül beszélgetni kezdtünk. Annyira még nem ismertelek jól, de azon a nyáron észrevétlenül beléd habarodtam. Vicces voltál, kedves és nagyon helyes. Mindig repesve vártam, hogy találkozzunk, és végül megtörtént az, amire titkon vágytam: elhívtál moziba. Ahová sosem jutottunk el. A szülinapom estéjén elmentél szórakozni a barátaiddal és többet nem láttalak. Emlékszem, hogy egy fekete, vékony pántos ruha volt rajtam a temetéseden, akkor már sírni is tudtam. A gyászomat igazán senkivel sem osztottam meg, magam sem értem miért, valamiért nevetségesnek éreztem. A kamaszok sokszor érzik így magukat, azt hiszem. Mérhetetlenül dühös és szomorú voltam, hogy ennyi jutott neked és nem tudtam ezzel a haraggal mit kezdeni. Végül rettenetesen magamba zárkóztam és elkezdődött egy testi- lelki önpusztítás, ami tovább tartott, mint kellett volna.

Sokáig nem volt őszinte a mosolyom, ha valaki felköszöntött, de így majdnem harminc év elteltével már legalább le tudom írni: szétfoszlott annak lehetősége, hogy a nyirkos tinédzser kezemet a tiédbe csúsztatom a mozi sötétjében, de neked az életed tört derékba és én ezt tényleg sajnálom. Még mindig nagyon sajnálom. És ha arra gondolok, hogy miért is futok, akkor most már tudom, hogy nem valami elől, hanem inkább valami felé. Nézőpont kérdése, de érted?