Az idei év első felében két félmaratonon is részt vettem volna: a Vivicittát a pozsonyi maraton miatt hagytam ki, a K&H félmaratont pedig a bükk hegyi maraton miatt szkippeltem az utolsó pillanatban. Az idő engem igazolt, Pozsonyban az eddigi legjobb maratonomat futottam, a bükki verseny pozitív-negatív élményei pedig egy életre bekarcolták magukat a szívembe. Hogy miért? Mert a nem túl hosszú életű "futókarrierem" eddigi legnehezebb versenye volt ez a mostani...

A Bükk Hegyi Maraton Kisgyörgy Ádám Emlékversenyt idén 20. alkalommal rendezték meg. A szervezők több újítással is előrukkoltak a jubileum alkalmából. Mivel az utóbbi években bizony elő-előfordultak különböző eltévedések a versenyek során, ebben az évben egyetlen 10,6 kilométeres kört jelöltek ki, amin a kis-, fél-, egész, és ultramaratonisták kényükre-kedvükre körözhettek. Ennek a körözgetésnek is megvan a maga tagadhatatlan előnye: az ember mindig pontosan tudja hogy hol tart és bizony a szurkolókkal is többet találkozik. 

A testvéremmel idén egyöntetűen a maratoni távra (42,3 km hozzávetőlegesen 1300 méter szintkülönbséggel) voksoltunk, míg anyu a kismaratonnak vágott neki.

Tomi: Az, hogy a pálya mennyire nehéz volt, még a csütörtöki bejáráson sem tűnt fel különösebben. Tudniillik Miskolcon jártam aznap, és Ági  barátommal szépen végigtúráztuk és beszélgettük a kört. Hasznos volt az tuti. Megnyugtató érzés volt, hogy mindegyik kanyarban tudtam mi jön legközelebb. De egy biztos: soha többet nem alapozok taktikát egy olyan bejárásra, amit nem FUTVA tettem meg. Nekem a körözéssel egyébként is gondjaim vannak. Ezeken a versenyeken a km-ek múlásával sincs meg az a vérpezsdítő és euforikus érzés, hogy fizikailag közeledek a cél felé. Persze lehet, hogy csak erre valahogy máshogy kellene készülni FEJBEN. 

Egy viszonylag szolíd, ámde annál izgatottabb bemelegítést követően felsorakoztunk a képzeletbeli rajszalag mögé, a visszaszámlálást követően pedig az egész mezőny nekiiramodott. Tomival sokat gondolkoztunk mi is lenne a legmegfelelőbb taktika a versenyre, mindketten egyetértettünk abban, hogy bátran - ámde nem ész nélkül - be kell kezdenünk, majd szépen, a szervezetünk jelzéseit követve folyamatosan keressük a megfelelő tempót.

.

A 20. Bükk Hegyi Maraton 10,6 km-es körének szintrajza

Tomival és Muttival a rajt előtt

Tomi elég dinamikus tempót diktált az első 3 kilométeren, engem pedig kétségek gyötörtek, hogy vajon jó lesz-e ez így? Mikor a 3. km végén egyértelmű oxigénadósságot tapasztaltam, kénytelen voltam lemondani a testvérem építő jellegű jelenlététől, egyre jobban leszakadtam tőle, majd egy kanyarban végleg eltűnt. Nem volt túl jó érzés, de messze volt még a maraton vége, és engem a 20. kilométernél esetlegesen bekövetkező "hirtelenhalál" avagy "a nagy találkozás a maratoni fallal" képe riogatott. Az 5. km után beálltam arra a tempóra, ami még viszonylag kényelmesnek mutatkozott, majd kikapcsoltam az agyam és csak futottam. 

Tomi: Elcsesztem. Ez van. Pedig gyanús volt, amikor már Fruzsi is kezdett elmaradni mögöttem az első kör felénél. De olyan rohadt nehéz arra gondolni, hogy hogy leszek 2-3 óra múlva, amikor minden ok és szinte repül a lábad. Úgy voltam vele, hogy olyan szépen megy a futás, elkezdem ahogy tudom aztán majd megoldom valahogy...

A kánikula már a rajt pillanatában elviselhetetlen volt. Végül úgy döntöttem, hogy nem viszem magammal a kulacstartó övemet, hiszem a 10,6 km-es körön két helyen is volt frissítés, úgy gondoltam, hogy ez elegendő is lesz. Az első köröm 1:10:38 lett, itt még viszonylag jól is éreztem magam. Ám innentől a verseny maga volt a kínszenvedés. Azon szerencsések közé tartozom, akik kifejezetten gyorsan képesek lefelejteni az őt ért negatív élményeket, így egy nap távlatából már hiába erőltetem az agyam, nem tudom felidézni, hogy mit is éreztem pontosan a réten ahogy tűzött a nap, rólam szakadt a veríték, és a meleghullámok csak úgy hömpölyögtek körülöttünk.

