2012. máj 14.

Ultrafutók lettünk - Terep Ötvenes versenybeszámoló

írta: Belus Tamás
Ultrafutók lettünk - Terep Ötvenes versenybeszámoló

Az ilyesmire mondják azt, hogy ÁTTÖRÉS. Amikor valami ment (vagy nem ment) valahogyan és egyszer csak sokkal jobban megy. Futottunk már Fruzsival néhány maratont (többet köztük hegyekben), megküzdöttünk már nehéz tereppel és sokszor komoly szintemelkedéssel is, de ami a Terep Ötvenen várt ránk, az minden eddigit felülmúlt. Én például még sosem futottam egyhuzamban többet 5 óránál, olyan melegben pedig, mint amilyen a verseny napján is volt, mozogni legtöbbször csak este merészkedek ki. Másfelől viszont keményen dolgoztunk az elmúlt hónapokban (Fruzsi inkább az elmúlt egy évben), hogy egy ilyen nehézségű versenyen is viszonylagos magabiztossággal indulhassunk + a 6 óránál hosszabb futásra is mindketten kifejlesztettük a magunk stratégiáját (Fruzsi: rengeteg edzés, sok hosszú futás, kiegyensúlyozott táplálkozás; Tomi: 5 kiló zsírtartalék, a nehézség ismeretének hiányából fakadó laza hozzáállás és az esti futások után rendszeresen elfogyasztott németalföldi vagy cseh sör). Ráadásul mostanában tényleg sokat mentem terepen-hegyekben, úgyhogy sikerült elhitetnem magammal, hogy nem fogok nagyon kilógni a mezőnyből.

b.fruzsi: Tomival nem is igazán terveztük előre ezt a versenyt, noha sokat hallottunk már róla, az akkori gondolataink szigorúan megrekedtek a maratoni szinten. A nevezés ötlete egyik délután merült fel a Margitszigeti Atlétikacentrumban, amikor Kriszti megemlítette, hogy még két napig kedvezményesen lehet nevezni…Hát milyen a magyar ember? Bármi, ami akciós, jöööööhet, mert megéri! Nem is bírtam magammal, az ötlet, hogy futhatnánk terepen egy ötvenest, teljesen feldobott. Már az öltözőből felhívtam a bátyust, a beszélgetésünk a következőképpen zajlott:

- Tomi!! Nincs kedved egy szuper báty-húg programhoz?

- De van.

- Menjünk a Terep50-re, jupijjj!

- Jó.

- De valójában a nevétől eltérően 52 kili, majd 1800 méter szinttel…

- Jó.

Eleinte remek ötletnek tűnt a dolog, aztán ahogy közeledett a verseny időpontja, úgy lohadt az önbizalmunk is…

Az előkészületek

Várandós feleségemet szívtelenül hátra hagyva már pénteken felutaztam Fruzsihoz Budapestre, akivel együtt töltöttük az estét és szénhidrát (valami isteni tészta, mi is volt Fru?) vas (Bodri pincészet - Bodrikutya cuvée) valamint jégkorong (Malkin parádé a svédek ellen) bevitellel hangolódtunk a másnapi versenyre. Mivel Fruzsi már aznap átvette a rajtcsomagot így már este szembesülhettem Csanyáék mániákusan precíz szervezési stílusával, ami őszinte leszek – teljesen levett a lábamról. A tasakok, a leírások, a térkép – minden azt mutatta, hogy a szervezés miatt nem kell aggódni. Bár amikor a térképet megláttam azzal a millió leágazással meg ilyen-olyan színű turistautakkal, akkor azért megállt bennem az ütő. A félelem persze teljesen alaptalan volt. Olyan profin volt jelölve az útvonal, hogy talán 2-3 alkalommal kellett egyáltalán körülnéznem, hogy merre is menjek vajon, a ritmusból pedig még akkor sem estünk ki igazán.

b.fruzsi: Tomi, a tészta egy szimpla spagetti carbonara volt, jó sok szalonnával, hogy még tovább hízlaljalak...Sikerült azt hiszem! 

