- És mikorra értetek be a célba?

- Másnap délelőtt 11-re.

- Hűűű az gáz, nem voltatok álmosak nagyon?

- Hajnalra azt sem tudtuk, hol vagyunk.

- Hát ez szívás.

- Á nem. Király volt.

Nem szeretnék részletes úti beszámolót írni. Ezt megtette Gyuri a Futrinkák blogján (és ha minden igaz, később még részletekkel is szolgál). Nehéz elmagyarázni, hogy miért van ilyen hatással az Ultrabalaton a résztvevőire. Arra gondoltam, én inkább erre teszek kísérletet.

Itt van mindjárt a Balaton… Ez a 21 óra olyan intenzív élmény volt és annyira összekapcsolódott a Balatonnal, ami miatt örökre megváltozott a tó számomra.  Bárhová is megyek majd a Balatonnál (BÁRHOVÁ!), az első gondolatom biztosan az lesz, hogy: Ja igen, ezt a részt X vagy Y futotta, vagy mennyire fáradt voltam itt, hogy mennyire szép is volt, hogy mennyire, mennyire, mennyire…

És szerencsére két lépés között sokszor – többször, mint gondolnátok – ránéztünk a tóra, az északi szőlőshegyekre, a párába vesző túlpartra, vagy éjszaka a városok fényeire, és úgy néztünk rájuk, ahogy eddig még soha. Megláthattuk a Zimmer Frei táblák erdeje és az 1000 forintos meleg sör mögött a Balaton valódi arcát. Most ismertem meg igazán, és azt hiszem innentől Ő is régi jó barátként várja az újabb találkozásokat.

És persze a sport, a legjobb fajtából. Itt mindenki találkozik, aki a futásban, az együtt futásban örömét leli. Itt vannak a háztömbök körül kocogók, a sportkörök, a vállalatok, a családok, az életmódot váltók, és akik miatt ez emberek életmódot váltanak. Mert itt van Gergő és a DK Team, akik miatt emberek ezrei hiszik el, hogy neki is érdemes elkezdeni futni. Itt vannak a Suhanj csapatai. Mennyien köszönhetik vajon nekik a sport örömének megismerését? Eljöttek az Utánfutó lányok-fiúk, hiszen egy egyetemistának én hiába papolok a mozgásról, de Jenniék miatt ők is futócipőt húznak. Itt van mindenki. Szinte beáll a nyakam, annyi mindenki van itt akire felnézhetek. Mert nem tudom eldönteni, hogy Lubics doktornő világra szóló győztes futása vagy a DK Nehézbombázók heroikus küzdelme tölt el nagyobb tisztelettel.  

Lubics Szilvia a célban!

Még szerencse, hogy ezt nem is kell eldönteni. Mert itt minden egyes csapat, a szerevezők, a segítők beleadtak apait-anyait. A 212 km-es távot egyedül teljesítőkről pedig írjunk dalt, nevezzük el róluk a gyerekeinket, adjunk nekik vesét (még pár ilyen verseny és lehet, hogy kell is majd nekik) vagy én nem tudom mit, mert azt ép ésszel nehéz felfogni, hogyan lehet erre képes bárki. Ahogy István mondta hazafelé –

Nincs fájdalom.

Nincs feszülés.

Csak akarat van!

Ennyire meleg volt...

Ők az én hőseim. Ha egyszer csak a töredékét adhatom másoknak, mint amit ők adtak nekünk a verseny alatt, akkor már megérte elkezdenem az egészet.

Mégis leginkább a közösség miatt volt ilyen mély az egész. A nézők. A német nyugdíjasok weiter weiterei, az éjszakai bulikba tartó fiatalok drukkjai. Az út szélén állók, a nyaralók elismerő pillantásai, a segítők egész napos nem szűnő buzdítása. A több csapat, akikkel együtt futhattunk. Fruzsi, akivel többet találkoztam az úton és a váltópontokon, mint az elmúlt pár hónapban összesen (nagyon jó volt szinte Veled futni a kört Fru!) És persze a mi Csapatunk. Lassan fogyott az út, de mindig tudtam, hogy nem messze már várnak. Mert az Ultrabalatont együtt tesszük azzá, ami.

Nyírségi Futrinkák a célban

Köszönöm Gyurinak és a Futrinkáknak, hogy meghívtak. Hatalmas élmény volt lányok/srácok.  Igazi csapat voltunk. Olyanok, ahol a másik mindig fontosabb volt saját magunknál. Ági makacssága (tovább, csak tovább), Gabi konok kitartása, Gyuri elszántsága és István ellentmondást nem tűrő akarata belőlem is kihozta a legjobbat. Én ezt szerettem az Ultrabalatonban. Hogy egymásért felül tudtuk múlni önmagunkat.