Tomi: Az első kör kamikáze tempójáért, és a lejtős részek 4:20-as trappolásaiért már a második kör elején benyújtotta a pálya a számlát. A Barát-erdős emelkedőt izomból lenyomtam az első körben, most meg legalább annyi volt a séta mint a futás. Talán máshogy alakult volna a verseny ha Fruzsi már itt utol ér. Mert erőm még volt ekkor, csak kedvem és motivációm nem. De sajnos Fru a legrosszabbkor ért utol. Az Ostoros legdurvább emelkedőjén. Fru úgy ment el mellettem, mintha szembe jött volna...

Voltak hullámos szakaszok, ahol igyekeztem minél jobban kilépni, hogy az emelkedőkön "elvesztegetett" időt behozzam. Aztán voltak a "vadállókövek-szerű" gyaloglós részek, ahol hátrapillantva néztem a felfelé menetelő sporttársak elgyötört arcát, akik közül sokan már az első körben feladták a versenyt. Tomival a második körben ezen a szakaszon találkoztam, majd hagytam magam mögött. 

A második köröm 1:13:49 lett. Itt irigyeltem a félmaratonistákat, akik befejezték a versenyt, és hideg sörrel a kezükben boldogan vigyorogtak, míg én a szpíker lelkes unszolására mosolyt erőltettem az arcomra - rám még két borzasztó kör várt. Itt már nem éreztem jól magam. A görcs-szerű érzések 25 kilométer körül váratlanul támadtak, betoltam hát egy gélt, megspékeltem egy magnéziummal. A sporttársak is megritkultak, helló mélypont.

Tomi: A második kör végén feladtam. A szervező mondta, hogy maratonisták balra, én meg, hogy bocsi de én jobbra megyek mert nem bírom tovább. Lerogytam a kerítés mellé, a hátam a hideg vasnak döntve ültem így 1-2 percet csukott szemmel. Aztán feltolult bennem valami dac, és káromkodva felálltam, hogy egy frászt adom én fel. Ittam egy kis izót ettem pár szelet almát és csak nekiindultam a harmadik körnek. A Barát-erdős emelkedőt már végig csak gyalogoltam és a lejtőn lefelé jött a törvényszerű szívás. A pálya lejtői fitten is igen trükkösek és nagy figyelmet igényelnek. Ilyen állapotban, félig csukott szemmel, a kimerültségtől a lábat alig emelve csak idő kérdése volt az esés. Végül el nem estem, de egy gyökér felületén megcsúszott a bal lábam és a talajfogás után befordult a bokám. Éles fájdalom hasított a lábamba, ami az 1 perc óvatos mozgatás utáni újabb elindulásnál is jelentkezett. Ezzel a bokával ezen a pályán nem lehetett tovább menni (bár nagy kérdés, hogy ha nincs ez az eset, elmegyek-e az utolsó körre. Szerintem nem). Óvatosan leereszkedtem a hegyről, a szembe jövőket biztatva és nyugtatva, hogy jó felé mennek. Én megyek rossz felé :(  Ezúton is köszönöm a fiatal rendőr srácnak, aki megkímélt a célba vissza kapaszkodástól és intézett nekem egy kocsit. Köszi!

A harmadik kör egyértelműen a legrosszabb volt, a percek összefolytak, az emelkedőkön bőszen gyaloglok, az órám egyre ritkábban csippant, ahogy gyűlnek a kilométerek. Elcsigázott vagyok és borzasztóan melegem van. A kört 1:23:20-as idővel zárom. 

A negyedik kör elején leelőz egy lány, nanemá'. Ahogy elnézem egész jól van, irigylem, helló versenyszellem, jó hogy újra látlak, hol voltál az előző körben? Rájövök, hogy most már el kell kezdenem futni, mert ezért jöttem ma ide. Erőt gyűjtök megint, ez már az utolsó kör, a finis már itt van érezhető közelségben. Az utolsó kör 2. km-e után kezdek ellépni, leelőzöm a lányt, és csak arra tudok gondolni, hogy előnyt kell gyűjtenem, csak tartani kell a tempót, hisz keményvagykibírod, meg egyébként is nemfájnemfáj. Itt még leelőztem egy-két srácot, akikkel váltottam is pár biztató mondatot.