A start előtt

Reggel kávé + vajas-mézes kenyér és indulás a rajthoz. 7.20-ra meg is érkeztünk, úgyhogy már megint mindenre volt rendesen időnk, nagyon melegíteni meg amúgy sem akartunk – hát még futkorásszak egy 30 fokos 52 km előtt??? Az a baj ezekkel az extrémebb versenyekkel, hogy itt nem tűnnek el a sokezres tömegben az élsportoló kinézetű, plusz kilók nélküli, profi felszerelésű sporttársak, mert itt mindenki olyan. Hopp a tavalyi első, tyűűűű a srác ott meg már 2x futott UTMB-t, wow ott az Imó, a Szasza, némmmá Bitliszbá! Megy a duruzsolás, hogy Sparthatlon így, meg a Zugspitze úgy, én meg csak pislogtam. Utoljára a 2009-es Félmaraton OB-n éreztem magam így, amin azért indultam, mert bárki nevezhetett. Csak éppen „bárki” nem nevezett, csak a versenyzők, meg én…

A rajt előtt (fotó: Szasza)

Gyurival és Ágival is összefutottunk még a start előtt, biztattuk kicsit egymást, aztán jött Imó, és olyan jól megnyugtatta Fruzsit, hogy járulékosan én is megnyugodtam, meg amúgy is eljött a nyolc óra és elrajtolt a mezőny.

b.fruzsi: Azért az Imóval való találkozást nem úsztam meg dorgálás nélkül: hogy tűztem fel a rajtszámot, túl szorosra fűztem a cipőm, jött tehát némi korrektúra! 

Az eleje

Ez egy ilyen év. Hál’ istennek elég sokfelé sikerül futnom az idén, és egymást érik a Hűha-futások. Pár perccel a rajt után, amikor az út már a fák között vezetett, hangot is adtam ennek. Gyakorlatilag még a fővárosban voltunk, és mégis olyan szép helyen futottunk, hogy nem hittem a szememnek. Ez egyébként szinte a teljes útvonalra igaz volt. (állítólag a Vadálló-kövek is szép hely, nemtom – én nem nagyon emlékszem rá, hihi). A kezdeti kocogós tempó lassan gyaloglássá szelídült, hiszen jött az első meredek emelkedő, ahol a mezőny libasorban győzte le a nap első 100 méteres szintkülönbségét. Mire simább részre értünk szépen be is melegedtünk, és már egy magasabb fokozatba kapcsolva értük el az első ellenőrző pontot (Zsíros-hegy, 00:56, 7.9 km, 408 m, eddig 263 m szintemelkedés). A vízen kívül egy pár szem kekszet már itt is ettem (Fruzsi szavaival – messze még a vége… ku*;a messze) és készültem a lazább lejtős részre, ami helyett még 100 m szintemelkedés jött. Hiába no, meg kellett volna normálisan tanulni a szint térképet… Piliscsabáig viszont innentől lejtett az út, ami az első pár száz méter nagyon meredek részén kívül bizony hiányzott már mindkettőnknek.

b.fruzsi: Való igaz, Tomi ment volna, mint az ördög, de ekkor lépett életbe a tudatos visszafogás, mire a vége még valóban ku*;a bitang messze volt.  

Piliscsabán (fotó:Edzésonline)

Terveink szerint szépen meg is futottuk ezt a részt. Közben jót beszélgettünk Oszaczki Géza sporttárssal, akitől sokat megtudtunk a különböző európai városi és terep versenyekről. Ez volt talán az egész nap legkellemesebb része. Jól telt az idő beszélgetés közben, még nagyon meleg sem volt, az út szuper, fogyott is a lábunk alatt rendesen. Piliscsabára érve viszont sokáig nem volt árnyék és a nap ereje is gyorsan nőtt, pont jókor jött a második frissítő állomás (Piliscsaba, 01:55, 17,2 km, 222 m, 433 m szintemelkedés).

A nemzetközi helyzet fokozódik

A csokoládétól és kólától erőre kapva hagytuk el Piliscsabát és egy rövid erdős-emelkedős szakasz, valamint Piliscsév után a Klastrompusztai frissítő előtt lévő mezős, nyílt rész következett. Biztos furcsán hangzik, de bennem ez a rész hagyta a legkellemetlenebb emlékeket. Sunyin emelkedett az út a tűző napon, nehéz volt eldönteni, hogy fussuk meg ezt a kaptatót, vagy inkább az erőre és a pulzusra ügyelve sétáljunk bele a nehéz részeken. Néhány nap távlatából úgy gondolom, hogy ha valahol, akkor ezen a szakaszon foghattunk volna legalább negyed órát, de persze az is lehet, hogy ezért úsztuk meg nagyhalál nélkül a dobogókői meredeket.

