A január, a lábujjtörésemnek köszönhetően, nem éppen úgy telt, ahogy szerettem volna, és ez rendesen rányomta a bélyegét a kedélyállapotomra. Mindezek mellett le is betegedtem, ahogy a gyerekek is szép sorban, tehát jöttek a hosszú éjszakázások. A kialvatlanság miatt pedig még mordabbnak láttam mindent, minden probléma felnagyítódott, és ezen a furcsa-torz szemüvegen szemléltem mindent. Ha valaki képes arra, hogy magába forduljon, na az én vagyok. Szevasztok, Fruzsi vagyok, jobb ha hozzám se szóltok, mert megbánjátok. És hát persze futni sem tudtam a lábujjam miatt, de mellette azért erősítettem erősen hullámzó motiváció és kedv mellett, és ott dolgozott bennem az örökös kétely, hogy mi lesz ha végre újra elkezdhetem terhelni a lábam. Megint kezdhetek előről mindent. Tudom, ha objektíven nézem a dolgokat, akkor nem is kellene itt rinyálnom, mert hiszem tényleg szuper életem van, szerető családom, amiért óriási hálával tartozom! Csak hát van az úgy, amikor az ember elkenődik kissé, és mikor máskor ha nem januárban. 

Na szóval,a lábujjtörésem után 3 héttel kezdtem el a futást, nagyon félve, óvatosan döcögve. Nem választottam éppen jó időpontot hozzá, mivel épp ónos eső esett éppen, aztán az egész hegy korcsolyapályaként funkcionált, na de ez van, hülye vagyok, engem most ez sem tántorított el, annyira hiányzott már a futás. Persze a Mirkó előzetesen figyelmeztetett, hogy ha most eltöröm a lábamat, akkor magamra vessek. Na de ez persze elő se fordulhatott, mivel az úttesten futottam (a sötétben), aminek ugyancsak megvannak a maga veszélyei ugyebár, meg hát gyökkettővel mentem, és figyeltem minden apró kicsi jelzésre, hogy mit érzek a lábfejemben. Hál 'Istennek az első "futás" elég pozitívan telt, volt némi érzékenység eleinte, messze attól hogy fájdalomnak nevezhessem, de minden méterét szerettem, pedig alig volt több 4 km-nél. Aztán másnap ez szépen felkúszott 8-ra, aztán 10-re, és a hetet majdnem 45 km-rel zártam. A lábujjam is a helyén maradt, minden kereknek tűnt, csak a belassulás szegte nagyon a kedvem. Persze valamit mindig találni kell, hogy betöltse az aktuális rossz helyzet szerepét. Na szóval lassú vagyok megint, mint egy csiga, pedig már kezdtem magam jónak érezni decemberben, és most megint itt tartok. A múlt héten aztán már jöttek kicsit tempósabb edzések - Gabi előírásainak hála - ami kezdett egy kicsit magamhoz téríteni, szükségem is van most erre. A múlt hét 50 km-rel zárult, és ami a legjobb, hogy a lábujjam köszöni szépen jól van, csak kicsit nagyobb mint volt, na de kit érdekel ez a kis esztétikai hiba, na de ami még jobb: az összes futásom sebesség átlaga olyan 6:20 körül volt, ami szülés óta az eddigi legjobb, és úgy hogy ebben az 50 km-ben volt 1300 m szint is. Szóval azért annyira még sem szar a helyzet. Gabi pedig hivatalosan is gyógyultnak nyilvánított, és innentől jönnek a durvább dolgok. A Vértes Terepmaraton pedig már itt van a nyakamon!! :-) 

Egy kis színes az elmúlt 2 hét terméséből...

Széchenyi István kilátó

Újra felfedeztem: Hoka Kaliua Tarmac

Napsütéses Normafás