No, a sztorinak ott lett vége, hogy kipottyantottam egy újabb gyerkőcöt júliusban, és két hét után elkezdtem ismét futni. Az edzésekkel egyelőre a súlyleadás lenne az elsődleges cél, ehhez főleg intervalozni kellene, ez azonban az ízületeim miatt kerülendő. Főként azért, mert a terhesség miatti relaxin hormontermelésnek köszönhetően az ízületek felpuhulnak és lazává válnak, hogy a csípő egy kissé szét tudjon csúszni (ezáltal készül fel a test a szülésre), és idő míg a hormonok visszatérnek a rendes kerékvágásba. Szóval tempózni egyelőre nem tudok, így csak tötyögök magamhoz képest, de azért már egyre jobban mennek a 10 km körüli távok. A leghosszabb futásom eddig egy közel félmaratoni táv volt, több mint 500 méter szinttel, szóval azért ez nem így nem is rossz, a szülés után 3,5 hónappal. Ahhoz képest, ahogy hazajöttem a kórházból, már sikerült leadnom 6 kilót,  így már egy-két nadrág jó is rám, de még mindig lenne azért mit zsírtalanítani: a bőröm alatt mindenhol ott vannak a kis párnácskák, ne de az edzésekkel szépen lassan minden lemegy, és vélhetően karácsonykor újra a régi önmagam lehetek. 

Az előzetes terveknek megfelelően szeptemberben volt egy 150 km-es hónapom jó sok szinttel. Meglehetősen vigyorgós futások voltak ezek, jó volt itthonról egy kicsit kiszakadni, a két gyerekes létből egy kicsit kilépni, és újra magammal lenni, egyedül. Egyébként szerintem meglett volna a havi 200 km is, ha egy hetem nem esik ki egy csúnya megfázás miatt, ami aztán szépen végigment mindenkin (legvégül a kicsi törpe is taknyos lett). A betegség mellett volt egy nagy taknyolásom is (hanyatt estem), és bevertem a keresztcsont alatti szakaszt, ami aztán annak rendje-módja szerint belilult, majd zöldült, sárgult, mindemellett baromi érzékeny volt vagy 2 hétig. Így a futások nem mentek úgy, ahogy kellett volna nekik. 

Ami a másik óriási gond, az a kialvatlanság. Néha egyenesen zombiként lézengek, és mi tagadás, elég nehéz nekiindulni 5 óra alvás után reggel hosszút futni (és erős  kétségeim is vannak a dolog hasznossága felől). Na de a kimaradt edzéseket máskor nem tudom pótolni, így aztán hatalmas önuralomra van szükségem, hogy elinduljak. Főként még mindig este futok, a sötétben, amit már kezdek megszokni, végülis ez már a téli üzemmód. Korábban nem is tudtam, hogy mennyire jó dolgom van, elég volt csak a férjemhez alkalmazkodni, na de a gyerkőcökkel már más a helyzet, pláne kettővel, pláne kis korkülönbséggel. Néha azon kapom magam, hogy egész nap csak tisztábateszek-etetek-altatok-öltöztetek-orrottörlök-fürdetek, és megy minden automatizálva, nincs idő gondolkodni, meg hát agy sincs hozzá a nagyon kevés alvás miatt. Amikor már kezdek kiakadni a kialvatlanság miatt, akkor persze a gyerkőcök megajándékoznak egy háborítatlan éjszakával, vanisten.

Az utóbbi időben azért nem csak a futás töltötte ki a kevéske szabadidőmet: vettünk nekem egy autót ugyanis, így újra tanultam vezetni. Ez 10 év kihagyás után elég nagy kihívás volt, vettem egy jó pár órát, és most már egész belejöttem a dologba.

Ami még történt az az, hogy a kétéves nagylányunk, Izabel szeptember végén elkezdte a bölcsit. A beszoktatás engem jobban megviselt, mint őt, mind lelkileg, mind fizikailag (ahogy általában ez lenni szokott állítólag). Nagyon érdekes, és most is megtapasztaltam, ha az ember nincs jól lelkileg, még az edzések is vagy nagyon szarok vagy meglepően nagyon jól tudnak esni. Rám az előbbi volt igaz. 

Októberben azért jó lenne végre összehozni egy 200-as hónapot, ennek még kábé 30 km híja van, ami azért  szerintem meglesz, hacsak nem üt be valami. Novemberben pedig ismét emelni kellene a futással töltött órák számán, plusz csinálok egy 10 km-es tempófutást síkon időre, hogy megnézzük, hol tartok most. 

Rövidhírek: 

A kultúrkodás jegyében végre újra voltunk színházban: a Katonában megnéztük Az olaszliszkai című vadiúj kortárs drámát, és még vannak jegyeink a Hamletre és A Bernhardi ügyre (Örkény), illetve Godot-ra várva című előadásra a Katonában. Ja, és az Egyasszonyt ki ne hagyjam (Jurányi). Fuckyeah, színházba járni jó. 

A hét poénja: A lányom már vágja hogy mikor indul az anyukája futni. Amint húzom a kompressziós zoknit, már vigyorog és közli mindenkivel hogy anya bizony futni megy. :-)

A hét meglepetése: a lyuk a köldökömben nem forrt be, így újra hordhatom a köldökpiercingemet, nahát!

A hét legörömtelibb pillanata: bevertem a lábam az ágyba, majd fetrengtem egy kicsit a fájdalomtól, mire a kétéves lányom odajött és azt mondta, hogy semmibajanya, és kaptam tőle egy óriási cuppanóst. Mi puszival vigasztalódunk. :-)

Hab a tortán: a 70%-os French Connection leárazás, bár a megvett rucikat csak hideg vízben kézzel moshatom: valamit valamiért. 

Kilátás a Citadelláról vasárnap reggel

Megérte felmászni ide

Citadella

Párában a város (Normafáról)