Jó képet vágunk (fotó: Bellus Ákos)

Klastrompuszta előtt a lejtmenetben estem egy embereset, belerúgtam egy kőbe és az esés közben hirtelen megfeszülő vádli izmaim azonnal be is görcsöltek. Fruzsi ijedten szemlélte a történteket, de szerencsére fél perc éktelen káromkodás és egy pár másodperc nyújtás után a boly után tudtunk eredni. Két hölgy versenyző is elment közben mellettünk, ami a felzárkózáshoz extra motivációt adott, mert Fruzsi kevéssel hamarabb határozottan kijelentette, „hogy ugyan őt innentől nőnemű futó meg nem előzheti, úgyhogy lennék szíves közreműködni ebben és nem az útjában állni a jó szereplésének”. (az egyik lányt pár perc múlva értük utol, a másikat a Vadálló-köveknél sikerült beérni és lehagyni…). A klastrompusztai frissítő pont akkor jött, amikor már nagyon kellett. (Klastrompuszta, 3ó 1p, 26,4 km, 311m, 672m szintemelkedés) Vidám önkéntesek (őrület, ami van néhány állomáson. Mintha nem is tudom kik lennénk, úgy lesik a futók kívánságait…) friss vizű kút és mindenféle finomság várt itt ránk. Még pár kocka sajtot is tudtam enni, meg persze bőven pótoltuk az elvesztett folyadékot is. Itt vettem magamhoz az első energia gélemet (ezt is tökéletes pillanatban) ami biztos sokat segített Dobogókő felé. Bitliszbával is összefutottunk, ő a 100 km-es távon volt és meglepően nyugodtnak és frissnek tűnt. 3 percet töltöttünk csak itt és megkezdtük hosszú emelkedőnket Dobogókőre.

b.fruzsi: Hát igen, az eredeti terv tulajdonképpen az volt, hogy szépen lefutjuk a távot szintidőn belül, de egy idő után tényleg nehezen viseltem, ha lányok húztak el mellettem, ezért is tettem azt az ominózus kijelentést. 

Dobogókő és Dömös

Persze lehet, hogy csak az idő szépítette meg az emlékeket, de a Dobogókőre vezető emelkedő nem is volt olyan vészes. Közel 7 km volt ez az etap és közben több mint 450 m szintemelkedést kellett legyőzni. Túl a 30 km-en, miközben tapostuk a melegben ezt az emelkedőt, valahogy nem akart jönni a szokásos mélypontom. Nem értettem, de nagyon élveztem a dolgot. Ott settenkedett persze továbbra is bennem a balsejtelem, hogy – Ajjaj, tuti mindjárt véged! Mire észbe kapsz, már ernyedten guggolsz becsukott szemmel egy fának támaszkodva és azon töröd a fejed, hogy vajon jár-e erre valami busz vagy ilyesmi. Aztán jött a műút, néhány kanyar és már fent is voltunk Dobogókőn.

Fruzsi Dobogókő előtt (fotó: Szasza)

(Dobogókő, 4ó 6p, 33,1 km, 700m, 1114m szintemelkedés) Itt picit hosszasabban időztünk, ami miatt a Dömös felé vezető hosszú lejtős rész eleje nem is sikerült valami fényesen. Egy pillantást vetettünk azért a csodálatos kilátásra, de aztán nem volt mese – kezdődött a lejtmenet. Nehéz, technikás szakasz ez, nem is engedtük ki teljesen a lábainkat, inkább vigyáztunk, nehogy a nagy rohanásnak esés legyen a vége. Meg aztán, Fruzsi továbbra is az utolsó nagy emelkedővel rémisztgetett, be kell vallanom sikerrel… A dömösi frissítőpont volt a kedvencem (Dömös, 5ó 1p, 40,6 km, 126m, 1159m szintemelkedés) . Nagyon jó fej volt minden önkéntes, tényleg fejedelmi volt a kiszolgálásunk, ráadásul Imóval is összefutottunk, aki jó tanácsokkal, magnézium rágótablettákkal és a Dömösből kivezető kellemetlen aszfaltos emelkedőn még a társaságával is segített minket.

b.fruzsi: Azért a Matyi-büfében ehettünk volna egy pitét... Valóban külön köszönet illeti meg a dömösi frissítőpontot a sok figyelmességért, amit kaptunk tőlük. 

