Múlt héten az a megtiszteltetés ért, hogy az ORFK színeiben részt vehettem a BM Országos Terepfutó Bajnokságán, amelyet Tatabányán, a Kő hegyen található Turul emlékműnél szerveztek meg. Már ami a nőket illeti, három táv (2,3,4 km) közül lehetett választani, végül a korcsoportomhoz (30-39 év között) passzoló távra voksoltam. A táv kurtasága hatalmas kihívást jelentett, hiszen a legrövidebb verseny, amin eddig szerepeltem, legalább 10 km-t tett ki. A verseny napján nem voltam igazán lelkes, ennek alapvetően az volt az oka, hogy utálok gyorsan futni (a résztávos edzések se lelkesítenek túlzottan). Félretéve a vonakodásomat, muszáj volt rendesen eleget tenni feladatnak, mert Imotól biztosan számíthattam egy jókora dorgálásra, ha nem teszem magam oda maximálisan. Csak egyetlen dolog lelkesített: hamar végezni fogok, mivel a 3000 méter – pláne tempósan futva – gyorsan elillan.

A verseny előtt egy csapattárssal hozzávetőlegesen bejártuk a távot, csak azért, hogy felmérjük, mire számíthatunk, milyenek a terepviszonyok. Az első kilométeren a murvás út emelkedett olyan 70 métert, azt követően az ösvény egy-két emberesre szűkült, mindemellett erőteljesen gyökeres-sziklás volt. A kezdeti nagy kaptató után főként lefelé futottunk, illetve volt még egy maximum 25 méteres emelkedő egy későbbi szakaszon.

Ahogyan nézegettem a versenytársakat, semmit nem tudtam leszűrni belőlük, vajon ki milyen erős? Vajon milyen vagyok én hozzájuk képest? Vajon mire lesz elég a nem éppen célirányos felkészülés? A korcsoportomban 57 lány adta be a nevezését, így meglehetősen tülekedve álltunk a rajtvonalhoz. A versenyszámunk előtt rendesen bemelegítettem, a repülőket követően sajnos csak a harmadik sorba tudtam csak beállni. Az egyik csaj még gyorsan meggyanúsított azzal, hogy csalok, mert szemmel láthatóan nem múltam el 30 (haha, mit tesznek a jó gének, köszi anyu, apu). Mikor a startpisztoly eldördült, mindannyian megindultunk, és elkezdődött a lökdösődés, helyezkedés, egészen meglepődtem ezen a váratlan harciasságon. Körülbelül a 25. helyről indultam, az első kilométeren azonban felküzdöttem magam a 3. helyig. Sok lány ugyanis nem igazán volt tisztában a képességeivel, így a kezdeti sprint után a lelkesedésük gyorsan alábbhagyott. Az élen lévő lány már kezdett erőteljesen elhúzni, látszott rajta, hogy elég rutinosan mozog. Én rátapadtam a másodikra, így küzdöttük fel magunkat a "végeláthatatlan" emelkedőre, zilálva, fokozatos elsavasodás mellett. Ekkor történt valami: egy lány viszonylag magabiztosan elhúzott mellettünk. Mire felértünk, a lány, akire rátapadtam, feladta, és elkezdett gyalogolni, így ismét a harmadik helyen találtam magam. Ekkor már kezdett a terep hozzávetőlegesen síkhoz hasonlítani, így – egy gyors tempóváltást követően – viszonylag könnyedén ráfutottam a második helyen lévő lányra. Tudtam, hogyha az ösvény összeszűkül nehéz lesz megelőzni, de kerestem az alkalmat, hogy hol tudnám megtenni mégis. Mikor hátrapillantottam, láttam, hogy egy sporttárs vészesen kezd közelíteni, így előreszóltam a versenytársnak, hogy jobb, ha rákapcsol, mert jönnek mögöttünk. Mivel nem nagyon tudott már belehúzni, ezért kértem, hogy engedjen el, mert így viszont engem is feltart. Nem nagyon akart szélre húzódni, így egy gyors ötlettől vezérelve – felismerve az alkalmas helyet – villámgyorsan elé ugrottam, majd elkezdtem szép lassan növelni a közöttünk lévő különbséget. Mondanom sem kell, hogy már teljesen kikészültem ekkorra. A szurkolókat sem igazán hallottam, csak arra koncentráltam, hogy bírjam tartani a tempót. Már csak 800 méter, már csak 600, már csak egy atlétikapálya-hossz… Ekkor már megérkezett a hányinger is, amivel próbáltam valahogyan megküzdeni anélkül, hogy lassítanék. Az utolsó 200 méteren már hátra se néztem, és mivel még mindig tartottam tőle, hogy valaki lehajráz, ezért egészen a célig toltam. Hihetetlen jó érzés volt végre abbahagyni ezt a hajrázást. Az első helyezett olyan 35-40 másodpercet vert rám a többiek elmondása szerint, az egyéni versenyben így másodikként, a csapatversenyben – a két másik csapattársammal együtt – pedig harmadik helyezettként végeztünk.

Vigyorgás először

Dobogón másodszor

Nagyon klassz volt a dobogón állni egy igazi verseny után, és végülis két érmet kaptam, amik folyamatosan összeverődtek a nyakamban. Csiling, csiling, zene volt füleimnek, le se akartam venni. És noha lenyomott egy terminátor, én azért valahol mégiscsak egy fejlődőképes szarakonnor vagyok.