Az előzmények 

Amikor csőtörés után kinyitod a csapot, hiába várod a vízsugarat, először csak távoli morajlás jelzi, hogy valami történt, míg nem voltál odahaza. Aztán nagy robajjal pöfögve megérkezik a víz is, zavarosan, sárgásan. Ez a csap bennem a CCC után nem tört el, csak elzártam, kicsit olyan mintha „téliesítettem” volna, de most újra kinyitottam, hogy szabadon áramoljanak az emlékeim. Jó lett volna, ha egyből megírom a beszámolómat, de olyan sok teendő temetett maga alá, hogy nulla ihletem volt papírra vetni bármit is. Aztán felülkerekedett bennem a segítő szándék, a tapasztalatok átadásának fontossága, meg egyébként is olyan sokan kértétek, így nincs más hátra, mint visszaemlékezni 2023. szeptember 1-jére, a CCC napjára.

Kusza és zavaros év volt ez, épp olyan, mint a csőtörés után a vízminőség. A felkészülésem utólag visszanézve erősen motiválatlan volt. Nem éreztem azt az iszonyatos akarást, mint amikor a Vadlánra vagy az Ultra Trail Hungary leghosszabb távjára treníroztam magam. Kezemben tartom azt a kulcstartót, amit Imotól, az első mentoromtól kaptam 2012-ben. Azóta vágyok eljutni Chamonixbe, futóként, nem csupán turistaként. Azóta várom azt, hogy egyszer ott álljak majd bármely versenyszám rajtvonalánál. Vágyálmaimban mindig úgy képzeltem, hogy kontrollálom majd az eseményeket, irányítom azt, ami történik velem. A CCC volt az ötödik 100 km-es terepultrám, így már megtanultam, hogy egy ilyen hosszú versenyen vannak dolgok, amiket nem tudunk uralni, amik rajtunk kívül állnak, és elszenvedői vagyunk csupán az eseményeknek.

A CCC előtti nyolc hónapban átlagosan kb. 300 km-es hónapokat teljesítettem. Sajnos külön erősítésekre megint nem maradt idő, és az általános túlhajszoltság miatt kedv sem. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy ez rendkívül fontos, azok a futóévek ugyanis, amikor külön időt allokáltam a gyúrásra, kifejezetten eredményesebbek voltak. Ennek tudatában döntöttem mégis úgy, hogy nem súlyzózok, mert már egyszerűen nem tudtam hova szakadni. A gyerekek mindig prioritást élveznek, a velük való foglalkozás, életüknek a módszeres egyengetése szülőként kiemelt cél. Úgy gondolom, hogy a tavalyi tanévben elért kiemelkedő sikereik az apjával együtt a mi érdemünk is volt valahol. Éppen emiatt lehet, hogy nem voltak 2023-ban különösebben jó futóeredményeim, mégis ha a kicsikre nézek, nagyon elégedett vagyok. És ez ilyen is végtére, nem? A futás hol ilyen, hol olyan részt foglal el az életünkben, nekem mindig fontos, de sokszor teljesen máson van a fókusz. Jól mutatja ezt az is, hogy 2023-ban a CCC-n kívül mindösszesen két másik versenyen voltam: az áprilisi Istria by UTMB 69 km-es távján és a júniusi Szentedre Trailen.

Az isztriai befutóm

A szentendrei finish

Azt kell, hogy mondjam, hogy a különösebb megmérettetések sem hiányoztak, csendben tettem a dolgom, edzettem, de sokszor csak túléltem a mindennapokat. A munkámban is rengeteg új kihívás volt, amit szépen megugrottam egytől egyig, de ezek is leszívtak és kissé el is térítettek a sportcéloktól. Összességében furcsa helyzet állt elő: kisorsoltak álmaim versenyére, de ebben a szituációban valahogy mégsem találtam a helyem. Az edzőm, Barát Gabi mindent megtett értem, küldözgette a terveket, szorgalmasan csináltam, amit kellett, de nem volt hozzá megfelelő mindset, fókuszáltság.

A nyári szabadságot repesve vártam és annyira pihenni akartam végre, hogy megírtam Gabinak, hogy a bő egy hetes külföldi nyaralásunkra tervet se adjon, majd futogatok, ahogy jól esik. Idén először a 40 fokos kánikulában nem keltem hajnalban Görögországban, hogy futni menjek, nagyvonalúan kihagytam edzésnapokat, hogy teljes időmet a családommal töltsem. És ez így teljesen rendben volt, helyénvalónak éreztem és élveztem, hogy végre képes vagyok erre.