Mordor és a Tűz-hegye

Nem mondom, jól nekiugrottunk az utolsó emelkedőnek. Imó élénkebb tempót diktált, mint amit amúgy mentünk volna (köszi Imó! Itt lett meg a 7 órán belüli idő!) és a nagyon meredek részt sem tiszteltük az elején (450 métert emelkedik 2,5 km-en!). Az első részében a hegynek én vittem a tempót, aztán Fruzsi húzott engem, amíg lehetett. Tapostunk becsülettel, aztán már néha meg megálltam fújtatni pár másodpercet. Éreztem, hogy ha most elhagyom magam, abból még nagy összeomlás lehet. Végül már éreztem, hogy párosunk nem páros többé, és már csak feltartom Fruzsit, úgyhogy mondtam neki, hogy menjen – én elleszek. Bíztatóan még arra is célozgattam, hogy lefelé majd utolérem (persze nem hittem igazán ebben). Fruzsi párás szemmel intett búcsút, majd ritmust váltott és egy perc alatt máris 20 másodperces előnye lett. Válaszút elé értem. Legtöbbször ilyenkor már nem nagyon van kedvem küzdeni és elengedem a versenyt, de most valahogy nem ez történt. Fújtam néhányat, és lassan de elszántan nekigyürkőztem a Vadálló-kövektől a Prédikálószékig vezető maradéknak. Fogyott a levegő és az izomerő is, de igazából nem akarok panaszkodni, mert akármennyire szarul is esik egy maratoni táv meg több mint 1000 méter szint után egy ilyen kaptató, de ezért jöttem. Ez tesz boldoggá, meg elégedetté (persze nem mindig közben, néha csak utána). Ott volt előttem, de nem álltam meg, nem kerültem meg, nem fordultam vissza. Felmentem rá. Útban volt a cél felé, én meg legyőztem. Mindannyian legyőztük. De szóljon nyugodtan, aki visszatekintve utólag inkább kivenné az útvonalból ezt a hegyet! Na ugye…

A Prédikálószékre gyakorlatilag elfogyott a vizem, de a kedvem újra szárnyalt! Vége! Ennyi volt az emelkedő, jöhet a hosszú enyhe lejtő és még erőm is maradt hozzá. Az egyik rövid mélyedés túloldalán Fruzsit is megláttam és ettől új lendületet kaptam. 10 perc sem kellett és a lépéseimet megnyújtva utolértem a hugit és a célig hátralévő pár kilométeren újra együtt számolgattuk, vajon meglesz-e 7 óra alatt a táv. Meglett. (CÉL - Piliscsaba, 6ó 49p, 51,8 km, 394 m, 1754m szintemelkedés) A célt meglátni mennyei, eufórikus érzés volt. Tapsoltak, buzdítottak minket a már bent lévők, egy pár percig magamról is alig tudtam az örömtől. (meg persze a fáradtságtól…)

Elégedetten a célban (fotó: Kiss Edit)

Először jöttünk el, de biztos, hogy nem utoljára. Elbűvölt a táj, a szervezők őszinte szeretete az egész iránt, és hogy itt és most éreztem először – Igen!! Nem átutazóba jöttem. Nem csak vendég vagyok itt, aki csak belekóstol a dologba és már veszi is a kalapját. Ide tartozok. Jövőre, ugyanitt - már a 100 km-es távon!!!

b.fruzsi: Az igazat megvallva, amilyen nagy falatnak tűnt a verseny, olyan meglepően jól esett, és kivételesen egyben is éreztem magam végig, az iszonyat meleg ellenére is, pedig nekem a hőség az igazi mumus. El kell hogy mondjam, hogy Imó felkészítése nélkül nem sikerült volna ilyen flottul lefutni ezt az embert próbáló távot, ezért hálám örökre üldözni fogja (most biztos nagyokat csuklik). Az meg külön hab volt a tortán, hogy ezt az élményt megoszthattam a testvéremmel, úgy gondolom, hogy ez a verseny még inkább összekovácsolt kettőnket. Nekem jövőre más terveim vannak, de ha más nem, a frissítőszemélyzet táborát fogom erősíteni, mivel rájuk is igen nagy szükség van. 

 

Szólj hozzá

verseny terepfutás hosszúfutás Terep Ötvenes Pilis