Májusban lesz tíz éve, hogy részt vettem az első „terepultrámon”, egy szolid ötvenesen a Pilisben, ennek apropójaként elmerengtem azon, hogy hova is lett az a sok-sok versenytárs, akikkel akkoriban együtt futottam, akiknek az edzéseit lelkesen követtem az Edzésonline-on, vagy netán a Nike+ applikáción keresztül. A gondolatmenetet továbbfűzve azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon honnan is szorult belém annyi motiváció, hogy egy évtized után is töretlen lelkesedéssel űzzem ezt a sportot? Hogy tartott ki ez a motiváció egészen idáig? Szerettem volna megszólaltatni néhány olyan kiváló terepfutót (Paál Emőkét, Szűcs Fatimát, Belus Tamást és Szabó Áront) ezen írás apropójaként, akik már akkor is futottak, amikor én még csak zöldfülűként róttam a terep ösvényeit, kíváncsi voltam, hogy mi volt a kezdeti motivációjuk, az hogyan változott az évek során, ráadásképpen pedig megkérdeztem tőlük, hogy mit tanácsolnak a kezdő terepfutóknak a motivációjuk fenntartására. De ne szaladjunk ennyire előre!

Volt az időszámítás előtti korszak, amikor még nem futottam. 18 éves vagyok, inkább okos, mint ügyes, nem sportolok, cserébe dohányzom, jogot hallgatok. Bevallom őszintén, mindig sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztem arra, hogy legyen mit a tejbe aprítanom, rengeteget olvastam és az igazán menőnek azt tartottam, ha valaki átlagon felüli intelligenciával bír, a sport huszadrangú kérdés volt mindezek mellett. Az, hogy hogy nézek ki, kevésbé érdekelt, bár mindig vékony voltam, de ez a slank testalkat hozzávetőlegesen nulla izomzattal párosult. Lapozgattam az akkori barátom egyik régi fényképalbumát, az egyik képen az ex-barátnőjével átkarolják egymást, mosolyognak. A lány nagyon sportos, számomra furán izmos a lába és karja, csak úgy sugározza a magabiztosságot, ránézésre ki-nem-állhatom, végtére is ilyen egy tinédzser lelkület. Livi, amúgy a neve is milyen?! A barátom nyüstöl, hogy menjek vele sportolni, leginkább futni, amire minduntalan felhúzom a szemöldökömet. Én meg a futás? Kösz, nem. Ki van zárva. De nagyon szerelmes vagyok, annyira szeretek, ahogyan csak egy fiatal tud szeretni, nem gondolkozva, vakmerően, így egyszer csak belemegyek. Hosszú évek kemény munkája volt, mire összeszoktunk, én meg a futás, de mikor megtörtént, egyszer csak úgy maradtunk és már fel sem merült, hogy akár nem futhatnék. A kapcsolat a fiúval pár év után véget ért, de Fruzsi és a futás históriája akkor kezdett csak igazán kibontakozni. Bárhova utaztam, a futócucc a bőröndömben landolt, futottam, ha boldog voltam, ha feszült, futottam másokkal és nagyon sokat egyedül. Aszfalton és terepen, mínusz 15-ben és 40 fokban is. Félmaratonikat, maratonikat és ultrákat. Akkor tartottam 9-9 hónapnyi szünetet, amikor a gyermekeimmel voltam várandós. Futottam, ha sok volt időm, ha időhiánnyal küszködtem, ha fogyni akartam, ha már lefogytam, ha új kihívásokat kerestem, ha csak rendezni akartam a gondolataimat. De akkor is mentem, amikor nem sikerült egy terhességem, csak akkor sírva, felfelé küzdve a Hármashatárhegyi úton. Tehát futottam, ha gyászoltam, de akkor is, ha a boldogságtól 10 centivel lebegtem a föld felett, kerestem az élményeket, úgy általában a miérteket, no meg a flow-t.

Tovább is van, katt ide. 

Terep50, 2012. Készítette: Szász Norbert