 Fel az Ostorosra.

Az egyik srác szerint a lányok közül biztos elég jól állok, mert én vagyok az első csaj aki lehagyja. Hmm, fura, szerintem ennek az az egyszerű oka, hogy sokan elnyargalhattak előtte az elején, negligálok minden gondolatot, ami egy esetleges jó helyezéssel kapcsolatos. Csak futok és futok, tekingetek hátra és futok. Nézem az órám, és számolok vissza. Anyut az utolsó 500 méteren látom meg, lelkesen vár, boldogság önt el, bíztat, már nincs sok. Erőt ad a végére, szenvedek felfelé az utolsó emelkedőn, fel-feladom, belegyaloglok. Aztán meglátom a célt, és tudom, hogy már csak ez a 100 méter van hátra, csak pár lépés, és tényleg vége, teljes transzban közeledek. A szpíker épp felkonferál: "És a dobogó harmadik fokán Belus Fruzsina!" Nem tudtam hogy sírjak vagy nevessek ebben a pillanatban (vicces képek születtek rólam ekkor...). Mirkó és a tesóm (!?) a célban vár, hatalmas megkönnyebbülés önt el. 5:08:12! Kapom a nyakamba az érmem, a kezembe a söröm, mit kívánhat még egy megfáradt maratonista? 

Kemény küzdelem volt, és még csak nem is tudtam, hogy a dobogó harmadik fokáért megy a harc. Végül a  megelőzött lányra közel 7 percet "vertem rá", megérte rákapcsolni....a mai nap derült ki, hogy valójában miért is...de ne szaladjunk előre!

Kiderült, hogy Tomi a harmadik körében kiállni kényszerült, mivel kifordult a bokája (ránézésre talán nem is bánta annyira).

Tomi: tényleg nem. Főleg így, hogy csak bal külboka-szalag húzódás. Pár nap és újra futhatok!!!

Anyu viszont a kismaratonon a korcsoportjában a negyedik (!) helyezést vívta ki magának (velldán mutti)! A verseny után boldogan kortyoltam a megérdemelt söröm, váltottam egy-két szót a maratoni győztessel, Köcski Rékával (big respect), meg a nyíregyházi szekcióval, majd következett a várva-várt eredményhirdetés, ahol életem első serlegét kaptam meg (már azon voltam mostanában, hogy veszek magamnak egyet...). 

A dobogó harmadik fokán

Az eredményhirdetés után egyből le is léceltünk, mivel Mirkóval kábé 180 kilométerrel odébb egy vendégségbe voltunk hivatalosak, ahonnan már akkor késésben voltunk. Ha nem sietünk annyira, akkor talán kiderült volna az, amit csak ma tudtam meg: még egyszer a dobogóra állhattam volna, hiszem valójában a 18-34 korcsoportban a női küzdelmet megnyertem. A fene se gondolta volna, hogy Köcski Réka és Paál Emőke elmúltak 35 évesek...

A serleg nemesfémtartalmának csekkolása

Tomi: Nagyon jól ment a nyíregyiek közül Cserpák Tomi, aki negyedik lett a srácok között a maratonon 4:03-as idővel (!), az nagyon kemény a fiúk között és Szentpéteri Gabi is szépen végigküzdötte a távot az irreális körülményekhez és a nehéz pályához képest szuper 5:32-es idővel, Kubovics Évi pedig okos versenyzéssel  8. lett a hölgyek félmaratonján (2:27)

Ezúton köszönetet mondanék - különösen - Imónak, aki megtanította, hogy a meleg mindenkinek egyformán meleg, csak az edzetlenebbeknek melegebb, és akinek az útmutatása nélkül idáig sosem jutottam volna el...és Zitának, akinek a bíztatása az utóbbi időben irtózatosan sokat jelentett.

Tomi: Mirkó kérdezte, amikor a jegelt lábbal feküdtem, hogy miért nem hallgattam Fruzsira, amikor ő IMÓÉKKAL fut. Most mit mondjak...? Más enni meg más a mondták hogy látták hogy ették.

Mirkónak pedig külön köszönöm, hogy továbbra is lelkes sportmenedzserem, és mindemellett újabban "csampionnak" is hív, ami igazán hízelgő (és én még egy rövid ideig  a verseny közben azt fontolgattam, hogy kiállok....).

Azt azért még hozzátenném, hogy a serlegnek kitüntetett helye lesz itthon, például már saját helye is van étkezőasztalnál...

Németh Csabi tesztköre a verseny előtt