Hosszan és néma undorral bámulom. Azért valamit tán csak kéne kezdeni vele, de lusta vagyok beguglizni, hogy mit. Marad a tagadás, majd holnap csinálok vele valamit. Addig is zoknit rá, ha óvatosan lépkedek, szinte nem is érzem.

A múlt hetem egész jóra sikeredett, sikerült kilométerszámban (85 km) az előző hetet is felülmúlni, ami több mint pazar. A hét elején volt egy kis segítségem anyósom személyében, aki örömmel vigyázott Izabelre, így a hétfőt egy napfényes kocogással (12.76 km) indítottam a szigeten. Őszintén szólva, már annak is nagyon bírok örülni, ha sikerül világosban elmennem edzeni, és még ha a nap is ér közben, az meg egyszerűen hab a tortán! 

Tökéletes futóidő

Hétfőről keddre nem sikerült túl sokat aludni, mivel korán reggel vittük Izabelt oltatni, így sajnos az esti kocogás is nagyon nyögve nyelős volt. A rakparton csináltam is nagy hátra-arcot, inkább feladtam a dolgot, nem volt túl sok értelme ilyen zombi-üzemmódban, de azért 6,5 km így is lement. Szerdára be is iktattam egy pihenőnapot, az idő előtti leamortizálódás ugyanis nem lenne cél. A csütörtöki 15 km-es futás akaratom ellenére is iramjátékosra sikeredett, történt ugyanis hogy belefutottam Vikiékbe, így az ő tempójukhoz lassítottam magam (ami történetesen nagyon is jól esett), egy kör erejéig pedig jót beszélgettünk. Sajnos ezután ők végeztek, így egyedül már egy kicsit gyorsítgattam. Az utolsó körömben futottam bele Szaszába, na ő a végére rendesen megfuttatott. Péntekre megint nem aludtam valami sokat, így az esti futás nem sok reménnyel kecsegtetett, úgy kellett magam „kirugdosni” a szigetre. Zita, akit bizonyára az Ég küldött, már az első kilinél szembe jött, ő volt az este megmentője. A 15 km szinte elrepült, annyit beszélgettünk, és még a tempó is kialakult a végére (nem is könnyű vele lassan futni, megy mint a szélvész). Szombaton láblógatás volt, némi rápihenés a vasárnapi hosszúra.

Másnap meglehetősen fáradtan értem ki délelőtt a szigetre – az enerváltságom szinte állandósulni látszik –, pedig várt rám 35 hosszú kilométer. Imó kitalálta, hogy fussunk ki kétszer a Római partra, meg vissza, mert így nem egyszer, hanem kétszer futhatjuk meg a hidakat, és az nekünk igen-igen jó és hasznos lesz. Meglehetősen illusztris társasággal indultunk útnak (Imó, Zita, Anita meg én....haladási sorrendben), én a fáradtságtól kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam. Pedig még az idő is megkegyelmezett nekünk, ugyanis a beígért egész napos eső ellenére szinte egy csepp sem esett. Az első körben Anitával le-lemaradozva beszélgettünk, jött is egy-két bíztató „Gyerünk-feljebb!” az élbolytól. Az első kör végeztével Anitától érzékeny búcsút vettünk, és nekiiramodtunk a második karikának. Furamód meglepően jól esett a picit gyorsabb tempó. Visszafelé a Plázánál lecsatlakozott Zita (bakker, neki így is meglesz mára a több mint maratoni táv), mi pedig Imóval szépen haladósan kocogtunk vissza a szigetre. Még a futás vége is szép tempósra sikeredetett, különösebb fáradtságot sem éreztem. Imó jóslatának megfelelően 3:15-ön belül értünk célba (ilyen nyulakkal nem volt nehéz), ami nem rossz, mivel kábé 200 méter szint is volt benne (tehát a debreceni pályához képest azért ez hullámosabb). Azt kell, hogy mondjam, hogy mind pszichésen, mind pedig fizikailag (hmmm...talán a vérhólyagot leszámítva) elég jól sikerült venni az akadályt. Jó érzés, hogy ilyen gyorsan erősödök, és hogy úgy tűnik, hogy fejben sem vagyok rossz. Még két nehezebb edzés vár rám a március végi maratonig: két hét múlva egy 30-as, négy hét múlva meg egy 35-ös tempó futás, melynek során a maratoni iramot gyakoroltatja majd velem Imó. Aztán jön egy hét sízés, majd pedig a várva-várt maratoni hét. :-)