Önfeledt bohóckodás Naxoson

Mindeközben a nyáron kiderült, hogy talán végre beköltözhetünk az új lakásunkba, a költözés pedig nyilván a CCC előtti hétvégére esett. Mindamellett hogy rengeteget dolgoztam, esténként dobozoltunk, míg a gyerekek a nagyszülőknél voltak Nyíregyházán. Az augusztus viszont emiatt annyira masszívan felőrölt, fizikailag hulla fáradt voltam, hogy a Franciaországba utazásom napján – a CCC előtt két nappal - konkrétan elsírtam magam. Rájöttem, hogy a lelkem mélyén másra sem vágyom, mint arra, hogy két napot egyedül töltsek, és egy takaró alá bújva elolvassak egy könyvet. És ne szóljon hozzám senki. És ne kapjak újabb feladatokat. És ne kellejen gondoskodnom egy kicsit senkiről, maximum kivételesen magamról, egy kicsit jobban, mint ahogyan idén tettem. Letaglózó érzés volt. De aztán eszembe jutott, hogy lehet ezt az ultrát úgy is csinálni, hogy nem készítem ki magam közben, nem helyezek magamra pressziót a meghatározott időn belüli teljesítésre, hanem megpróbálom csak élvezni, teljesen átélni, fejlődni ebben a történetben is. Szerintem ez is fejlődés, ha az ember eljut erre a szintre, hogy képes ilyen dolgot meglépni. Hogy nem foglalkozik azzal, hogy mit várnak el tőle mások, illetve hogy normál esetben a maximalista énje mit várna el saját magától. Ezekkel az érzésekkel a lelkemben utaztam el hát Chamonixba. „Ez az a rendezvény, amin ott akarsz lenni” - emlékeztett Tomi, a testvérem, és amikor megérkeztem Franciaországba, akkor átkattintottam magamban a kapcsolót és semmi egyébbel nem foglalkoztam, csak hogy mérhetetlenül tudjak örülni annak a pár (konkrétan négy) napnak, ami előttem áll.

Kissé feszes volt a verseny előtti menetrend: a pénteki rajt előtt szerda éjszaka érkeztem meg Chamonixba, volt egy napom lődörögni, átadni magamat annak a vibráló pezsgésnek, ami körbelengi ezt az alpesi települést az évnek ebben az időszakában. Összefutottam Székely Timivel, elkísért a rajtszámátvételre, majd Apával átbeszéltük a másnapi frissítésemmel kapcsolatos instrukciókat, volt egy kis expózás, aztán pedig átmozgató jelleggel elkocogtam az OCC céljába tapsolni Lázár Kornélnak, hogy a kezébe nyomjam a megígért befutósörét. Oszaczki Géza, Balogh Peti, Várdai Csilla, Lévai Gabi, csupa kedves arc, akikkel egy kis időt múlattam, de a fejem már a másnapi versenyen járt, így inkább korán hazafelé vettem az irányt. Teljesen véletlenül összefutottam a Yellowrunner-ként ismert Sally McRae-vel, akivel egy kis beszélgetés után egy selfie-t is lőttünk. A diskurzus után közösen megállapítottuk, hogy „strong heart, happy heart”, meg hogy maximálisan felkészültem arra, ami másnap rám vár. Kaptam tőle búcsúzásképpen egy nagy ölelést, és hiába váltunk el, a bíztató szavai sokáig elkísértek.

Bandázás Timivel

Pózolás a rajtszámmal

Kornél befutója

Gézával Nizza óta nem sikerült találkozni

Ugyanúgy csillog a szemünk Sally-vel

Tudjátok, mekkora szerencsém van a családommal? A futók nagy többségét egyáltalán nem segítették, nekem három kísérőm is akadt. Elvileg Tomi, a tesóm volt a fő kísérőm, aki bejöhetett arra a három frissítőpontra, ahol engedélyezett volt a személyes asszisztencia. Apa és Anya pedig ott volt bónuszként. A pontokat szigorúan őrizték, hogy illetéktelenek ne jussanak be, ne legyen túl nagy tömeg odabenn, de vagy Apa vagy Anya kijátszva az őrzők figyelmét mindig belógtak valahogyan, így rendszerint legalább ketten próbáltak életet lehelni belém, ha kellett. Ilyen kivételes crew-val a hátam mögött rajtoltam másnap 9-kor, 2023. szeptember 1-jén. Az olaszországi Courmayeurból 100 km teljesítése várt egészen a franciaországi Chamonix-ig. És hogy mi minden történt velem a verseny napján, a következő részből kiderül, szóval folyt. köv., stay tuned:

Hegy vagyok, Fruzsi